Vámos Miklós ismét hódol különös szokásának: ezúttal vadonatúj kisregényét, az Utána tánc című kötetet „veszíti el” valahol a békásmegyeri fedett piac környékén. A szerző a közösségi oldalán tette közzé, hogy vasárnap délután két és három óra között hagyja el a könyvet a piac melletti térségen – a parkolóval átellenes oldalon.
Az író nem csupán a véletlenre bízza, hogy ki bukkan rá a kötetre, hanem arra is kéri a szerencsés megtalálót, hogy küldjön róla egy fotót, emlékül. Ez a gesztus jól illeszkedik Vámos Miklós játékos, közvetlen kapcsolattartási stílusához, amellyel az olvasóit évtizedek óta megszólítja.
Álmok, múlt és próza – mit rejt az Utána tánc?
A Karcsú Könyvek sorozatban megjelent Utána tánc kisregényében az író ismét visszatér az álmok világához, ahogy tette azt már korábban is, például a nyolcvanas évek elején született Hanyatt-homlok esetében. Akkoriban a cenzúra árnyékában egy kizárólag álmokból komponált kisregénnyel játszott el a gondolattal: „Drága cenzor urak (hm, elvtársak), álmodni azért csak szabad… vagy nem?!”
A mostani történet is álomszerű elemekkel operál: a főszereplő álmában visszatérő látogatója a régóta halott édesapja. Az író kérdése, hogy miért pont ő jelent meg újra és újra, talán csak a könyv lapjain talál választ.
Kisregény, nagy hatás
Az Utána tánc a Karcsú Könyvek sorozat része, amelynek kötetei éppen olyan tömörek, hogy bárhová magunkkal vihetők: zsebben, retikülben, autóstáskában is elférnek. Az író szerint ezek a rövidebb művek „fokozott pontossággal” készültek, minden felesleges rész kihúzásra került belőlük, így a lényeg maradt meg – az, amit a korszerű próza valóban nyújthat az olvasóknak.
A vastagkönyvfóbiában szenvedőknek külön öröm, hogy ezeket a kisregényeket vonaton, buszon, villamoson, strandon, sőt akár sorban állás közben is könnyedén lehet olvasni.
Hogy az elhagyott példány végül kihez kerül, és milyen utat jár be, az hamarosan kiderülhet – már csak az a kérdés, hogy a szerencsés megtaláló jelentkezik-e a várva várt fényképpel.
Részlet a könyvből:
Táncoltunk apámmal pattogós német nyelvű dalra is, de az ugyanúgy valcer volt – walzer -, ahogyan az összes zene, amiket álmaimban a talpunk alá húztak, a szöveget nem értettem, már csak azért sem, mert hamarosan elnyomta a masírozás ütemes döngése, szigorú négynegyed győzte le az umtattát, vamm, vamm, vamm, vamm, gyors vágással a díszszemlékre kerültem, gyerekkoromba, immár apátlanul, mi, környékbeli srácok április negyedikén kiszaladtunk a Dózsa György útra, kötélkordon került a járda úttest felőli pereméhez, hogy visszatartsa a bámészkodók tömegét, vonultak a századok, buffogtak a csizmás talpak, akkoriban még nem volt betonozás, az úgynevezett kiskövek borították a széles úttestet, félkörös mintázatban, a gyalogságot követték a huszárok, kivont karddal, a patkók klopfolták a ritmust, utánuk dübörögtek a tankok, majd az ágyúvontató teherautók, mindeközben bőgött a harang alakú szürke vasmegafonokból az induló, félelemmel keveredő bámulattal figyeltem a magyar néphadsereg vonuló részlegeit, észrevétlenül felnőtté válva, majd újra gyerekké, elöntött a kétségbeesés, hova lett apa? hol az apám? apa, hol vagy, hová tűntél? – e kérdés rémült kunkorára ébredtem, jeges verítékben, vasízű szájjal, sajgó derékkal.
