Milyen lehetett a középkorban a karácsony? Mind a hasonlóságok, mind a különbségek meglepőek, ha a kortárs karácsonnyal vetjük össze.
Az biztos, hogy a középkori embernek legalább olyan fontos volt ez az ünnep, mint nekünk, és ugyanúgy jó előre készültek rá. A Márton-napi mulatság, amit ma is sokan megülnek november 11-én, annak az utolsó nagy lakomának az emlékét őrzi, amely után a középkorban negyven napos böjtölés és várakozás kezdődött. Mást nem is nagyon tehettek, hiszen mezőgazdasági munka nem akadt, a tartalékokkal pedig (ekkor még) takarékosan kellett bánni. Különben is sötét volt és metsző hideg.
Na de meg is érte ám várni a téli napfordulóval együtt beköszöntő karácsonyt, ami viszont hatalmas, tizenkét napon át tartó buli volt tánccal, zenével, misztériumjátékokkal, ajándékokkal, színes ruhákkal, ragyogó fénnyel, közös időtöltéssel és sok-sok nevetéssel.
A karácsonyba tehát beleesett az újév, és csak vízkereszt napjával, az utolsó nagy mulatozással ért véget: ennek emlékét őrzi a magyarul is ismert versike a csízzel a csupasz körtefán. Azt pedig mondani sem kell, hogy rengeteg adventi és karácsonyi dal, amelyeket ma is éneklünk koncerteken, templomokban vagy csak úgy a magunk örömére, szintén középkori eredetű.
Catalina Vicens, a régizene egyik legkülönlegesebb és legizgalmasabb művelője ennek a középkori adventnek és karácsonynak a hangulatát idézi meg autentikus eszközökkel, oldalán a lehető legjobb segítőkkel.
A chilei származású zenész nagyon korán kezdte nemzetközi karrierjét, húszéves korára bejárta Észak- és Dél-Amerika különféle koncerttermeit, majd Európa felé vette az irányt: Németországban és Svájcban is tanult. Ekkorra már elkötelezte magát nemcsak a régizene, de kifejezetten az antik hangszerek mellett. Játszik többek között portatív orgonán, amely egy billentyűs-sípos hangszer, de olyan kicsi, hogy a zenész akár magával is hordhatja; fidulán, amely a kortárs vonós hangszerek elődje; nyckelharpán, amely a tekerőlant és a vonósok hibrid verziója; és ismertebb középkori eredetű hangszereken, például lanton és citerán is.
Leginkább azonban a billentyűs hangszereken való virtuóz tudásáról híresült el: rengeteg orgona, csembaló és zongora megfordult a keze alatt. Nagy megtiszteltetés érte, amikor meghívták, hogy játsszon a világ legrégebbi, még ma is működő csembalóján, amelynek hangja az “Il Cembalo di Partenope” (Diapason d’Or) című felvételére is felkerült, illetve a német Ostönnenben található Szent András templom XV. századi, szintén nagyon jó állapotban fennmaradt gótikus orgonáján. Gyakran dolgozik együtt történészekkel, zeneszerzőkkel, hangszerkészítőkkel, elméleti és gyakorlati szinten is körbejárva a kérdést, vajon milyenek lehettek, hogyan szólhattak a középkori és reneszánsz hangszerek.
Kooperációból természetesen a zenésztársak esetén sincs hiány: Catalina Vicens két együttesnek is alapítója, nem is szólva a számtalan duóról, trióról, kis- és nagyzenekarokkal való közös játékról. A budapesti koncertre ezúttal az egyik együttesét, a Servir Anticót hozza el, valamint egy triót, amelyben őrajta kívül Anna Maria Friman és Marco Ambrosini szerepel.
A Servir Anticóról Vicens a következőket mondja:
“A koncertek célja nemcsak az, hogy egy majdhogynem teljesen elfeledett repertoárt hozzanak vissza a köztudatba, hanem hogy a kortárs közönségnek egy minden érzéket felborzoló élményben legyen része. Költészet, dráma és dalszövegek repítenek vissza minket egy tűnődő, befelé forduló, a szépségben gyönyörködő korba.”
Pontosan ezt várhatjuk a Lucente Stella – fénykeresés a középkorban című koncerttől is, amelyet december 14-én hallgathatunk meg a Müpában. Akár Mária gyermekvárásáról, akár a csillagok ragyogásáról, akár a mennyek országából ömlő világosságról, akár Jézus születéséről, akár úgy általában a fény ünnepléséről szólnak ezek a középkori dalszövegek, azt mindenképpen érezhetjük belőlük, mekkora öröm volt már ötszáz-hatszáz évvel ezelőtt is, amikor a hosszú éjszakák és dermesztő napok uralmából végre meglátták a kiutat az emberek.
