Petőfi Zoltán (1848–1870) Petőfi fia leginkább úgy él a köztudatban: hogy napra pontosan kilenc hónappal a márciusi forradalom kirobbanása (márc. 15.) után született (dec. 15.), és hogy nem bírta az apa emlékének nyomasztó súlyát. Keresztapja sem kisebb személy volt: Arany János.
Zoltán Szarvason, Debrecenben tanult és korán színészi pályára adta a fejét. Mellette verseket írt, alkalmanként prózát, és fordított is. Alakját többen megörökítették – Krúdy Gyula egész kötetet szentelt neki Zoltánka címmel –, hol adatoltan, hol anekdotikusan. Monográfiát viszonylag korán írtak róla.
És persze – mindenki más előtt és természetesebb módon – írt róla édesapja, Petőfi Sándor is. Megörökítette az első hónapokat (Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig. 1849. július), melyekről akkor még nem tudta, hogy ez lesz az egész együtt töltött idejük. Már „Zoltánka” születése napján verset írt róla – és hozzá.
„Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan, Én a sorbul kiöregedem,
Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem?
Vajha egykor ekkép szólanának, Nem busulva sírom szélinél:
Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él.
Petőfi Zoltán nem is tudott mást tenni, mint beteljesíteni ezt a nehéz apai hagyatékot: nem tudott más lenni, mint a leghíresebb magyar költő egyetlen utóda – és mindazzal a teherrel, ami ezzel járt.
„A versírással is próbálkozott; egy tucatnyi műve maradt csak fent” – írja róla a sokszor ellenőrizetlen (fél)információiról híres wikipédia. Ezzel szemben Petőfi Zoltán monográfusa azt jegyezte fel, hogy Petőfi fiának összegyűjtött irodalmi hagyatékában van „a kéziratok közt három fordított színmű, 150–160 eredeti és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátra hagyta továbbá rövid önéletrajzát is. […] A kéziratoknak egy másik része […] néhány elbeszélés és fordítások Goethe, Schiller és Georges Sand műveiből.” (Déri Gyula: Petőfi Zoltán)
Életében viszont alig jelent meg írása. Egy-két eredeti vers, valamivel több fordítás, néhány prózai munka. „Hogy milyen költő lett volna Petőfi fiából, azt természetesen nem lehet megítélni belőle, de hogy írni tudott, s mint irodalmi ember helyet biztosított volna magának az egykorúak közt, arra e vers elegendő bizonyítékot nyújt.” (Déri: 122.)
„A mindössze 22 évre terjedő, rövid élet az apa – egyébként nem sokkal hosszabb – pályájához mérve csak méltatlan utójátékként került elő, az irodalmi működés erőteljes leminősítése pedig látens módon mindig az atyai életmű értékéhez viszonyítva, s nem az egykorú – azaz az 1860-as évekre jellemző – irodalmi nyilvánosság igényeihez mérve mondatott ki.” (Szilágyi Márton: Petőfi Zoltán konfliktusos élete és halála.)
A most előkerült verset Petőfi Zoltán saját kezűleg írta, betűhív olvasata ez:
Határa van…
Határa van a föld és az égnek,
Határa van a nagy tengereknek,
Bánatomnak ha határa volna,
A két szemem oly sokat nem sirna.
–––
De mióta elhagyott a csalfa,
Nincs szivemnek semmi nyugodalma,
Egy vigasztal nehéz bánatomban,
Hogy az élet még sem határtalan.
P . . . Z . . .
A nyolcsoros költemény megjelenéséről nem tudni, mégsem teljesen ismeretlen: három másik változata megtalálható hazai közgyűjteményben. Mindhármat a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, viszont nincs köztük két, teljesen azonos szövegű változat.
A kézirat sorsa elég jól nyomon követhető: a temetése utáni napokban Petőfi Zoltán szellemi hagyatékát Dolinay Gyula vette gondjaiba. Mindezeket elhelyezte Zoltán útiládájába, lezárta és elküldte Gyulai Pálhoz. A kézirat ezután valamikor 1925 és 1931 között Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány gyűjteményébe került, Szalay azonban ezután két évvel meghalt és mivel gyűjteményét Szeged város nem tudta megvásárolni, így azt elárverezték. Egy árverésen a tételt Vasberényi Géza (1894-1981) könyvtáros, helytörténész vette meg, Vasberényinek 12 tételből állt a Petőfi Zoltán-anyaga, ebből az egyes számú éppen a Határa van… című vers volt.
A kézirat utolsó tulajdonosa 15 évig őrizte azt.
Petőfi Zoltán kézirat rendkívül ritkán bukkan föl a hazai aukciókon. Mivel a Petőfi-család relikviáit már a 19. században elkezdték összegyűjteni és közgyűjteményben elhelyezni, alig van magánkézben ilyen jellegű dokumentum vagy műtárgy.
