A Hold titkai: új kutatás tárja fel a Föld kísérőjének rejtett múltját
A Hold és a Föld gravitációs kölcsönhatása miatt kísérőnk mindig ugyanazt az arcát fordítja felénk. Ez az úgynevezett szinkron forgás, amelynek köszönhetően a Hold egyszerre fordul meg a tengelye körül és kerüli meg a Földet. Emiatt a távoli, „sötétnek” nevezett oldalát sosem látjuk közvetlenül – pedig ott rejlik az egyik legnagyobb kozmikus titok: a South Pole–Aitken-medence, egy hatalmas, ősi becsapódási kráter.
Egy ősi ütközés nyomai
A mintegy 1930 kilométer hosszú és 1600 kilométer széles South Pole–Aitken-medence a Hold történetének egyik legősibb és legnagyobb ütközési helyszíne. Körülbelül 4,3 milliárd évvel ezelőtt alakult ki, amikor egy óriási aszteroida ferde szögben csapódott a fiatal Hold felszínébe.
Az Arizonai Egyetem legújabb kutatása azonban most új részleteket tárt fel erről a kozmikus eseményről. Jeffrey Andrews-Hanna és kollégái a medence alakját elemezve rájöttek, hogy az aszteroida nem délről, hanem északi irányból csapódott be. Ez az apró, de jelentős felfedezés teljesen új megvilágításba helyezi a Hold geológiai múltját – és meghatározhatja, mit találnak majd az Artemis-program asztronautái, amikor a jövőben a térségbe érkeznek.
A Hold belsejének természetes „fúrása”
A becsapódások során a kidobott anyag nem egyenletesen oszlik el: az ütközés irányába eső területet vastag rétegben borítja be a mélyből feltörő anyag, míg az ellenkező oldalon kevesebb anyag rakódik le.
Mivel az Artemis-program űrhajósai a medence déli peremén fognak landolni, az új iránymeghatározás alapján pontosan ott fognak talajmintát venni, ahol a Hold mély belső rétegeiből származó kőzetek kerültek a felszínre. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy fúrás nélkül juthatnak hozzá a Hold belsejének anyagaihoz.
A Hold lávás múltja és a KREEP-rejtély
A tudósok szerint a Hold a kialakulása után egykor globális magmaóceánnal volt borítva. Amikor ez a réteg lassan kihűlt, a nehezebb ásványok lesüllyedtek, létrehozva a köpenyt, a könnyebbek pedig a felszínen maradtak, és a kéreg anyagát adták.
Egyes elemek azonban nem épültek be egyik rétegbe sem – ezek a káliumot, ritkaföldfémeket és foszfort tartalmazó elemek, amelyeket a tudósok KREEP-nek neveznek. Ez a radioaktív anyagcsoport hőt termelt, és heves vulkanikus tevékenységet indított be, amely a Hold Föld felé néző oldalán hozta létre a sötét bazaltmezőket.
A Holdnak a távoli, Földtől elforduló oldala ezzel szemben vastagabb kérget kapott, amely gátolta a vulkanizmust – innen ered a két félteke közti éles különbség. A mostani kutatás szerint a becsapódás pont ott történt, ahol ez a határvonal húzódik, így a South Pole–Aitken-medence egyfajta ablakot nyitott a két régió közti átmeneti zónára.
A KREEP anyag és a radioaktív nyomok
A kutatók a medence nyugati oldalán magas tórium-koncentrációt mutattak ki, ami a KREEP-anyag jelenlétére utal, míg a keleti oldal ilyen nyomokat nem tartalmaz. Ez az aszimmetria alátámasztja azt az elképzelést, hogy a becsapódás során a Hold kérge épp a KREEP-ben gazdag és a szegényebb területek határán szakadt át.
Az Artemis-program válaszokat hozhat
A tudósok szerint a jövőbeli Artemis-űrhajósok által gyűjtött minták döntő bizonyítékokat szolgáltathatnak a Hold fejlődésének történetéről. Az onnan származó kőzetek elemzése segíthet megérteni, hogyan alakult át a Hold egykor izzó, olvadt szférából a ma látható, kétarcú égitestté.
Ez a felfedezés nemcsak Holdunk múltját segíti megérteni, hanem a bolygók és holdak korai fejlődésének univerzális folyamatait is közelebb hozza az emberiséghez.
A kutatás eredményeit a Nature folyóirat közölte.
