Hetvenhat éves korában pénteken elhunyt Fecske Csaba, József Attila-díjas költő, publicista, meseíró – tudatta a Magyar Írószövetség.
Fecske Csaba 1948. március 10-én született a Borsod megyei Szögligeten; 1962-ben költözött Miskolcra.
Huszonnégy évig dolgozott a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál különböző beosztásokban, eredeti foglalkozása öntőipari technikus.
Fecske Csaba 1968 óta publikált rendszeresen, első verseskötete Arcok holdudvara címmel 1978-ban jelent meg, de már az 1980-as évektől hangsúlyos szerepet kaptak életművében a gyermekversek, mesék is.
Évekig volt az Észak-Magyarország jegyzetírója, szerkesztette az Új Észak gyermekrovatát. Szerkesztője volt az Új Holnap irodalmi folyóiratnak, vezetője az Új Holnap Stúdiónak, amely pályakezdő irodalmárokkal foglalkozott.
Alkotói munkásságát számos díjjal ismerték el: Nívódíj Miskolc (1976), Szabó Lőrinc irodalmi díj (1989, 1994), Alkotói díj (2003), Pro Literatura díj (2006), József Attila-díj (2008), Pro Urbe Miskolc (2019), Utassy József-díj (2021), Illyés Gyula-díj (2023). Szülőfaluja 2015-ben díszpolgárrá avatta. Irodalmi munkássága elismeréseként 2019-ben Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Utolsó verseskötete 2024-ben jelent meg Őszi napozás címmel a Magyar Napló Kiadó gondozásában.
Itt egy részletet olvashatsz 2022. április 12-én a boon.hu oldalon megjelent Fecske Csaba-interjúból:
Változott-e a költő szerepe a fiatal korához képest?
Akkor felnéztek az emberre, mert költő, igaz, úgy, mint egy csodabogárra, most inkább úgy néznek rá, mint akinek elment az esze. A költészet presztízse nagyon csökkent. Igazából a Kádár-korszakban, az „átkosban” volt ütése a verseknek, amikor el lehetett bújtatni a kritikákat a sorok között. Ez a kiélezettség ma nincs meg a költészetben. Ez is lehet az oka, hogy ma begubózott a költészet, saját magáról szól a líra. Én magam sosem voltam közéleti költő, az érdeklődésem nem volt meg, igaz, volt olyan elhivatottságérzés bennem, hogy a szegények költője akarok lenni, de aztán ezt feladtam. A magam gyönyörűségét, a magam bánatát akartam, most is csak ezt akarom megírni. Az igazi költő mások érzéseit is ki tudja fejezni azáltal, hogy a sajátját őszintén írja le.
Fontos a költőnek, hogy eljusson az olvasóhoz?
Vannak költők, akiket nem érdekel, hogy olvassák-e őket, nekem fontos. Persze nincs elképzelésem arról, hogy milyen az olvasó, aki találkozik a versemmel, de örülök, ha vannak visszajelzések.
Vannak?
Hogyne.
A mai napig?
Egy-egy könyvbemutató, ha van, mindig produktív. Volt egy szerzői estem nemrég, utána odajött egy 20 év körüli kislány, és azt mondta, hogy amikor a verseket hallotta, olykor-olykor a hideg futkosott a hátán. Na ez igen. Megfogta a vers, nyilván. De akkor sem haragszom, ha kritikusan viszonyulnak a műveimhez, ha az nem bántó, őszinte.
Volt ilyen?
Biztosan volt, de a rosszat igyekszem elfelejteni, kitódul az agyamból, nem a kritika, a bántás.
A kritika befolyásolja a költőt?
Azt szoktam mondani, én adok a kritikára, nem teszek. A legtöbb kollégám inkább tesz a kritikára. De ezt más művészektől, például színészektől is hallottam, hogy milyen alapon kritizálják, amikor ő beletette az érzéseit, az életét a művébe. Ám az alaposabb kritikák lenyesegetik az ember vadhajtásait, én hasznosítottam, épültem a kritikákból. Az is fontos, ha dicsérnek, mintha hájjal kenegetnének, de az nem hajt hasznot a fejlődésemet illetően.
Azt mondják, hogy mára eltávolodott egymástól a művész és a közönsége. Mennyire?
Ez igaz, tapasztalom. Némelyik költő mintha arra törekedne, hogy elriassza az olvasót. Biztos, hogy nincs ilyen törekvés, de mintha az alkotó saját magára reflektálna, mintha nem a közönség felé nyitna. Nem kell a közönséget kiszolgálni, ez nyilvánvaló, nem igényt kell kielégíteni, hanem igényt kell kelteni. De ez nehéz dolog és macerás is. Én igyekszem, hogy legyenek olvasóim, hiszen az irodalom csak olvasók által működik. Úgy van értelme egyáltalán.
Sokszor az olvasók sem tesznek erőfeszítéseket. Mit tehetnek, hogy visszataláljanak a versekhez?
Hajszolt életet élünk, ez igaz. Fáradtak az emberek, maga a kor is olyan, hogy megöli az ember lelkét, örül, ha elnyújtózik, nem vesz kezébe könyvet. Nem tudom, mit lehetne. Talán az oktatáson múlik. Az a tapasztalatom, hogy az óvodások, de még az általános iskola alsó tagozatán is szeretik a gyerekek a verset, de ezt később nem sikerül megtartani. Nem csak nálunk van ez így, világjelenség. Közrejátszik ebben az erkölcs alapvető változása is. Nagyon fortyogó, változó világ ez, abszolút mély, civilizációs válság, valamikor a középkorban volt ilyen. Hogy mikor lesz ebből kiút, hogy van-e, nem tudom, remélem, hogy lesz, és csak én látom sötéten a jövőt.
