Léteznek-e kifejezetten felső tagozatosoknak szóló versek? Mielőtt elolvastam volna Ecsédi Orsolya Tárgyalhatunk! című kötetét, gondban lettem volna, hogy erre a kérdésre igennel válaszoljak.
Az óvodás és az alsó tagozatos korosztály számára szerencsére bőséges a választék jó ritmusú, könnyen megjegyezhető, akár több generáció óta továbbadott szövegekből, a középiskolások pedig, ha érdekli őket az irodalom, már a felnőttversekkel is boldogulnak. A felsősök viszont ilyen szempontból is láthatatlanabbak. A gyerekversek visszatérő toposzai már kevésbé kötik le őket, de az iskolában olvasandó Petőfik, Aranyok, Adyk világához mégsem tudnak igazán kapcsolódni (mármint azon túl, hogy holnapra készülni kell belőlük, mert felelés lesz).
Ecsédi Orsolya új gyűjteményes kötete éppen ezt az űrt tölti be: a Tárgyalhatunk! tele van frappáns, igényes stílusú és ritmusú versekkel, amelyek témaválasztása közel áll a felsősök mindennapi életéhez, érzéseihez, tűnődéseihez, problémáihoz. A szöveges információt pedig kiválóan egészítik ki Schall Eszter illusztrációi, amelyek mindig a lehető legmegfelelőbb helyen vonják magukra a pillantásunkat, és markáns színeik, letisztult képiségük mintha kifejezetten a lényegre irányítanák a fókuszt.
A kötet, amelynek alcíme Versek rólunk, négy nagy egységre tagolódik: Te, Én, Ők, illetve Mi.>
A ‘Te’ címet viselő első rész szövegeit, a címhez híven, az egyes szám második személyű beszédmód köti össze. A felszólító vagy megszólító jellegű igék kapcsán arra asszociálhatnánk, hogy egy felnőtt hang “szól le” a gyerekhez, de ezek a szövegek jóval trükkösebbek ennél. Nyomát sem találjuk bennük hierarchiának, hatalmaskodásnak, didaxisnak; a hang hol maga is gyereknézőpontot idéz, hol kortalan, szelíd bölcsességet, de leginkább kreatív, összekacsintós játékot a nyelvvel és a témákkal.
Az ‘Én’ rész szövegei, ahogy az előzmények után számíthatunk rá, nagyrészt monológok. Itt már teljesen egyértelmű a kiskamaszkorú gyerek nézőpontja, aki olyan kérdésekre keresi a választ, mint az obligát “mi leszel, ha nagy leszel?”, vagy éppen olyanokra, hogy “hová tűnnek a fél pár zoknik?”, esetleg “mit csinál az egészben lenyelt gumimaci az ember hasában?” A válaszok egyáltalán nem közhelyesek, sem nyelvi, sem tartalmi szinten. A felsősök már kritikusan szemlélik a túl egyszerű világmagyarázatokat (erre példa a kötet talán legjobb verse, amelyben a lírai én a mesék, filmek és ifjúsági regények gonoszaival találkozik), de azért a gyerekkoruk nosztalgikus pillanatai is felidéződnek (például egy orrba szorult játékkatonáról – csak nehogy Ecsédit is megtalálják ugyanazok, akik anno Varró Dani fejét követelték a Hat jó játék kisbabáknak miatt…).
Az ‘Ők’ részben olyan frappáns és jópofa állatversek vannak, hogy még Romhányi József is elismerően füttyentene, ha olvashatná őket. Ráadásul a nagy előd Szamárfüléhez hasonlóan ezek is a mi emberi szemünk elé tartott görbe tükrök. A három dinoszaurusz a buszok kísértetiesen emlékeztet három idős nénire, az utolsó vers szinte elemző nyelvezetű leírása a vigyori kukásokról pedig annyira váratlanul jön a rengeteg állatos szöveg után, hogy azonnal beugrott róla Nagy Lajos Képtelen természetrajzából a milliomos állat.
A legintimebb hangvételű szövegvilága egyértelműen az utolsó, ‘Mi’ című résznek van. Ezekben bomlik ki igazán a kiskamaszok közötti barátság, az első szerelmek, a nagy közösségi kérdések (beolvadjak vagy vállaljam a különcségeimet?), a titkok, a közös élmények, az örökké magunkkal hordott vakuemlékek. Nem véletlen, hogy itt hangzik el a kötet címét adó szó is, teljesen más kontextusban, mint amire számítottam.
Hiszen amikor még éppen csak a kezembe vettem a kötetet, azt hittem, hogy a “Tárgyalhatunk!”-at biztosan egy felnőtt hang mondja majd – hiszen tudtam, hogy egy felnőtt szerző jegyzi a könyvet, akármennyire gyerekeknek szól is. Erre éppen abban a versben tűnik fel ez a szó, amelyben kísértetiesen hiteles a kiskamasz-hang, és felmerül a kérdés: hogyan emlékezhet Ecsédi Orsolya ennyire pontosan azokra az időkre, hogyan hozhatja ennyire profi módon ezt az egyszerre gyermeki és felnőttes, egyszerre komolykodó és ironizáló hangnemet?
A válasz maradjon az ő műhelytitka – mindenesetre mostantól mindig felkapom majd a fejemet, ha szembejönnek valahol a versei.
Ecsédi Orsolya: Tárgyalhatunk, Móra Kiadó, 2025, 72 oldal – itt kedvezményesen megvásárolhatod és bele is olvashatsz
