Nyolcvan éve, 1945. január 27-én vesztette életét Szerb Antal, az egyik legkiemelkedőbb magyar író, irodalomtörténész és műfordító, akit egy nyilas keretlegény vert agyon.
Szerb Antal a magyar irodalom és kultúra egyik meghatározó alakja volt, olyan jelentős művek szerzője, mint A magyar irodalomtörténet és A világirodalom története. Tragikus halála a nácizmus térhódításának és az antiszemitizmus embertelenségének egyik fájdalmas emléke maradt.
Szerb Antal 1901. május 1-jén született Budapesten, asszimilált, művelt zsidó értelmiségi családban. Hatéves korában római katolikus hitre keresztelték, keresztapja Prohászka Ottokár volt. Iskoláit a piarista gimnáziumban végezte, ahol Sík Sándor, neves költő és tanár, támogatta irodalmi törekvéseit. Az érettségi után egy évet Grazban tanult klasszika-filológiát, majd a budapesti bölcsészkaron folytatta tanulmányait magyar–német szakon. Már ekkor rendszeresen publikált, többek között a Nyugat és a Napkelet hasábjain.
Kezdetben verseket írt, de hamar felismerte, hogy a próza az igazi terepe, ahol széles körű műveltsége, intelligenciája és finom humora érvényesülhetett. 1924-ben doktorált Kölcsey Ferenc művészetéről írt értekezésével. Ezt követően középiskolai tanárként dolgozott a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, egészen addig, míg a zsidótörvények miatt el nem bocsátották. Közben több időt töltött külföldön, például Párizsban, Olaszországban és Londonban.
Az igazi áttörést az hozta számára, amikor 1930-ban megírta A Magyar irodalomtörténet-et, amellyel megnyerte az Erdélyi Helikon pályázatát. A 1932-re elkészült mű emberközelbe hozta a magyar irodalom alakjait, humorral és szeretetteljes iróniával mutatva be őket, amiért egyszerre aratott sikert és váltott ki vitát. 1941-ben hasonló szellemben írta meg A világirodalom történetét, amelyet a második világháború után csak 1957-ben adhattak ki újra a szovjet fejezet miatt.
A harmincas évek Szerb Antal pályafutásának csúcspontját jelentették: a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, kétszer nyerte el a Baumgarten-díjat, és számos sikeres regényt írt. A Pendragon-legenda és Az utas és holdvilág máig népszerű művei közé tartoznak. Az utóbbi a magát kereső ember önelemző regénye, amelyből több színpadi és filmes feldolgozás is készült.
A nácizmus térnyerésével és a zsidótörvények bevezetésével Szerb Antal helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Elbocsátották állásából, és munkaszolgálatra hívták be. Az utolsó éveiben összeállította a Száz vers című gyűjteményt, amelyben a magyar és világirodalom kiemelkedő költeményei kaptak helyet.
1944 novemberében Sopron mellé, Fertőrákosra, majd Balfra vitték munkaszolgálatra. Bár felesége és barátai kétszer is megpróbálták megszöktetni, Szerb Antal nem hagyta magára sorstársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. A nélkülözéstől és a testi bántalmazásoktól legyengült írót végül 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal agyonverte.
Szerb Antal sírja a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található, emlékét Balfon 1968-ban emlékmű állítja. Rajta az író gondolata: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.” Halála mély nyomot hagyott a magyar kultúrában, életműve pedig a mai napig inspirálja az olvasókat és alkotókat.