Ha egy krimit alig bírsz letenni, és a leglehetetlenebb helyzetekben is olvasod, mert annyira furdalja az oldaladat a kíváncsiság, hogy mi lehet a rejtély megoldása – akkor az egy jó krimi. A Szent lányok, Kate Atkinson brit írónő regénye pontosan ilyen.
Nem tudom, miért kerülte el eddig a magyar piacot, hiszen eredetileg 2004-ben jelent meg, és zajos sikert aratott a szakma és az olvasóközönség körében egyaránt; a nyomozó Jackson Brodie esetei öt további könyvet is megtöltöttek, és televíziós feldolgozás is készült belőlük a BBC-n. Szerencsére a Trend Kiadó idén elhozta nekünk a magyar fordítást, és remélhetőleg jönnek majd a sorozat további részei is.
A legszembetűnőbb különbség az angol és a magyar kiadás között a címválasztás. Atkinson a Case Histories címet adta a könyvnek, amelynek Esetleírások lenne a magyar megfelelője. Nem túl izgalmas, ráadásul félreérthető is. Sepsi László műfordítónak tehát nagy felelősség nyomta a vállát, hiszen akármilyen új címet talált volna ki, az valamilyen irányba eltolta volna az értelmezést az inkább semlegesnek ható Esetleírásoktól. A Szent lányok tökéletes választás: mintha Sepsi fogott volna egy böhömnagy reflektort, és egy ügyes mozdulattal egyenesen ráirányította volna a lényegre.
Mindemellett azt is értem, miért lett az angol cím az, ami. A regény első három fejezete olyan, mintha egy kortárs szépirodalmi novelláskötetet olvasnánk, nyelvi és dramaturgiai szempontból tökéletesen kidolgozott, bár kétségkívül nagyon sötét, nyomasztó történeteket, amelyek egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz. Ezek lennének ama bizonyos esettanulmányok, három különálló helyszínnel, időponttal és szereplőgárdával, és ezekből ismerjük meg azokat a megoldatlan rejtélyeket, amelyek később a cselekmény gerincét alkotják.
1970-ben egy Olivia nevű kislány, egy diszfunkcionális család legkisebb gyermeke nyomtalanul eltűnik a kertből. Idősebb nővérei harmincnégy éven át nem tudják, mi történhetett vele. Hárman háromféle személyiségek, de a bizonytalanság, na meg a bűntudat, hogy jobban kellett volna vigyázniuk a kicsire, mindannyiuk életét tönkreteszi. Ám ekkor előkerül egy nyom, és a testvérek felkeresik Jackson Brodie magánnyomozót, hátha többet tud mondani, mint annak idején a rendőrség.
1994-ben egy Laura nevű fiatal lány éppen dolgozni kezd ügyvéd apja irodájában, amikor beront egy elmebetegnek tűnő ember, és brutálisan meggyilkolja. Az apa, Theo tíz évig él a tudattal, hogy a lánya értelmetlenül halt meg, és a gyilkosa azóta is szabadon járkál, hiszen sosem sikerült azonosítani. Ekkor nem bírja tovább, és felbérel egy magánnyomozót, találja meg azt a bizonyos sárga pulóveres férfit, így Theo is Jackson Brodie ügyfele lesz.
1979-ben egy Michelle nevű nő brutálisan szétveri a férje fejét baltával. Huszonöt évvel később a húga aggódik: mi lett vajon a nővéréből, aki a büntetése leteltével új életet kezdett valahol álnéven, és mi a garancia arra, hogy legközelebb nem fog ugyanígy ölni? Na és mi lett a gyerekével, hova tűnhetett, miután kikerült a gyermekvédelmi rendszerből? Ez az ügy is Jackson Brodie-nél landol, ő pedig elgondolkodik, valóban három elszigetelt esetről van-e szó, vagy esetleg mégis összekapcsolja őket valami…
Atkinson részéről remek dramaturgiai megoldás volt, hogy egyszerre három megoldatlan ügy szálait is mozgatja, hiszen így egyikről a másikra ugorva végig sikerül egyenletes szinten tartania a feszültséget. Jót tesz a regénynek, hogy nem lineáris a cselekmény, ahogy a fejezetenként váltakozó nézőpontkarakterek is: hihető, életteli figurák. Jackson Brodie nemcsak archetipikus nyomozófigura, hanem maga is esendő ember, akinek múltja van, hibái, tönkrement házassága és nehezen formálódó elváltapuka-identitása, illetve, ami talán a legfontosabb az általa vállalt ügyek szempontjából: feldolgozatlan traumái. Nemcsak ő segít az ügyfeleinek, hanem azok is neki, amikor rákényszerítik, hogy mások tragédiáin keresztül merjen végre szembenézni a sajátjával is.
Nehéz egy krimiről úgy írni, hogy semmilyen fontos részletet ne szivárogtassak ki, ami rontaná az olvasási élményt, de mégis muszáj szót ejtenem arról, miért írtam fentebb, hogy Sepsi László címválasztása a lényegre reflektál.
A feminizmus negyedik hullámát a 2010-es évek elejétől számítjuk, ekkoriban került át a tudomány és az aktivizmus világából a szélesebb nyilvánosság elé is, hogy a nők és a gyerekek elleni erőszaknak rendszerszintű okai vannak, tehát felszámolni is csak rendszerszintű megoldásokkal lehetne. Ez a regény tizenhárom évvel előzte meg a MeToo-mozgalmat, tizenhéttel Sarah Everand meggyilkolását és a kanadai gyermekholttestek megtalálását, és huszoneggyel azt az éjszakát, amikor a brit rendőrség két magyar lány holttestét emelte ki egy skóciai folyóból. Ha Atkinson most írta volna a könyvét, mondhatnánk, hogy meglovagol egy trendet. De 2004-ben inkább szemléletet formált.
Merthogy, bár azt nyilván nem árulom el, hogy “ki a gyilkos”, de annyit azért mondhatok, hogy Brodie és a többiek minden esetben ugyanazzal szembesülnek. Hogy azért nem lett megoldás a rejtélyre tíz meg húsz meg harminc évvel ezelőtt, mert a rendőrséget és a közvéleményt valójában nem érdekelte, hogy hova tűnt a gyerek, ki ölte meg a lányt, mitől bolondul meg egy csecsemőt gondozó anyuka. Egyik kérdés se volt annyira lényeges, hogy úgy igazán a mélyére ássanak. Azért nem találtak semmit, mert valójában nem is kerestek eléggé. Vajon 2025-ben, a valóságban jobb a helyzet? Nem mernék rá nagy összegben fogadni. És pont ez teszi a Szent lányokat annyira borzongatóvá és fuldoklóan nyomasztóvá.
De szerencsére Brodie ura a helyzetnek, és fokozatosan mindennek a végére jár. Mert a jó krimikben a végére mindig helyreáll a világ rendje. Ebben mindenképpen jobban teljesítenek a valóságnál.
Kate Atkinson: Szent lányok, Trend kiadó, 2025. 320 oldal, itt kedvezményesen megvásárolhatod
Az oldal alján beleolvashatsz a könyvbe és bele is hallgathatsz
