+ Irodalom

Ez az az ügy, amiért magánnyomozóhoz fordul az ember

magánnyomozó

És ki kellett adniuk az információkat, dokumentumokat. Mint kiderült, a magánnyomozó egyetlen ügyfeleként kiváltságot élveztem.

Keresés a weben

Kormoránra a pandémia első hulláma alatt bukkantam. Sosem kerestem meg magánnyomozót. Azt hittem, már rájuk találni is misztikusan bonyolult lehet. A megannyi találat közül rögtön kiszúrtam a rarepulokaproblemara.hu oldalt. Másnap válaszolt, harmadnap szerződtünk. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de néhány nap múlva elárasztott aláírandókkal, kérvényekkel, aztán adatokkal, fénymásolatokkal. A két Varga lányról és szüleiről. Talán a pandémia alatt, ügyfelek híján unatkoztak a köztisztviselők vagy Kormorán és az ügyvéd barátja talált valami kiskaput. Amire nem lehetett nemet mondani. És ki kellett adniuk az információkat, dokumentumokat. Mint kiderült, a magánnyomozó egyetlen ügyfeleként kiváltságot élveztem.

–     Tudja, most, hogy mindenki otthon van, a férjek nem csalják meg a feleségeiket és a feleségek is hűek a férjeikhez. A home office-szal a munkahelyi zaklatások is szinte egyik napról a másikra szűntek meg. A boltok, bankok bezártak. Senki se lop. Ha maga nem keres meg ezzel a felettébb érdekes üggyel, meghaltam volna az unalomtól. Így gondolkodnivalóm is van és bármikor szabadon járkálhatok. Egyszer érdemes lenne kilopóznia este. Budapest olyan most, amilyennek sose láttam, pedig hatvan éve élek itt. Ha gondolja, egyszer elviszem egy körre – veti fel az egyik online meeten.

Nem lopózom sehova. Nem megyek egy körre senki idegennel sehova. Még ha oly csábító is a csendes, néptelen város látványa. Nem akarok barátkozni Kormoránnal. Tartom a távolságot. Szükségem van a segítségére, de nem akarom, hogy az életemhez még jobban köze legyen.

Személyesen csak nyáron találkozom vele. Egy Duna-parti kávézó teraszán beszélgetünk. Itt talán nem fertőzzük meg egymást. Itt kevésbé félek kettesben maradni vele.

Jóízűen eltűntet egy Rákóczi-túróst, egy marcipántortát és csak az íze kedvéért egy citromos minyont.

–     Nem ebédeltem és itt olyanok a sütemények, mintha a nagyanyám sütötte volna. A marcipánhoz különösen jól értenek. Biztos nem kér egyet? Ma reggel csinálták. Hmmm? – Próbálkozik az ajánlással. – Nem kapok jutalékot – neveti el végül.

Én pedig beadom a derekam és kérek egy szelettel. Nem bánom meg. A marcipán lágy, szinte selymesen olvad össze a narancsos krémmel, a pikánsan fanyar lekvárral és a puha csokoládés piskótával. Néhány falatnyi időre belefeledkezem az íz orgiába. Kormorán borostás arcán széles mosoly. Szemei alatt a karikák csíkokká húzódnak. Emlékeztetnem kell magamat rá, hogy miért is vagyunk itt.

–     Örülök, hogy nem fosztotta meg magát ettől az élménytől – rendezi át az asztalt dolgozószobává.

–     Valóban nagy kár lett volna kihagyni – mosolygom a kávécsésze fölött.

–     Akkor lássuk, hogy hol is tartunk – vág bele az eddigi nyomozás összegzésébe.

Elsőként egy sárga borítékot nyom jelentőségteljesen a kezembe. Nyomtatott fotókat Ferencziékről.

–     Tudom, hogy kicsit régimódi, de más, mint a monitoron – mentegetőzik, miközben a cappuccino habját próbálja diszkréten lenyalni a szája széléről.

