A Szerk. avatar
2025. február 4. /
, ,

A svájci hegycsúcs támadási kísérlete elnapolva

Csúcstámadás törölve, alaptáborba vissza. Ahogy a himalájai hegymászók is kénytelenek néha feladni a csúcstámadási kísérletet időjárási gondok, vagy egészségügyi problémák miatt, legutóbbi svájci utam során én is hasonlót voltam kénytelen átélni. Hó és lavinaveszély miatt lezárták a járatot, ami úticélomhoz vezetett volna, még ha nem is a legendás 8848 méteres magaslatra, hanem egy szerényebb, de igazán csábító 2400 méterre. A történet kb. ezer évre nyúlik vissza az időben, amibe én olyan harminc évvel ezelőtt kapcsolódtam be. Egy eddig még be nem teljesült, különös hegyi találkozás személyes története következik.

Különösnek mondható kapcsolatban vagyok a hatalmas termetű bernáthegyi kutyákkal, ugyanis több, mint harminc éve már annak, hogy megérintette lelkemet a svájci Nagy Szent Bernát-Hágó szellemisége. Az ottani kolostor, a szerzetesek, a bernáthegyi kutyák, a vándoroknak nyújtott segítség a hegytetőn, a csendes, elmélyült és meditatív életforma, a menedékház ezeréves múltja, szóval összességében mindaz, amit a Nagy Szent Bernát-Hágó nyújt, és amit képvisel.

Nagy Szent Bernát-Hágó
Hans Räber: Kutyafajták enciklopédiája

Archetipikus húrok pendültek meg lelkem hangszerén harminc évvel ezelőtt, amikor azt éreztem, nem tudok más kutyát tartani, csakis a békés óriást, a svájci hegyimentőt: a bernáthegyit. A múltja és a karaktere annál jobban megérintett, minél többet tudtam meg róla. Különös kapcsolatba kerültem tehát a fajtával. Mitológiai mélységek, archetípusos lélektani rugók, karma, sors, ki tudja mi vezetett engem ehhez a szellemi társuláshoz.

A műfaj adta korlátok keretei miatt itt most kénytelen vagyok ugrani egy nagyot az időben. Ennek a harminc éves kapcsolatnak a történetét ugyanis nem tudnám egy ilyen írásban részletesen elmesélni, egyszer majd talán valamikor, valahol, valahogy, talán egy könyvben. Azért, hogy mégse maradjon a kedves olvasó benyomás nélkül, egy egészen rövid, csupán egy perces videót mégis idehozok 15 évvel ezelőttről a hangulat kedvéért:

Ugrunk tehát a mostani évekbe. Rengeteg minden történt ezalatt a harminc év alatt köztem és a bernáthegyi legendárium között, egy fontos dolog azonban nem. Személyesen még nem léptem e különös négylábú hegyi hős származási helyére, a „szent földre”, a svájci Nagy Szent Bernát-Hágóra. Oda, ahol kitenyésztették ezt a fajtát a szerzetesek, és ahol szolgálatára álltak ezek a kutyák, nemcsak a hegyi kolostornak és a menedékháznak, hanem az eltévedt hegyi utazóknak is. Saját szememmel még nem volt módom megtekinteni ezt a környéket, a menedékházat, a hegyet, az ott álló és irányt mutató, a hágó fölött őrködő Mentoni Szent Bernát szobrát.

Nagy Szent Bernát-Hágó

Látogatásom eddig elmaradt az elmúlt három évtizedben, viszont 2023-ban megcsillant a remény. Több napot töltöttem a Genfi-tó körül, és onnan pedig már nincs túl messze a hágó. Készültem is a találkozásra. A rég várt randevú izgalma, egy zarándok fáradt léptei, a hosszú évek útja, valamifajta terápia mélységei és magaslatai, önismereti utazás életem elmúlt évtizedeiben, szóval sok minden kavargott bennem.

Már a Svájcba vezető úton is, de a Genfi-tó körül is sokat gondolkodtam az életem nagy fordulópontjain. Azokon a pillanatokon, amikor irányváltás történik. Néha szépen és kényelmesen, néha durván és drasztikusan zajlik mindez. Ahogy megéltem ezeket a fordulópontokat, többször is felderengett nálam a háttérben a bernáthegyi-mitológia, szó szerint is akár, vagy átvitt értelemben. Meghúzódó csendes árnyként lebegett a nagy pillanataim, a nagy irányváltások körül. És 2023-ban ott álltam a hegy lábánál, hogy feljussak végre a hágóra, és egy új szinten találkozzam a bennem élő ősképpel, a bernáthegyik által megjelenített archetípussal, a serpa, a segítő, az őr, és a remete valamifajta svájci szimbólumával. A Nagy Szent Bernát-Hágón ennek a szellemiségét őrzik a mai napig. A Genfi-tónál lévő szállodai szobát tekintettem alaptábornak. Onnan indultam. Az élet azonban közbeszólt.

Nagy Szent Bernát-Hágó

Ahogy a himalájai hegymászók is kénytelenek néha feladni a csúcstámadási kísérletet időjárási gondok, vagy egészségügyi problémák miatt, én is hasonlót voltam kénytelen átélni. Hó és lavinaveszély volt fönt a hágón, a megközelítése több, mint kockázatos, ezért a hegy tetején lezárták az utat.

Nagy Szent Bernát-Hágó

Fönt a hágó 2400 méter környéki magaslat, és bár tavasszal voltam ott, de a hegyen még eléggé tél volt, ezért nem engedték fel az autósokat. Tájékoztató táblák, akadályok, ilyesmik voltak ott, hogy senki se próbálkozzon. Néhány kocsi parkolt is ott a lezárásnál, így aztán kb. 6 kilométerrel a kolostor és menedékház előtt befejeződött az utam. Nyilván nem hegymászóként voltam jelen, hanem egyszerű turistaként, aki valamifajta önismereti zarándokként tervezte meglátogatni szellemi társainak származási helyét.

Leparkoltam az autót, néztem a hegyeket és töprengtem. Majd kikerülve a lezárást, pár száz méterrel gyalog azért még feljebb mentem. Néhány kanyar után már csak a végtelen hó, és a hegyekkel egybefüggő csodálatos fehér felhők jelezték, hogy eddig és ne tovább.

Nagy Szent Bernát-Hágó

Ott álltam tehát a Nagy Szent Bernát-Hágó alatt, és tekintetem a hegyre szegeztem. Kolostori alázattal és szerénységgel kellett tehát meghajolni, eddig vezetett most az égiek akarata. Eddig és nem tovább. Ennyi.

Húsz évvel ezelőtt csalódott lettem volna. Dacos és önfejű, így aztán valószínűleg tovább megyek. Nem állok meg. Nekem aztán ne mondják meg, meddig és mikor. Majd én azt tudom!

Most csak álltam ott a hidegben, néztem a havas csúcsokat, hallgattam a hegyek csöndjét, figyeltem a néma tájat, és arra gondoltam, nem baj, hogy így alakult. Így is jó. Ha eddig, hát eddig. Talán majd máskor. Talán sosem. Talán nem is kell. Mindegy is. A hegy és a kutyák története elevenen él bennem. És talán ennyi pont elég.

Vissza a lezáráshoz, kocsiba be, kellemes ebéd lent a faluban, majd csendesen vissza az „alaptáborba”, a Genfi-tónál lévő szállodai szobába. Hamar elaludtam.

Álmok útján, hegyek ormán, hatalmas mancsok nyoma a hóban vajon hova vezet? Kíváncsian várom, hogy mit mutatnak majd a következő évtizedek.

Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre

Séra András minden írása a Librariuson

Megosztás: