A Szerk. avatar
2025. január 23. /
, ,

Idegeneknek ütközni a sötétben – Az ötödik Sally – tánckritika

Borzongató és felszabadító önismereti utazásra indulunk a flamenco szárnyán: mivel egy hagyományosan rendkívül interaktív műfajról beszélünk, megkértük a darab táncos-alkotóját, Pirók Zsófiát, hogy rendhagyó módon vegyen részt a kritikában, és akár a spanyol nézők egy tablao esten, hallassa ő is a cikkben a saját hangját.

A különböző művészeti ágak határmezsgyéjén járva rendszerint izgalmas produkciók születnek, azonban a közönség részéről továbbra is érezhető némi bizalmatlanság ezzel kapcsolatban. Úgy tűnik, nálunk nagy hagyománya van tánc terén is a dobozokban gondolkodásnak: a flamenco eredendően spanyol műfaj, ebből kiindulva megvannak azok a jól megszokott keretek (kosztümök, kiegészítők, stílusok és díszletek) amelyek között sikeresen érvényesülhet. Ezért számít egészen formabontónak Pirók Zsófia táncművész azon ötlete, hogy a flamencót kortárs közegbe helyezve egy ritka mentális betegség fázisait jelenítse meg a tánc eszközeivel. A nem mindennapi történet befogadását versrészletek, rövid monológok segítik, nem is beszélve a rendkívül szuggesztív előadásmódról. Egy olyan táncost látunk a színpadon, akinek mindenféle értelemben anyanyelve ez a műfaj: a hétköznapi mozdulatok tánccá stilizálása, a színházi értelemben vett játék, arcjáték és gesztikuláció zökkenőmentesen és folyékonyan simul össze a flamencóval.

P.Zs.: Engem egy idő után már sokkal jobban érdekelt magánál a táncnál az, amit mondani akarok vele alkotóként. Valahol azt érzem, hogy a tánc, a zene önmaguktól is elvégzik a munkát: egy szép koreográfia látványos kosztümökkel, jó zenékkel már önmagában sokat tud adni a nézőknek. Engem azonban jobban inspirál az, hogy meg tudjak fogalmazni egy üzenetet: ez a mögöttes, belső munka valójában sokkal nehezebb, mint összerakni magát az előadást.

A Nemzeti Táncszínház 120 fős kisterme különösen ideális helyszínnek bizonyult a rendhagyó előadáshoz, hiszen a kissé klausztrofób térben a közönség szinte testközelből kísérheti végig Sally kálváriáját. A tánc úgy válik a történetmesélés eszközévé, hogy Sally öt különböző személyiségéhez öt különböző flamenco stílust (palo) rendelnek hozzá: Derry tánca a vidám Bulerías, Belláé az érzéki Tangos, Noláé a virtuóz Farruca, Jinxé a drámai Seguiriyas, míg az önmagát újraegyesítő ötödik Sallyé a lelkes, pozitív töltetű Alegrías. Nézőként nem vonatkoztathatunk el teljesen az alapműtől, ami jelen esetben Daniel Keyes regénye, Az ötödik Sally. Az előadást ez a könyv ihlette, illetve született belőle még 2016-ban egy ,,ősváltozat”, az Én, Sally, táncolunk, amit a fiatal táncművész koreográfusként és rendezőként egyaránt jegyzett. Akkori munkájának mintegy társalkotók bevonásával történő újragondolása ez a mostani, 2024-es verzió.

Sally
Fotó: Dudás Nándor Emil

P.Zs.: Amikor a könyvet olvastam, azonnal beugrott, melyik én-részhez milyen hangzásvilágot kapcsolnék. Valójában az a gondolat fogott meg, hogy egy személyben öt karaktert tudok megjeleníteni egyszerre, és ezen keresztül nagyon sok érzelmet lehet kifejezni, illetve meg lehet mutatni, mennyire sokszínű is valójában a flamenco. Ugyanakkor lett egy mankóm a regény által, tehát egy történeti szálra fel tudtam fűzni ezeket a képeket a fejemben. A darab 2024-es felújítása pont arról szólt, hogy ezt a bizonyos történeti szálat szerettem volna közelebb hozni a nézőkhöz, akik nem feltétlenül ismerik a könyvet.

Pirók a darab hivatalos leírásában külön hangsúlyozza, hogy nem volt szándéka a regényt egy az egyben színpadra adaptálni, a Keyes-féle narratíva inkább csak eszköz volt a kezében a saját üzenetének átadásához. Ugorjunk tehát az üzenethez: önmagában egy ritka pszichiátriai eset ilyen mélységű feltárása nem feltétlenül vonzana be nézőket a színházba, csakhogy itt valójában egy szélsőségesen eltúlzott verzióban önmagunkkal szembesülünk. Kicsit leegyszerűsítve akár a modern kori nő küzdelmének is felfogható a darab: vidám, gyermeki énünkkel sokszor szembe kerül a professzionális, analitikusan gondolkodó oldalunk, szertelen, érzéki valónkat gyakran álcázzuk inkább szürke kisegérnek, és persze elkerülhetetlenül van egy sötétebb oldalunk is, amivel kényelmetlen szembesülni. A kérdés az, hogyan teremtjük meg magunkban az egyensúlyt, és ezáltal hogyan tudunk létezni a mindennapokban sokféle (női) minőségünkben. A darabbéli Sally például egyértelműen sehogy, hiszen az ő különböző minőségei mit sem tudnak egymásról, és csupán egy célt szolgálnak: hogy ,,gazdájuk” elrejtőzhessen a saját gyermekkori traumái, sérülései elől.

Sally
Fotó: Dudás Nándor Emil

P.Zs.: A 2016-os verzióban végig jelen volt a színpad közepén egy vasszék, ami egyszerre jelképezte a kórházi körülményeket, másrészt így hoztam be egy másik személyt, konkrétan a regénybeli pszichológust az előadásba. Az eredeti történetben egy segítő kapcsolat van fókuszban, a mostani előadásban viszont a tükörbe nézés, az önmagunkkal való szembenézés kerül előtérbe. Változtattunk kicsit a hangsúlyokon. Egyébként ez a bizonyos vasszék benne van a felújított darabban is: ezen ül a legmélyebbre rejtett, legtöbb fájdalmat viselő személyiségrészt jelképező baba.

A vizuális betétek, hangeffektek és zenék, illetve a Podlovics Laura hangján megszólaló versek (Fernando Pessoa költeményei helyenként egészen meglepő módon kezdenek párbeszédet folytatni a Keyes-féle narratívával) illetve a kreatív díszlet egymás hatását erősítik, és tagadhatatlanul nagyon komplex befogadói élményt nyújtanak. Egyedül a dramaturgiában, ezen belül is a jelenetek fokozatos egymásra épülésében érződik némi tétovaság, ami a darab utolsó etapjában válik különösen zavaróvá. Az a fajta kontinuitás, ami Pessoa idézetekkel és rövid regényrészletekkel egy ideig megteremthető a darabon belül, egészen sokáig működik, viszont kevés ahhoz, hogy a drámai csúcsponton túl az őrjöngő Jinx és a gyógyult Sally közti szakadékot zökkenőmentesen áthidalja. Mármost a flamencót alapvetően sokszor egy küzdelem inspirálja, mondjuk akár a torero küzdelme a bikával, ezért fájó, hogy pont a traumával való szembesülés, megküzdés, vagyis a trauma feldolgozása marad ki látványosan a darabból, pedig ehhez a flamenco jellegzetes eszközei — gondolok itt most elsősorban a mantón-ra, a nagy, rojtos szélű kendőre, ami anno az ősváltozatban még szerepet kapott — kiváló stilizációs pontot szolgáltatnának.

Sally
Fotó: Dudás Nándor Emil

P.Zs.: Ez egy érdekes konstelláció, hiszen a dramaturg valójában nem indult tiszta lappal: a darab szerkezetét valamilyen formában mindenképpen szerettem volna megtartani. Részemről ez egy kicsit olyan elengedési folyamat volt, amin Sally is végigmegy: elfogadtam azt, hogy bizonyos dolgok elvesznek az előadásból, más szempontból viszont gazdagabbá válik. Örülök, hogy ezt megléptem: ha csak én nyúltam volna hozzá, akkor kevésbé lett volna színházi jellege. Úgy érzem, hála a csapatmunkának most még inkább a színház és a tánc határára került az előadás, egy ilyen nagyon éles határmezsgyére, ami engem nagyon inspirál.

A fehér ruha, mint az új kezdet szimbóluma nagyon hangsúlyos kép a fináléban, és ahogy a táncos két nyitott tenyerére eső fény is jelzi, pontosan ebben a befejező blokkban tud az immár teljes, ,,egész” Sally a legtöbbet adni másoknak önmagából. Érdemes megfigyelni, micsoda ellenpontozása ez a sugárzó tánc az előző jelenetben bemutatott Jinx homályban tapogatódzó őrjöngésének: ő az ökölbe szorított, mintegy gúzsba kötött kezeit nyújtotta szinte segélykérően fölfelé. Nagyon előremutató kezdeményezés továbbá, hogy az előadás után a nézők kötetlen beszélgetésen vehetnek részt az alkotókkal: ez egy sok kérdést, sok gondolatot felvető darab esetében különösen üdvözlendő.

P.Zs.: Meg lehet-e magyarázni, mitől gyógyul meg valaki? Ez mindenkinél egyéni út. Azt viszont valóban ki akartam domborítani, hogy van egy olyan pont minden fejlődési úton, ahol fel kell adni. Nem egyszerűen bedobni a törülközőt, hanem átadni az irányítást valami olyannak, amiben bízni tudunk. Ahogy például én kiadtam egy ponton a kezemből a darabot. Sally esetében Jinx fel-adását követően elkezdődhet egy belső rendrakás. Ezzel elindul egy folyamat, aminek a végén képessé válik arra, hogy saját magát átölelje és szeresse.

A flamenco eredendően egy interaktív műfaj: interakció van az előadó és a közönség, illetve az előadó és a zenészek között, utóbbiak figyelik a táncos minden lépését, sőt, időnként szerepet cserélnek, és követik az általa diktált ritmust. Dialógust folytatnak, hiszen a kulcs minden esetben a kommunikáció: Sally zaklatott monológok sorozata után jön rá, hogy elzárta magát a világtól, és ha vissza akar térni az életbe, akkor nyitottá kell válnia a párbeszédre. Beszélnünk kell magunkról másoknak, meg kell osztanunk a gondolatainkat másokkal, mintegy bevilágítva ezzel magunk körül a teret, hogy ne éljünk mindig homályban, és ne ütközzünk folyton idegeneknek a sötétben.

Írta: Kunyik Kinga

Saját blogja: https://csodapestbuda.blog.hu/

Megosztás: