Netrebko, mint Fatia Negra
Jókai Fekete gyémántok című regényének férfi főszereplője rendre fekete álarcban jelenik meg, hogy eltitkolja valódi kilétét. Ezért nevezik el Fekete Arcnak, azaz Fatia Negrának. A végén aztán lelepleződik, ami fölöttébb kínos is neki.
Ugyancsak fekete arcnak nevezik azt a megoldást, hogy ha egy színpadi mű szereplője színesbőrű, de fehér művész alakítja, akkor befesti az arcát, a kezét, netán az egész testét. Vannak azonban, akik szerint ez illetlen dolog, sőt rasszizmus. Legutóbb a Veronai Arénában tört ki botrány. Verdi Aidájának címszereplője, az orosz Anna Netrebko ugyanis befestette magát, s a fesztiválon szintén föllépő afroamerikai énekesnő ezen fölháborodott és visszaadta a Traviata címszerepét. Pikáns mellékszál, hogy az énekesnőt Angel Bluenak, azaz Kék Angyalnak hívják. A lényeg azonban nem a névjáték, hanem hogy nincs igaza. További érdekesség, hogy a címszerepet a korábbi előadásokon éneklő ukrán Ludmilla Monastryska szintén feketére festette arcát, de ezen nem akadt fönn senki.
2019-ben Tamara Wilson énekelte Aidán ugyanebben a produkcióban, és ő megtagadta, hogy feketére fesse az arcát. Azt mondta, igaz, hogy ez 106 éves hagyomány, de
„vannak mások, köztük én is, akik úgy vélik, hogy művészetünknek tükröznie kell azt a kort, amelyben élünk.”
Netrebko egyébként nagyon tekintélyes helyről kapott támogatást. Grace Bumbry, a 85 éves nagy amerikai afroamerikai mezzoszoprán úgy nyilatkozott:
„Nemes dolog büszkének lenni a rasszunkra, ami elismerést érdemel, de ha úgy döntöttél, hogy az opera műfajában lépsz fel, először is tisztában kell lenned a történelemmel, másodsorban a hitelesség követelményével.”
Ő 50 éves karrierje során egyaránt énekelt szoprán és mezzo szerepeket, föllépett a saját arcszínével és maszkírozva is, és természetesnek tartotta, hogy például Turandotként fehérre festették az arcát.
Bizony, a rasszok régóta megjelennek a színpadon, köztük az operaszínpadon is. Mozart Varázsfuvolájában Sarastro egyik embere Monostatos, a szerecsen, aki meg akarná szerezni magának a szépséges Paminát, de végül nem jár sikerrel, épp főnöke akadályozza meg ebben. De Szöktetés a szerájból is arról szól, hogy a muzulmán Szelim basa elrabol egy európai, keresztény nőt. Az eltérő kultúrákat és a bőrszíneket Rossini is fölhasználta, két nagyon sikeres vígoperája Az olasz nő Algírban és A török Itáliában. Ám ezekben a darabokban a rasszok és a kulturális különbözőségek inkább koloritként, humorforrásként jelennek meg.
A rasszok problémája az operaszínpadon igazán élesen Verdi műveiben vetődik föl. Ott azonban ez korántsem színező elem, hanem a dráma egyik alapköve. Az irodalom legismertebb műve ebben a témakörben természetesen Shakespeare Otellója, amely nagyon sokoldalúan elemzi a problémát. A címszereplő mór származású, de Velencében nőtt föl, identitása kettős, vagy inkább bizonytalan. A társadalom része, a városállam vezetői fontos feladatokat bíznak rá – ugyanakkor idegen. Már Shakespeare-nél is „fekete kecskebaknak” nevezik, Verdi Jagója a „négerajkak mocskos csókját” (az eredetiben: hamar jönnek a komor csókok, annak a vadembernek a duzzadt ajkai) említi, de Otelló is telve van kétséggel frusztrációval, és kételkedik, hogy Desdemona talán mégse szereti igazából: ”talán mert ez a szörnyű sötétség van az arcomon”. Bumbry is megemlítette, hogy az egyik legnagyobb prózai Otello, Laurence Olivier is mindig feketére festette magát.
