+ Interjú

Tcha Limberger megtanult magyarul, hogy magyarul zenélhessen

Tcha Limberger

Kívülről látok rá erre az egész magyar nóta avagy népzene kérdésre, és szerintem lehet mindkettőt szeretni – mondja Tcha Limberger.

Keresés a weben

Tcha Limberger és ifj. Sárközi Lajos koncertje, Magyar Zene Háza — Koncertterem, 2022. október 8., 19.30, Liszt Ünnep

Remélem, nem haragítom nagyon magamra Tcha Limberger művész úr feleségét, ha így ország-világ előtt bevallom: kicsit beleszerettem a férje hangjába. Mert gyönyörű hangszíne van – ami az éneklésnél sem hátrány –, és mert pont úgy beszél magyarul, mintha neki is az anyanyelve lenne. Hihetetlen szókincs, kifejezőerő, sőt, még játszani is tud a nyelvvel, a különböző nyelvjárásokkal, akcentusokkal. Online telefonbeszélgetésünk során néha elnézést kér, amiért ilyen “komplikáltak” a történetei, én viszont utólag is sajnálom, hogy nem volt még pár óránk arra, hogy többet meséljen. Mert hiába lett jó hosszú ez az interjú, így is csak egy töredékét érinti Tcha Limberger életművének: a hangszereknek, amelyeken virtuóz módon játszik, a zenei világoknak, amelyekkel foglalkozik, a nyelveknek, amelyeket mindeközben megtanult. De engem már ennyivel is lenyűgözött…

Rengeteg kérdésem van, nem is tudom, melyikkel kezdjem. De talán ezzel: mi visz rá egy Belgiumból származó zenészt, hogy majdhogynem anyanyelvi szinten megtanuljon magyarul?

Számomra egyértelmű volt, hogy ezt kell tennem, de ahhoz, hogy ez mások számára is érthető legyen, kicsit messzebbre kell visszamennünk. Én alapvetően két kultúrából származom, az egyik a flamand, a másik az apai őseim révén a szintó. A szintók nyugat-európai cigányok, akik már legalább egy évszázada játszanak és hallgatnak magyar és más kelet-európai zenéket, és az idősebb generáció meg van győződve róla, hogy az igazi cigányzene Magyarországhoz kötődik. Sokan futottak be szép karriert azzal, hogy az ötvenes évek magyar cigányzenekarainak stílusában játszottak: a Mirando nevű cigányzenekar Hollandiában például húsz éven keresztül muzsikált magának a holland királynőnek is. Schnuckenack Reinhardt, aki lengyel származású szintó, vagy Titi Winterstein pedig Németországban éltek és alkottak.

Az én családtagjaim inkább django stílust játszottak, de aztán édesapám egyik kollégáját magával ragadta ez a magyar zenei világ, annyira, hogy elindult felkeresni Brüsszelben élő magyar cigányzenészeket, és kicsit meg is tanult tőlük brácsázni. Megfigyelte, hogy a magyar zenekarok egyszerűen jobban szólnak, hiszen például a szintóknál nincs se brácsa, se cimbalom, se cselló. Tizenhárom éves lehettem, amikor nekem is mutatott magyar lemezeket, például a klarinétos Kállai Ernőtől, meg Horváth Toki Gyulától, aki a mai napig a kedvenc hegedűsöm. Sajnos személyesen soha nem ismerhettem meg, mert a hetvenes években meghalt. De valamit nagyon megérinthetett bennem, mert tizenhét éves koromban elhatároztam, hogy én is hegedülni fogok. Vagyis elég későn, annyira, hogy én magam sem hittem volna, hogy ebből még lehet bármi.

