+ Irodalom

Nádas Péter: Én vagyok a mozgássérült, magát Dunába ölő nagyfiú

Nádas Péter

Nádas Péter: Ebben az életkorban az ember már gyorsan kimerül. A fák állva halnak meg, én írás közben… na ez szép halál lenne.

MTI/Kovács Anikó
Keresés a weben

Október 14-én ünnepli 80. születésnapját Nádas Péter író, fotográfus, akit az évforduló alkalmából többnapos programsorozattal köszöntenek a fővárosban. Az MTI-nek adott interjúban elmondta: az idén megjelent Rémtörténetek című regénye az eddigi legszemélyesebb műve, amelyben tulajdonképpen minden szereplő ő maga.

Az író májusban megjelent regényében visszatért a fikcióhoz. Az 1970-es években megírni tervezett műhöz készített jegyzeteit vette elő, ám az akkori szociografikus megközelítést felváltotta a fikció: egy Duna menti falu alakjaiban életre kel a múlt század történelme, egykori gazdák, cselédek, kommunista agitátorok, a faluból kitaszított, megesett lány, a plébános, a lelkész, kitelepített arisztokraták és úriasszonyok.

“Nagyon keveset használtam fel egykori jegyzeteimből. Akkoriban inkább szociográfiai-antropológiai munka lett volna belőle, de más munkák miatt mindig félretettem”

– emlékezett vissza Nádas Péter a mintegy 460 oldalas regény születésére. Megjegyezte, nem volt szüksége mély kutatásra, újságíróként és fotóriporterként akkoriban sokat utazott Magyarország különböző tájegységeire.

“Akkoriban valószínűleg közelebb kerültem volna a naturálishoz, nem lettem volna ilyen személyes”.

Kiemelte:

“Drámai pillanat volt a magyar történelemben”, mintha mindenhonnan “Tiborc” szólalt volna meg a panasz égető szólamával. “Alig voltunk túl az erőszakos kollektivizáláson, a gazdák megint elvesztették, amit egyszer már elvesztettek. Ami nem csak a földjüket és az állatjaikat jelentette, hanem a szabadságukat. Olyanok kezdtek el diktálni nekik, akiknek a párthűségük nagyobb volt szakértelmüknél, azaz a tudatlanok”

– idézte fel. Bár a Bánk bánt nem tartja a legkiemelkedőbb magyar drámának, de Tiborc panaszában a magyar vidék többévszázados megaláztatása szólal meg a mai napig érvényesen. Hozzátette, később testközelben együtt élt ezzel a megaláztatással, amikor először “emigrált” Budapestről.

A kötet jelentős részét meghatározó, monológszerű, sokszor trágár beszédmódról megjegyezte, hogy a riportok során sok nyelvi fordulatot feljegyzett, sokat megjegyezett.

“A káromkodást megvetjük, miközben mindenki használja, még a finomlelkűek is, ha kalapáccsal ráütnek a kezükre. Holott csodálatos, fontos nyelvi jelenségek, amelyeket korábban a maguk mitikus és mágikus jelentéstartalmában módszeresen tanulmányoztam is”

– tette hozzá, kiemelve, hogy íróként 60 éven át alig használta ezt a nyelvi regisztert.

“Ebben a regényben először, mégpedig nagy élvezettel!”.

Arra a kérdésre, hogy a szegénység, bezártság, elnyomás okozta lelki deformációktól szenvedő, vagy épp azokat átlépő hőseit képes-e szeretni, azt felelte:

“Persze. Mindenkit. Ez a legszemélyesebb könyvem, én vagyok Teréz, Piroska, én vagyok Jónás atya, én vagyok a mozgássérült, magát Dunába ölő nagyfiú, a Misike, a Törpike és az epilepsziás Róza is. Mindegyik én vagyok, de éppen ezért kénytelen voltam távolságot tartani valamennyiüktől, nehogy eluralkodjanak a többieken, mert akkor megint csak Tiborc panasza nőtt volna ki belőle”

– fogalmazott Nádas Péter.

Az író, aki a háromkötetes Párhuzamos történetek óta eltávolodott a fikciótól, és többek közt esszékötetet (Az élet sója), önéletrajzot (Világló részletek) írt, hangsúlyozta,

“80 évesen már nem kezd új korszakot az ember. A Rémtörténetek számomra egy időskori tréfa, búcsú, őszike, vágykielégítés és önleleplezés. Huszonhat éves korom óta, azaz ötvennégy éve élek vidéken. Az eltelt idő tapasztalatát szakmám szerint használom fel, egy eddigiektől elütő perspektívába állítom, időskori világelképzelés, struktúravázlat, de semmiképpen nem új korszak…”

Megjegyezte, reggelente az első útja az íróasztalához vezet, hogy folytassa az előző nap abbahagyott munkát.

“Néhány dolgot még szeretnék megírni, de semmiképp nem ilyen nagy terjedelemben. Ebben az életkorban az ember már gyorsan kimerül. A fák állva halnak meg, én írás közben… na ez szép halál lenne”

– tette hozzá nevetve.

Nádas Péter beszélt a Deák Erika Galériában csütörtökön nyílt fotókiállításáról is, amelyen a regény írása alatt készült két, okostelefonnal készített fotósorozata látható Minimo. A sötétség színein címmel.

“Az írást és a fényképezést mindig elválasztottam egymástól, a kép és a szöveg között nincs direkt kapcsolat. De összekötik őket a kompozíciós elképzelések és a spiritualitás egyfajta igénye, a sötétség és a fény kontroverziája, a világ láthatóvá tétele a fény által”.

Elmondta, hogy a 2000-es évek elején felszámolta hagyományos fotólaborját, de az utóbbi években okostelefonnal fényképez.

“Ha az ember egyszer fotográfus volt, akkor nem tudja abbahagyni” – jegyezte meg. Mint fogalmazott, ahogy a polaroidnál, úgy a digitális kameráknál is a technika gyengeségei érdeklik, “a határterületek, amikor a pixel hibázik, nem tudja felismerni a színeket, bizonytalankodni kezd, festészeti jellegű kvalitásokat mutat, mintha a képet csak részben készítettük volna fotográfiai eszközökkel”.

Ugyanakkor kiemelte: a fényképezés része a szemlélődésnek, a kontemplációnak.

“A dolgozószobám és a ház közötti utat vagy negyvenszer megteszem naponta. Ismerem a fényviszonyokat, tudom, mikor, milyen konstellációk jönnek létre a fények és a színek között, tudom mikor hol áll a hold. Azzal játszom, ami zavarba ejti a digitális technikát, és ezzel túllépem a mérnöki elképzelést, mondhatni tetten érem”.

A születésnap alkalmából tartandó számos program közül kiemelkedik a Budapest Sound Collective koncertje szombat este a Budapest Music Centerben, amelyen az író Haydn a panelban című szövegét fogja felolvasni.

“Két Haydn között én leszek a szendvicsben a sajt és a saláta”.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top