A faji kérdések mindig is izgatták Verdit. Korai operája, az Alzira Peruban játszódik, ahol az őslakos inka indiánok megegyeznek a spanyol hódítókkal, és a törzsfőnök zálogul a kormányzóhoz akarja feleségül adni leányát. Ő azonban egy inka fiút szeret és ellenáll. A kormányzót az esküvőn ledöfik, ő azonban haldoklásában megbocsát Alzirának, aki végül a szerelmeséjé lehet.
Még érdekesebb az indián-szál A végzet hatalmában. Itt Don Alvaro szeret bele egy spanyol nemesi család lányába, Leonoróba. A Calatrava család azért sem akar beleegyezni a házasságba, mert Alvaro mesztic, azaz az apja indián volt. Megszöknek, de előtte a fiú egy fatális véletlennel megöli a lány apját. A báty, Don Carlos bosszút esküszik, és egy életen át üldözi húga „csábítóját” és apja gyilkosát. Amikor az utolsó felvonásban ismét találkoznak, Alvaro már nem akar párbajozni, Carlos ezzel próbálja fölhergelni:
„Sangue il tinge di mulatto – Mulatt vérrel színezett.”
A férfi azonnal föl is kiált, hogy ez aljas hazugság. A mulattok, a fekete és fehér vegyes házasságból születettek voltak, és sokáig a feketék ázsiója lényegen rosszabb volt, mint az indiánoké. (Kissé komikus epizód volt, amikor a 80-as években kitűnő tenorunk, B. Nagy János egy németországi előadáson az arfoamerikai Eugene Holmessal énekelte Alvarót, és a sötét bőrű férfi mondta neki:
”Mulatt vér folyik benned.” „Énbennem? Ezt hogy érted?”
– kérdezhetett volna vissza B. Nagy, de az már egy vígopera lett volna.)
Hogy Alvaro sorsában mennyire alapvető a származása és a rassza, azt teljesen világosan elénekli áriájában:
„Apám hazája földjén egykor
Vad hódítók hadával harcolt,
Az inkák végső maradéka élén,
Kik királlyá megkoronázták őt.
A harcnak vége.
Anyám börtönben szült meg,
Magam nőttem föl árván.
Nem élnék már, ha tudnák
Származásom titkát.
Szüleim egypor úgy vágytak a trónra,
És szolgasor jut nékem.”
S ebből a kudarcos sorsból egyetlen menekülési reménye van: Leonora szerelme. Nagyon hasonlít Puccini sorsverte hősére, A nyugat lánya banditájára, Ramarrezre. Érdekes, hogy Puccinit viszont mennyire hidegen hagyják a faji kérdések. Ebben a vadnyugati történetben szerepel egy indián házaspár. A kocsmároslány, Minnie szolgái, énekelnek egy indián népdalt, de semmilyen drámai szerepük nincs.
Az Aidában a fehér egyiptomiak harcolnak a fekete etiópok ellen. A címszereplő, mint hadifogoly, a fáraó lányának rabszolgája, „otthon” azonban ő is királylány, apja az etióp király. Ezt azonban biztonsági okokból ugyanúgy titkolni kénytelen, ahogy Alvaro. Az egyiptomi Radamesszel szövődő szerelmük nem csak azért botrányos, mert a fiút a fáraólány is kinézte magának, hanem mert ezt a fekete rabszolgát semmilyen értelemben nem tekinti méltó vetélytársnak.
Ezekben az operákban a bőrszín, a társadalmi helyzet és az érzelmi állapot bonyolultan szövi át egymást, és a drámának sokkal nagyobb súlyt ad. Verditől nemhogy távol állt mindenfajta rasszizmus, de sok művében éppen arról beszél, hogy a faji különbségek milyen iszonyú tragédiákhoz vezethetnek.
Nem lehet egyetérteni sem a színesbőrű Angel Blueval, sem a fehér Tamara Wilsonnal. Nemcsak a rasszizmus lényegét értik félre, de Verdi zsenijét is.