Sajnos a szintóknál elég kevés már a hegedűs, mert a népszerű zenészek, például Stochelo Rosenberg vagy Biréli Lagréne, inkább a gitár felé térítették a fiatalokat. De aztán találtam néhány családi felvételt, amelyekből megtudtam, hogy egyébként a nagyapám is hegedült, és ez a hangszer egyre fontosabb lett számomra. Tizenkilenc éves koromban jártam először Budapesten apámmal és az előbb említett zenésztársával; amikor éppen nem mi koncerteztünk a saját szintó dalainkkal, elmentünk meghallgatni például Boross Lajost a Margit-kertben. Itt döntöttem el végleg, hogy nemcsak úgy általában szeretnék hegedülni, hanem kifejezetten ezt a zenét szeretném játszani, ami a szintókhoz amúgy is közel áll, szeretik, viszont nem muzsikálják úgy, ahogy kéne. Ekkor mondta nekem egy drága barátom Belgiumban, Kállai Zsolt, hogy sose tanulhatom meg ezt a zenét, amíg nem beszélek magyarul. Rendben, mondtam, akkor megtanulok magyarul.

Ez csak így jött…? És hogy ment a tanulás?

Kaptam ajándékba egy nagyon jó tankönyvet, amit rögtön lefordíttattam Braille írásra, és eleinte egyedül kezdtem tanulni. Nagyjából a tizenegyedik leckéig jutottam, de addigra már nagyon sok kérdésem volt. Ugyan sok időt töltöttem Kállai Zsoltékkal, de hamar rájöttem, hogy csak azért, mert valakinek magyar az anyanyelve, még nem biztos, hogy el is tudja magyarázni egy nyelvtanulónak, mi miért van úgy a nyelvben. Úgyhogy inkább kerestem egy hivatásos magyar nyelvtanárt, akivel végigvettük a könyvet. Huszonkét éves koromban már úgy tértem vissza Magyarországra, hogy beszéltem a nyelvet, és rögtön találtam is egy hegedűtanárt, bizonyos Lakatos Mikit.

Akkor elhatároztam, hogy legalább fél évet töltök Magyarországon, ami nem sok, de kezdetnek azért jó lesz. Volt egy kis bonyodalom, mert Lakatos Miki egy idő után már nem ért rá tanítani engem, úgyhogy választás előtt álltam: vagy pár héten belül találok valaki mást, vagy hazamegyek. Az volt a nagy szerencsém, hogy akkoriban a tárogató is érdekelt, akartam venni egyet, és így ajánlották nekem Horváth Bélát, aki egy nagyon értékes, Stowasser márkájú tárogatót kínált eladásra. Felmentem hozzá, kérdezte, miért beszélek magyarul, én meg elmondtam mindent: hogy magyar nótákat szeretnék játszani, de éppen nincs hegedűtanárom. Erre feltett egy lemezt, amin valaki fantasztikusan hegedült, és kiderült, hogy ez a fia, aki a felvétel idején tizenöt éves volt. Nem akartam elhinni, de aztán hazaért a fiú az iskolából, merthogy még akkor sem volt több tizenhétnél, elővette a hegedűjét, és ott élőben még a felvételnél is jobban játszott. Ő lett a hegedűtanárom.

De még mindig nincs vége ennek a történetnek. Ugyanis ez idő alatt egyre többen kérdezték tőlem, főleg a nem cigány magyarok, hogy miért érdekel engem a magyar nóta, mit látok benne. Azt látom, hogy ez nagyon jó – feleltem erre, de aztán lassacskán megértettem, hogy azok számára, akik a magyar népzenére esküsznek, a magyar nóta csak afféle turistaszórakoztató giccsnek tűnhet. Ám legyen, mondtam, és belehallgattam az autentikus népzenébe, de őszintén szólva nem minden tetszett belőle. Viszont a kalotaszegi pont igen. Elhatároztam, hogy oda is elmegyek. Annál könnyebb szívvel tettem ezt, mert a magyar nótát játszó cigányzenészek világa elég belterjes, külföldről érkezve nehezen tudtam beilleszkedni közéjük.

Mi történt Kalotaszegen?

