+ Film

Nem hagytak nyomokat – film egy gimnazista kivégzéséről

Nem hagytak nyomokat

A Nem hagytak nyomokat egyik legmegrázóbb jelenetében azt kérdezi anyjától egy haldokló fiú: „Mit érdekli őket?”

Keresés a weben

Lengyelország a nyolcvanas években játszódó történelmi-politikai thrillert küld az Oscarra. Jan P Matuszyński részletgazdag, húsbavágó történelmi drámája Velencében, a Biennálé versenyprogramjában mutatkozott be, csütörtöktől pedig a magyar mozikban is látható a Mozinet forgalmazásában.

A Nem hagytak nyomokat egyik legmegrázóbb jelenetében azt kérdezi anyjától egy haldokló fiú:

„Mit érdekli őket?”

Diktatúrákban tényleg gyakran felmerül ez a kérdés. Miért ügyelnek a látszatra, ha úgyis mindegy? Miért utasítja a magas rangú rendőrtiszt az ártatlan fiatalokat rugdosó, verő milicistákat, hogy a hasát üssék, mert ott nem hagynak nyomot? Ahol egy emberélet semmit sem számít, ahol szemtanúk előtt rugdosnak halálra érettségire készülő fiatalokat, akik az égvilágon semmi rosszat nem tettek, ahol az ügyeletes orvos vizsgálat nélkül küldi gyomormosásra és elektrosokkra a félholtra vert beteget, mert a mentőt hívó rendőrök „szipusnak” mondják, mit számít az, hogy vannak-e verésnyomok egy testen? Kit érdekel a látszat, ha egy rettegő társadalomban sorra tűnnek el a tiltakozók?

Varsóban járunk, 1983-ban. Magyarország ebben az időben már a legboldogabb barakként élte mindennapjait, és nem volt annyira gyakori a rendőri brutalitás, a film hangulata a negyvenévesnél idősebb magyar nézőt mégis visszarepíti legkorábbi emlékeibe. A sárgás tapéták, nejlon csipkefüggönyök, barna szövettel borított rekamiék, virágmintás, műszálas ágyneműk és a cigarettafüst világa ez, ahol a falnak is füle van, fojtott hangon beszélgetnek az emberek, és felmerül a kérdés, hogy érdemes-e misére menni, vagy jobb lesz vigyázni. A 16 mm-es filmre forgatott Nem hagytak nyomokat egyik legnagyobb erénye a látvány: gyönyörűen megkomponált képei, a korhű enteriőrök, a fakó városképek egyenesen a nyolcvanas évekbe teleportálnak.

A film megtörtént eseményt dolgoz fel. Az ismert ellenzéki aktivista és költőnő, Barbara Sadowska fiát, a szintén költőnek készülő Grzegorz Przemyket a középiskolai ballagása napján tartóztatták le mindenféle jogalap nélkül, és pontosan úgy gyilkolták meg, ahogyan a Nem hagytak nyomokat-ban láthatjuk. Az ügyet igyekeztek eltussolni, de hamar nagy nemzetközi figyelmet kapott, amikor a BBC és a Szabad Európa Rádió is tudósított róla. A lengyel lapok ugyanakkor mindössze két gyanúsan viselkedő drogos letartóztatásáról írtak.

Nem hagytak nyomokat

Az egyetlen szemtanúnak, Jureknek eleinte rejtőzködnie kell, Gregorz temetésén tízezrek vesznek részt csendes tüntetésként, a párt apparátusa pedig beindul, hogy bebizonyítsák, a rendőrség ártatlan. A párt magas rangú tisztviselőiből álló küldöttség előtt abszurdnál is abszurdabb érvek hangzanak el, és a legtöbben komolyan is veszik ezeket.

„A fiú talán magának okozta a sérüléseket!”

„Nem a fájdalom miatt kiabált, hanem karatekiáltásokat hallatott, és az ütésnyomok is az edzésről maradtak vissza!”

„A szemtanú, Jurek megbízhatatlan, mert nemcsak drogos, de prostituáltakkal látták, sőt egyenesen homoszexuális!”

Egyre jobban szorul össze a gyomrunk, ahogy nézzük ezt a nyomasztó közeget, amelyben minden jó pártkatona összejátszik, nehogy kiderüljön az igazság, és az államhatalom gépezete minden részletre kiterjedő, széles körű hadjáratot indít az áldozatok ellehetetlenítésére. Iszonyú nyomasztó érzés nézni ezt. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de számomra a személyes történelmi-kulturális érintettség erősen módosítja a nézői élményt.

Nem hagytak nyomokat

Amikor amerikai politikai thrillereket vagy John Le Carré-feldolgozásokat nézek, elsősorban a fordulatokra és izgalmakra koncentrálok, a profi angolszász filmes eszközökre, a kiválóan megírt forgatókönyvekre és színészi alakításokra. Ha kortárs iráni, észak-afrikai vagy közel-keleti filmekben látom az egyén küzdelmét a korrupt rendszerrel szemben, erős empátiát érzek, együttérzőn és szomorúan veszem tudomásul, hogy milyen világban élünk most is. De ez a film érzelmileg egészen máshogy hatott rám: annyira a sajátom, annyira ismerős ez a közeg, ezek az arcok, a fordulatok, a reakciók, a szimbólumok és toposzok, hogy a Nem hagytak nyomokat különlegesen személyes és bőr alá kúszó élménnyé vált, és közben többször éreztem úgy, hogy egy jeges marok szorítja össze a szívemet.

Nem hagytak nyomokat

Matuszyński filmjében több jól ismert lengyel színész is felbukkan. Robert Wieckiewicz pár éve Andrzej Wajda egyik utolsó filmjében (Walesa) lényegült át a Szolidaritás legendás, karizmatikus vezetőjévé, Lech Walesává, most viszont a rendszert kiszolgáló, a kommunista párthoz a végsőkig hűséges tábornokot játszik – ugyanolyan meggyőzően, ahogy annak idején a forradalmárt. A Hidegháború tragikus sorsú főszereplőjét megformáló Tomasz Kot pedig ügybuzgó párthivatalnokként tűnik fel. A Nem hagytak nyomokat legfontosabb szereplői azonban a szemtanú, a túlélő, az igazságért küzdő Jurek, akit Tomasz Ziętek rendkívül szuggesztív, érzékeny és intelligens alakításában ismerünk meg, és a gyászoló anya szerepében Sandra Korzeniak, aki hitelesen mutatja meg a megsemmisült, reményvesztett, mégis a végsőkig küzdő nő alakját.

Nem hagytak nyomokat

Aki a mozitól könnyű kikapcsolódást, a mindennapokról és a nyomasztó hírekről való elfeledkezést vár, annak nem való ez a film. Ha valaki azonban szereti a politikai thrillereket, és nem bánja, ha egy nagyon személyes és a saját közelmúltunkat idéző történet révén ismerhet meg részletesen egy végtelenül igazságtalan és korrupt rendszert, erős és sokáig kísértő moziélménnyel gazdagodhat.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top