Élményolvasó – Jon Fosse: Melankólia
Egyszerűen képtelen vagyok megszokni, élvezni ennek a nagy norvég írónak a világát, nem ránt magával, nem nyűgöz le, tán csodálom (távolról, vagy még azt se), de nem kedvelem.
Pedig elvarázsol az északi, a norvég irodalom. Knut Hamsun nekem a világirodalmi óriások egyike, Tor Ulven – kinek ezt a regényt ajánlja Fosse – hatalmas költő, művészete a mohával borított kövek szegélyezte hideg patak természetes erejével ragad meg, a Fosse-tanítvány Knausgård némely hullámzásaival együtt meghatározó kortárs irodalmi alapélményeim kimagasló egyike, Per Petterson szikáran vonzó mesélőképessége mindig lenyűgöz, Kjell Askildsen novelláinak minimalizmusa remek – szóval norvégok nagy dózisokban, de a Nobel-díjas Fosse valamiért nem.
Kimódoltnak érzem művészetét, melyben állítólag a zenei szerkezetet kell keresni, nem a mondatok írott ritmusát, de ehhez tán botfülű vagyok.
Itt van ez a regény, mely tekinthető főművének is. A Melankólia lassú, erőltetett számomra, unalmas ismétlések tömkelegével, a nemtörténések ürességét árasztva magából, miközben állandóan látom a zsonglőr író kezét, ahogyan a hatást gyakorolja, fürkészi, adagolja.
A Melankólia főszereplője az őrület, a szenvedély, a művészet, az elmúlás, méghozzá egy különös (és vásznain roppant izgalmas), valódi XIX. századi norvég tájképfestő, Lars Hertervig alakján keresztül.
Lars bolond, képzeleg egy tizenötéves lányról, csoszog, kimenne a házból, ahonnan kidobják aztán, elmegy egy kocsmába, álldogál, elindul, megfordul, marad, topog, sört kortyol, évekkel később pedig kényszeresen önkielégít az őrültekházában hólapátolás helyett, az egész helybenjárást pedig irdatlan mennyiségű szó- és mondatismétléssel nyomatékosítja a szerző.
Aztán jön a Melankólia II., az már jobb valamivel, két történetszerűség, Hertervig már halott, testvére emlékezik, valamint egy norvég író kutatja Istent, miután a festő titokzatosan döntő hatást gyakorol életére.
Egészében Fosse idegesítő. Lehet, hogy célja is, hogy így meséljen a darabokra tört, érthetetlen, misztikus világról, életről. Néhol emlékeztet Krasznahorkaira, ahogyan magányos alakjaival hámozza a teremtés misztériumát, csakhogy Krasznahorkai engem megragad és megráz, Fosse viszont elsétál mellettem.
Engem nem vett le a lábamról módszere, megközelítése, eszközei. Talán csak nem vagyok elég mély hozzá, hogy elérjem magasságait. Zavarban vagyok. Mintha nem nekem írna, hanem el, a fejem felett, a különféle kifinomult zsűrik, kuratóriumok, díjodaítélő grémiumok bennfentes tartományába, ahol nekem semmi keresnivalóm, mely számomra érdektelen – így maradok földhöz ragadtan, értetlenül becsukva a mester könyveit.