Az egy egészen különleges élmény volt. A kalotaszentkirályi tánctáborban voltunk, első este sétáltunk haza, és a kocsma előtt ott ültek végig: Neti Sanyi, Czilika Gyuszi, Toni Rudi, Toni Rudika, Kiscsipás, mindenki, aki akkor számított, maguk a népzenei adatközlők. Ahogy elmentem előttük, az öreg Neti Sanyi megszólalt: “Ez roma csávó, te!” Odamentem, beszéltünk egy kicsit cigányul, aztán magyarul, aztán azt mondta: “Akkor bontsd ki a hegedűt!” És muzsikáltunk vagy reggel ötig.

Én amolyan furcsa kakukkmadár vagyok, aki kívülről lát rá erre az egész magyar nóta avagy népzene kérdésre, hiszen hiába beszélek jól magyarul, azért alapvetően nem vagyok magyar, nem születtem bele valamilyen helyi zenei hagyományba. Továbbra is szeretem a magyar nótát is, meg a kalotaszegi népzenét is, és nincs lelkifurdalásom emiatt. Igen, nagyon különbözik a kettő, de mindegyiknek megvan a maga értéke. Sajnos az is igaz, hogy a magyar nóta sokat változott az elmúlt évtizedekben, hiszen a régi korok nagy zenészei már meghaltak, és mondjuk ki őszintén: voltak olyan óriásai a műfajnak, akikhez egyszerűen lehetetlen felnőni.

Érdekes, hogy a magyar nótának mintha mindig is lett volna egy ilyen misztikus aranykora, hiszen Krúdy Gyula a XX. század elején megírta, hogy ez a zene már nem olyan jó, mint ami volt. Azt, hogy ő mire gondolt, ma már lehetetlen megítélni, hiszen a XIX. századból nem maradtak fenn felvételek. De amiket mi ismerünk a húszas-harmincas évekből, azok talán Krúdy mércéjével mérve már nem voltak “olyan jók”, mégis ekkor játszottak olyan legendák, akikre ma óriási tisztelettel gondolunk vissza. Boross Lajos mesélte, hogy egyszer egy müncheni étteremben gyűlt össze egy nagyobb társaság, csupa zenész. Először idősebb Járóka Sándor meg a zenekara muzsikált, elég jók voltak. Aztán maga Boross Lajos meg az ő zenekara, ők is elég jók voltak. És akkor jött Toki. És erre Boross bácsi csak annyit tudott mondani: úgy éreztük magunkat, mint a kisgyerekek, őhozzá képest semmit sem tudtunk…

Amikor én még csak készültem Magyarországra, Kállai Zsolt barátom figyelmeztetett, hogy ha ezt a régi magyar nótát keresem, amit például Boross, Toki meg az idősebb Járóka játszott, csalódni fogok, mert ez már nem olyan. Nem mondom, hogy tényleg csalódtam, de most már tisztábban látom a jelenlegi helyzetet, és szomorúan látom, hogy itt is egyre kevesebbeket érdekel a magyar nóta, illetve sokszor olyan zenekarok, énekesek próbálkoznak vele, akiknek nem sikerül megteremteni azt az igazán jó hangzást. Hol van már az öreg Boross Lajos meg idősebb Járóka Sándor? Ma már vannak olyan éttermi cigányzenekarok, ahol eleve csak hárman vannak, mert hiányzik a terces. Vagy a brácsa. Vagy a klarinét. Vagy a cselló. A legjobb csellista meg is halt sajnos. Szegfű Károlynak hívták, azok közé tartozott, akikkel mindenképpen szerettem volna találkozni a régi nagyok közül, és hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy amikor megalapítottuk a Budapest Gypsy Orchestrát, azonnal beszállt. Az utolsó turnéját is velünk csinálta végig Angliában. Akkor már olyan beteg volt, hogy az utolsó két koncertet nem is tudta vállalni, alig engedték haza az orvosok, de ő mindenképpen vissza akart menni Magyarországra. Akkor láttam utoljára, két hétre rá meg is halt.

Jól értem, hogy van Önben egyfajta küldetéstudat, hogy visszahozza a régi magyar nótát?

