A Biodóm félhomályában állok, ahol a fémesen csillogó reflektorok éppen csak megvilágítják az előttem tornyosuló hatalmas alakokat. A csendet mély morajlás és tompa dübörgés töri meg – mintha a földtörténeti középidő egy pillanatra visszafordult volna, és én egy ősi világba csöppentem volna, amelyet ember soha nem láthatott, csak elképzelhetett.
Egy hatalmas Tyrannosaurus rex áll velem szemben, mozgó állkapcsával és élethű bőrével, mintha csak az utolsó vadászatára készülne. Lépteim óvatosak, mert szinte érzem, ahogy tekintete rám szegeződik, mintha bármelyik pillanatban mozdulhatna. A mellettem elhaladó látogatók halk suttogása elvész a háttérben – mindenki ugyanazt érzi, amit én: a múlt fenyegető jelenlétét.
Ahogy tovább haladok, a Diplodocus méretes sziluettje tűnik fel, hosszú nyaka fenségesen ível a térben, mintha még mindig egy ősi mocsár felett kutatna lédús levelek után. A kiállítás nem csupán látványos – a mozgó modellek hűen idézik meg azt a kort, amikor ezek az óriások uralták a bolygót. A Giganotosaurus árnyéka vetül az egyik falra, és én hirtelen úgy érzem, hogy egy vadászó ragadozó territóriumába tévedtem.
A VR-szemüveg felhelyezésekor a tér teljesen eltűnik, és már nem a Biodómban vagyok – hanem egy őserdőben, ahol a lombkorona felett pteroszauruszok siklanak, és a talpam alatt nyirkos föld tapad a cipőm talpára. Egy Triceratops robosztus testével tör elő a növényzet közül, hangos trombitálása megrezegteti a körülöttem lévő fákat. Olyan valóságosnak tűnik minden, hogy egy pillanatra elfelejtem, hogy csak egy mesterséges illúzió része vagyok.
A magyar őslénykutatás eredményeit bemutató szekcióhoz érve az iharkúti ásatások részletei tárulnak elém. A vitrinek mögött ősi csontok és fosszíliák pihennek – néma tanúi annak az elveszett világnak, amelyet most a technológia segítségével idézhetünk fel. Az ELTE Őslénytani Tanszékének vezetője, Ősi Attila előadása során a kutatás izgalmait és felfedezéseit osztja meg a hallgatósággal, egy-egy humoros anekdotával fűszerezve.
Ahogy kilépek a kiállításról, a modern város zaja újra körülölel, de bennem még mindig ott visszhangzik az ősidők lüktetése. Mintha egy pillanatra megéreztem volna valamit abból a korszakból, amikor az ember még nem létezett – csak a természet nyers ereje és a túlélés könyörtelen törvénye uralkodott. Az éjszakai ég alatt visszatekintve már tudom, hogy ez a kiállítás nem csupán látványosság: ez egy kapu egy letűnt világba, amely bennünk, látogatókban él tovább.
