+ Színház

Arc a tükörben – Amikor két férfi egyszerre szerelmes a klónozott nőbe

Arc a tükörben

Az Arc a tükörben feje tetejére állítja a világról alkotott képünket: a technológia teremtménye emberibb, mint az anyaszülte ember…

Keresés a weben

“Írjon operát, de ne használjon hozzá semmilyen meglévő alaptörténetet! Tegye félre Euripidészt, Shakespeare-t meg Grabbét, és fókuszáljon valami igazán kortárs problémára!”

Ezt a felszólítást kapta a kétezres évek elején Jörg Widmann a Bajor Állami Operaháztól. A húszas évei végén járó zeneszerző soha korábban nem írt egész estés operát, de ez a felkérés elindított benne valamit: 2003-ra, pont mire betöltötte a harmincat, megszületett az Arc a tükörben (Das Gesicht im Spiegel). Ezt az operát, amelynek librettóját Roland Schimmelpfennig írta, most először játsszák majd Magyarországon. Nem kicsi a tét: a szerzőpárosnak azt kell bizonyítania számunkra, hogy ha korunk problémái nyugtalanítanak, legalább olyan jó ötlet lehet elmenni egy kortárs operára, mint bekapcsolni a legújabb doksit a Netflixen.

A klónozott ember

Az Arc a tükörben főszereplője egy házaspár, Bruno és Patrizia, akik a nem is olyan távoli jövőben élnek. Közös biotechnikai vállalkozásukat szeretnék piacvezetővé tenni, így mérnök ismerősükkel karöltve megpróbálkoznak az emberi klónozással. Így készül el Justine, Patrizia klónja, aki fenekestül felforgatja a körülötte élő emberek életét.

Widmann és Schimmelpfennig nem titkolták, hogy a darab egyik mozgatórugója a világunkban sajnos oly gyakran megfigyelhető kommunikáció-képtelenség, empátiahiány. Justine egy rosszul működő közegbe csöppen bele a maga gyermeki naivitásával, az istenszerepet magukra vevő emberek pedig ugyanúgy összeroskadnak az előre nem látható következmények miatt, mint egynémely kultúrtörténeti előképük Pügmalióntól Frankensteinig.

Egyébként éppen ezekre az egyértelmű párhuzamokra nem reflektál az opera, talán éppen azért, hogy a felkérésben szereplő “kortárs problémát” még áttételesen se nyomja agyon a múlt. Egy apró beszélő név azonban így is belekerült a szövegbe: a házaspárnak szereplő mérnököt ugyanis Miltonnak hívják, mint az Elveszett Paradicsom íróját. Ő tanítja meg Justinét beszélni, és időközben menthetetlenül beleszeret. De hát ezt a bájos, kedves, ártatlan lelkű klónlányt csakis szeretni lehet… Hiszen ahogy Widmann fogalmaz a Müpa Magazinnak adott interjújában:

“Igyekeztem Justine alakját zeneileg is humanizálni. Semmilyen mechanikus, robotszerű karaktert nem társítottam hozzá. […] Gépiességet inkább az érzelemmentességet mutató üzletasszony, Patrizia reakcióiból lehet kihallani.”

Vagyis az opera többféleképpen is megcsavarja a témát, feje tetejére állítja a világról alkotott képünket: a technológia teremtménye emberibb, mint az anyaszülte ember. Nem csoda, hogy Bruno, akinek már régóta kiüresedett a házassága Patriziával, szintén beleszeret Justinébe. A két férfi versengése a szeretett nőért természetesen sokezer éves toposz, amely így remekül kapcsolódik az opera futurisztikus témafeltevéséhez. Ráadásul azt is megmutatja, hogy hiába a tudományos racionalitás, mi emberek azért még mindig inkább irracionálisan viselkedünk, és hogy nincs az a gép vagy vegyszer, amely annyira érdekes tud lenni számunkra, mint a mások magánéletébe való bekukucskálás.

Ne a tükröt hibáztasd…

…a te pofád ferde! Ez a Gogolnak tulajdonított mondás régóta nagy kedvencem, és természetesen az opera címe kapcsán is eszembe jutott. Az Arc a tükörben elvileg arra utal, hogy Justine soha nem láthatja meg a saját arcát, hiszen akkor feltűnne neki, hogy pontosan ugyanúgy néz ki, mint Patrizia, és összeomlana a készítői által gondosan köré építgetett hazugságvár. Ám a cím természetesen jóval több rétegű ennél a primer értelmezésnél: ez az opera valóban önmagunkkal szembesít, tudománnyal és művészettel, múlttal és jövővel, érzelmekkel és értelemmel egyaránt. És habár Roxane Choux és Ana Caterina Caseiro a való életben nem ikrek, így még érdekesebb lesz látnunk, hogy oldják meg ezt a színészi feladatot. A két férfit Wolfgang Resch illetve Georg Klimbacher játssza, a titokzatos N. nevű szereplő személyében pedig egy magyar táncművészt, Petrány Esztert is láthatjuk a színpadon.

Érdekesség, hogy az operát éppen abban az évben mutatták be, amikor az első sikeresen klónozott emlősállat, a Dolly nevű birka, hétéves korában elpusztult. Azóta már majdnem húsz év eltelt, és a technológiai fejlődés a maga követhetetlen gyorsaságával és beláthatatlan következményeivel nagyobb szorongással tölti el az átlagembert, mint valaha.

Ám éppen ezért érdemes jegyet váltanunk az Arc a tükörben budapesti előadására: mert csak akkor uralhatjuk a félelmeinket, ha időről időre szembe merünk nézni velük.

Itt vehetsz jegyet az előadásra!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top