Nézem a képeket. Sándor és Kata szerepel a legtöbbön. Egy szépen felújított parasztház verandáján emberek. Eszter és Miklóst felismerem. A többiek egyelőre csak arcok. Neveik több másik mappában várja, hogy beazonosítsák egymást. A rózsaszín szoknyás kislányt eddig nem láttam. Vagy nem vettem észre. Apró kezecskéivel emeli magasba a tüll szélét. Arcán angyali mosoly. Kata nyúl felé. A boldog nagy család képe fáj. Mégis képtelen vagyok levenni a szemem a képről.

–     Nem biztos, hogy helyes, amit csináltunk. A kutatás – csapom le dühösen a képet arccal a többi felé.

Kormorán érvel mellettem, helyettem. Elsüt egy poént egy újabb szelet tortáról, szemét végigfuttatja a pulton, amelyben, mint amszterdami lányok kelletek magukat a sütemények.

–     Majd a végén – tartja ébren a reményt és kissé kopott, de elegáns fekete bőr hátizsákjából előveszi a tabletjét.

Eddig fel se tűnt, hogy hátizsákkal jött. Hét-nyolc évvel lehet nálam idősebb. Rá mégis öregedő emberként gondoltam eddig, míg magamra határozottan fiatalként. Most percről percre írom felül ezt a hipotézist.

–     Itt van minden, amit tudunk – rántja vissza elkószáló gondolataimat a jelenbe. – Másfél éve gyűjtöm az anyagokat, figyelem őket tisztes távolból, a jó ízlés határain belül, ahogy kérte. Ennél többet így nem tudok kideríteni. Az a kérdés, hogy hogyan tovább?

–     Jó kérdés. Ezen még nem gondolkodtam.

–     Itt vannak a címek. Ferenczi Sándor és a felesége Kiskobakon élnek. Kossuth utca 23. Virágh Miklós és felesége Eszter Budapesten a tizenkilencedik kerületben. Nem követtem őket a Határ úttól, ahogy kérte. Az ő lakcímüket még ki tudom deríteni és a többi hozzátartózóét a munkahelyeikkel, a gyerekek iskoláival, óvodáival, de ezekre mind azt mondta, hogy nem kíváncsi.

–     Így gondolom most is. Kíváncsi vagyok, de etikátlannak tartottam volna, ha kifürkésszük az összes titkukat. Az is kész csoda, hogy Ferencziéket megtalálta.

–     Erre szerződtem – válaszolja szerényen. Csak a szemében látok némi büszkeséget megcsillanni.

Mielőtt a fotókat, beszkennelt dokumentumokat kiírja egy pendrive-ra, átbeszéljük újra a tényeket. Átutalom az utolsó költségeket. Kormorán, ahogy az elmúlt hónapok alatt egyszer sem, úgy most sem kérdez rá, hogy miért akarom mindent tudni mindezt. Én pedig most sem mondom el.

–     Öröm volt magával dolgozni. És akkor most búcsúpohár helyett jöhet a búcsú süti? – kérdezi vidáman, miközben elteszi a tabletjét.

–     Hogy csinálja, hogy ilyen vékony ennyi sütemény mellett? – csúszik ki a számon a túlságosan személyes kérdés.

–     Városon belül, ha tehetem, biciklivel járok, nem használok liftet és hetente egyszer lemegyek a házunk alatti konditerembe átmozgatni az izmaimat – válaszolja a legtermészetesebb hangon.

Miközben egy újabb, minden bizonnyal tökéletes tortaszeletet tűntetek el a nehéz kőkerámia tányérról, már messze járok. Sándor és Kata arca, ellesett mozdulata, mosolya és az a púderrózsaszín szoknyás csepp lányka lop ki a valóságból.

***

Éjjel kezdett havazni. Mire az első fájások megérkeztek, már vastag dunna alatt pihent a város. A kék-fehér kockás bőrönd napok óta összekészítve állt az előszobában. Férje napok óta utcai ruhában bújt ágyba, hogy ha menni, rajta ne múljon. Budapest majdnem két óra, minden perc számíthat.