Mondjuk inkább úgy, hogy szeretném, ha visszatérne a régi magyar nóta. De hogy erre én vagyok-e a legmegfelelőbb ember, azt nem merném kijelenteni. A régi idők magyar cigányzenészeinek hatalmas repertoárja és rutinja volt, tizenéves koruktól kezdve minden este muzsikáltak. Én meg néha játszom ilyet, de emellett foglalkozom még görög, román, bolgár zenével is, írom a saját szintó dalaimat. Szeretem a magyar zenét, de nem kizárólagosan, és ha éppen magyar nótát játszanék, akkor is mindig felmerül, hogy kinek játsszam, kikkel játsszam? Utoljára négy éve léptem fel a magyar zenekarral, illetve tavaly Franciaországban adtunk egy koncertet magyar nótákból. Akkor Liana, a feleségem szállt be tercesnek, aki szintén nem magyar, de nagyon jó füle van és gyorsan megtanul bármilyen zenét.

Ha már szóba került a nemzetközi paletta: mi történt azelőtt, hogy tizenhét évesen elkötelezte magát a magyar zene és a hegedű mellett?

Kiskoromban még flamenco-énekesnek készültem. Apám hozott lemezeket Franciaországból, amelyeken az ottani gitanók muzsikáltak. Ugyanaz a kollégája, aki később a magyar zenéket mutatta, persze figyelmeztetett, hogy azért ez nem az igazi flamenco, hanem annak a dél-francia cigányzenészek által játszott speciális változata, és az igazi flamencóhoz ezt meg azt meg amazt kell tudni. Úgyhogy hatéves koromban az ő segítségével elkezdtem a gitárt, aztán volt egy időszak az életemben, amikor mindenféle afrikai, dél-amerikai meg ázsiai hangszert gyűjtöttem. Tizenkét évesen bendzsóztam ilyen amatőr New Orleans- meg dixieland-zenekarokban, és így jutottam el a klarinéthoz, amely sokáig a fő hangszerem lett.

Olyannyira, hogy amikor Budapestre érkeztem, nemcsak Horváth Bélát, a hegedűtanárt találtam meg, hanem eleinte volt egy klarinéttanárom is, Lukács Csaba, aki a mai napig az egyik legjobb klarinétos. De már az első óra után úgy éreztem, hogy azt az időt is, amit a klarinét gyakorlására szánok, inkább a hegedűvel akarom tölteni. Ez egy nagyon vakmerő döntés volt, tényleg úgy éreztem magam, mint aki tériszonnyal áll egy meredély szélén: ugorjak, ne ugorjak? Hiszen éppen most válhatnék igazán jó klarinétossá, a hegedűt meg éppen csak elkezdtem, ki tudja, lesz-e belőle valami. Mégis a hegedű mellett döntöttem.

Milyen érzés lesz nemsokára ismét Magyarországon koncertezni?

Nagyon jó! Ugyan most Baszkföldön élek, de soha nem szakadtam el teljesen a magyaroktól, rengeteg magyarországi és erdélyi kollégával folyamatos kapcsolatban vagyok. Így a nyelvtudást is könnyű fenntartani. A két nagyobb gyermekem is Magyarországon él, bár velük pont flamandul beszélek, hogy ők meg azt ne felejtsék el. Ennék már egy jó somlói galuskát, vagy egy halászlét, és persze jó lesz látni a régi ismerősöket, beülni hagyományos éttermekbe, hallgatni a kollégák zenéjét akkor, amikor éppen nem én muzsikálok. A koncert maga érdekes kísérlet lesz: egyszerre lesznek a színpadon a kalotaszegi barátaim, köztük olyanok, akikkel annak idején a kocsma előtt találkoztunk, illetve ifjabb Sárközi Lajos, a városi cigányzene képviselője, akivel még soha nem játszottam együtt. A kalotaszegi zenészek egyébként pont nem tartoznak azok közé, akik nagyon problémáznának a magyar nóta miatt, hiszen minden fontos nekik, ami magyar, és ha valaki jól muzsikál, azt szeretik, bármit is játsszon. Ezért is remélem, hogy jól sül majd el a két stílus találkozása a színpadon.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top