+ Ajánló

Marc Albrecht nyomoz a nyughatatlan zsenik életműve után

Marc Albrecht

Marc Albrecht arról mesélt nekem, miért fontos, de egyben nehéz feladat is előkeresni és leporolni kevésbé ismert darabokat.

Keresés a weben

Richard Wagner a Rienzi című operával aratta első komolyabb sikerét 1842-ben. Ez már túlmutat a zeneszerző korai zsengéin: itt találta meg Wagner azt a hangot, amelyet későbbi, legérettebb és legnépszerűbb műveiben hallhatunk. Idén a Budapesti Wagner-napok lezárásaként hallhatjuk ezt az operát, koncertformába öntve. Na de miért is fontos előkeresni és leporolni a régi idők kevésbé ismert darabjait, amilyen például ez is, és mitől olyan nehéz feladat ez néha? Marc Albrecht karmesterrel beszélgettem erről.

A Rienzi Wagnernek egy kevésbé ismert operája. Mit érdemes róla tudni?

Ez egy briliáns, nagy, előremutató darab. Az eredeti ötórás, de mi lerövidítettük három és félre, kihagytunk belőle olyasmiket, amelyeknek koncerten nincs annyi értelme, mint a színpadon. Vannak más érdekes korai Wagner-művek is, mint A szerelmi tilalom vagy A tündérek, de talán a Rienzi mutatja meg először igazán Wagner nyelvét. Itt találta meg magát mint zeneszerző. Olyan ez az opera, mint egy anyaggyűjtés a későbbi darabokhoz: a nyitánynak már a második taktusában feltűnik egy lassú harangmotívum, amelyet aztán negyven évvel később a Parsifalban használt. A Rienzi tulajdonképpen egy laboratórium, ott forr már benne minden, ami évekkel később a Lohengrinben, a Tannhäuserben, a Ringben köszönt vissza. Pedig azért ez még grande opéra, Berlioz meg Meyerbeer stílusában, de már felismerhető benne Richard Wagner.

Wagner a francia operát utánozta?

Inkább túl akarta szárnyalni a franciákat, jobban akarta csinálni, mint ők. Ebben rengeteg becsvágy is volt. Mindenféle pompát, pazarló, gigantikus romantikát tett ebbe az operába. Hosszú utat járt be Wagner, amíg megtalálta a saját hangját a romantikus opera és a zenei dráma terén, és érdekes kiindulópont a Rienzinek ez a hatalmas formátuma. Nagyon kreatív ember volt, pár év múlva már teljesen más irányba ment, ez az első és utolsó “franciás stílusú” operája, és ebben az egészben van valami zseniális.

Ön nagyon sok és sokféle zenét vezényel. Mi az oka ennek a tág érdeklődésnek?

Rengeteg mindent szeretek, az operákat különösen, és folyamatosan úgy érzem, hogy a repertoár túl kicsi, bővíteni kéne. Ezért is keresek kevésbé ismert műveket a késő XIX., kora XX. századból. Így került a látóterembe Schreker, a német opera Wagner utáni korszaka, meg úgy általában az utolsó romantikusok, a Wagner-követők, ők is nagyon érdekesek. Egy színes repertoár mindenkinek jó: a zenekarnak, a közönségnek, és persze nekem is.

Marc Albrecht

Marc Albrecht. Fotó: Melle Meivogel

De ha nem túl ismert a darab, hogyan lehet hozzájutni?

Attól függ: ez nagyon helyzetfüggő. Vannak művek, amelyeknek az ősbemutatója nagyon jól dokumentált, például Zemlinsky, az előbb említett Schreker, vagy Schönberg. Nekik nagyon jó kiadójuk volt, megbízható első kiadásokkal. Máshol nincs ekkora szerencse, például ennél a Wagner-operánál sem. A kézirat már sajnos nincs meg, és ő annyi verziót írt, olyan sokszor dolgozta át az eredetit, hogy rengeteg különböző verzió maradt fenn. Olyanok is, amelyeket valaki más adaptált, és már nem is tudjuk, kitől erednek a változtatások. Még mindig sok a bizonytalanság, de nemrég kijött egy tudományos kiadás a Schott kiadónál. A kutatók évtizedek munkájával eljutottak odáig, hogy kimondhatták, ennek a verziónak minden be- és átírása magától Wagnertől származik.

Ettől még rengeteg zenemű van, ami egy kicsit örök rejtély marad. Azok a zeneszerzők, akik karmesterként is dolgoztak, mint maga Wagner vagy Mahler, állandóan átírták a műveiket, minden előadásra egy kicsit más partitúrából dolgoztak. Egy éven belül is rengeteget változtak a darabok, de nem minden újabb verzió került nyomdába is. Ez az egész nagyon komplikált, de örülök, hogy a Rienzihez most már van biztos anyagunk, mert fontos, hogy tudjuk, mivel dolgozunk. Bizonyos zeneszerzőkkel egyszerűen nincs szerencsénk, mert nem őrződtek meg jól a munkáik. Martinu ilyen szempontból egy katasztrófa.

Mert nem maradt fenn elég példány?

Mert az első kiadások rosszak, hibásak, megkérdőjelezhetőek. Enescu ugyanilyen. Volt idő, amikor sem a tudomány, sem a kiadók nem voltak a helyzet magaslatán. Egész generációk szenvedtek ezekkel a művekkel, amíg végre valaki újrafelfedezte őket, és belefektette azt a tudományos munkát, amelyből kijöhetett valami megbízható, használható zenei anyag, és alapja lehetett a partitúrának, a jövőbeli kiadásoknak.

Erre is jó a tudomány…

Na igen, meg voltak zeneszerzők, akiknek fontos volt, hogy jó minőségben maradjanak fenn a műveik. Wagner esetében a felesége, Cosima foglalkozott sokat azzal, hogy minden naplózva legyen és a partitúrába kerüljön. Richard Strauss is mindig ellenőrizte, mit adnak ki a kiadók, és a saját életében kiadott műveket akár még ma is lehet használni. De sajnos nem minden életműre igaz ez: a háborús években például sok minden elpusztult, vagy személyes nehézségek adódtak, de létezik a nyughatatlan zseni típusa is, aki mindig csak előre néz, a korábbi verziókkal nem foglalkozik. Bruckner például ilyen volt, szinte áttekinthetetlen a műveiben rengeteg változtatás, átírás.

Mintha ezek a zsenik nem a jövőnek írtak volna.

Igen, ez érdekes. Nem minden zeneszerzőt érdekelte, hogy a darabok legutolsó verziója még száz évvel később is olvasható, játszható legyen. Ők kifejezetten a saját korukhoz szóltak, nekik játszottak.

Mi a legfontosabb tanulsága a kevésbé ismert művek újrafelfedezésének?

Az, hogy mindig a legfrissebb kiadáshoz kell nyúlnunk, és akár nekünk, karmestereknek, zenészeknek is archívumba mennünk, hogy igazán megismerjük, mi áll a kutatók és a művészek rendelkezésére. Én is szeretek kutatni, megfigyelni, mi alapján dolgoznak, publikálnak a profi zenetörténészek. Ma már ez szerencsére nem nehéz, sok archívum digitálisan is elérhető, jól dokumentált. Ha eredeti kézirat akad a kezembe, az valami egészen különleges módon beszél hozzám.

Várja már a koncertet?

Nagyon is! Hatalmas megtiszteltetés lesz a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Nemzeti Énekkarral, a Honvéd Férfikarral és a szólistákkal játszani. Most rohannom is kell, mindjárt kezdődik a közös próba…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top