Csizmájuk alatt ropogott a hó, amíg a kocsihoz ballagtak. A sűrű csendben szinte hallották, ahogy összekapcsolódnak a hópelyhek. Az ócska Trabant csak hosszú percek után indult. Nem beszéltek. A fűtéstől bepárásodott ablakra törölt karikákon át nézték az utat. Koncentráltak. Ahogy még talán soha. Az 1-es úton senkivel se találkoztak. Se előttük, se mögöttük, se szembe nem jött egy autó se. Sándor ujjai fehéredésig markolták a műbőr kormányt. Kata két fájás között azért imádkozott, hogy időben odaérjenek a kórházba. Vastag hálóinge fölött szorosra húzta hosszú télikabátját. Fázott. Lábáról néha lecsúszott a pléd. Erős férfikezek rángatták vissza a latyakos padlóról.

Budapesten alig volt forgalom. Néhányan araszoltak az egyetlen valamennyire eltakarított sávban. Csak a jelzőlámpák hagyták figyelmen kívül a havazást. Azok rendületlenül váltottak pirosra. Mindig előttük.

–     Bírod még? – kérdezte ilyenkor aggódva a leendő apuka. – Már nincs messze.

–     Bírom hát – nyugtatta meg a leendő anyuka.

A klinika előtt tudtak leparkolni. Kati sápadt arcán megkönnyebbülés. Ideértek. Már nem történhet semmi baj. Itt már jó kezekben lesz. Ő és a kislánya.

–     És ha mégis fiú lesz? Fiúnéven nem is gondolkodtunk – búcsúzkodott az osztály ajtajában Sándor.

–     Lány lesz, Sanyi. Eszter.

–     És ha fiú?

–     Mondj gyorsan egy fiúnevet, hogy megnyugodj – nevetett rá Kati a kerekesszékből, amibe az ápolónő kényszerítette.

–     Mátyás. Ha fiú lesz, legyen Mátyás.

–     Eszter lesz, majd meglátod.

–     De ha fiú…

–     Akkor Mátyás. A jégtörő.

Katit egy hatágyas kórterem várta. A kiabáló, sikoltozó nők látványa nem volt ismeretlen. Látta már kétszer. Csak egyikük viselte hozzá hasonlóan némán a fájdalmakat. Egy sovány, gesztenyebarna hajú csodálatos nő. Azt gondolta, talán modell. Vagy színésznő. Halkan köszönt, mielőtt leült a szomszédos ágyra. Ijesztő zöld szemek fogadták az üdvözlést. Hang nem hagyta el vékony ajkait. Csak a fejével biccentett alig észrevehetőn.

Egy tanuló nővér segített kipakolni a bőröndből. A kabátot beakasztotta a sarokba álló szekrénybe. Régen szép lehetett. Most úgy pergette magáról a festéket, mint kint a felhők a hópelyheket.

–     A babaholmikat elviszem. Mindbe beleírta az anyuka a saját nevét, ugye? – Kérdezte rutinnal.

Az anyuka beleírta. Bárkit hordjon is a szíve alatt, Varga Kata ruhájába fogják öltöztetni.

–     A pólyát bent hagyom a bőröndben, az csak a szállításhoz fog kelleni. Itt nem koszolódik – zárta le a kipakolást a lány. – Ha tíz percenként jönnek a fájások, nyomja meg ezt a csengőt és átvisszük a szülőszobába. Minden rendben lesz, ne izguljon – mosolyodott el búcsúzóul.

Nincs más dolga, mint feküdni, megnyugodni és az óráját nézve figyelni a fájások között múló időt. Várni.

A Trabant megmakacsolta magát. Sándor metróval ment Zoltánékhoz. Unokatestvérééknél lakott, amíg Katit ki nem engedték a kórházból. A harmadik gyerekükkel. Aki csodaként érkezett az életükbe egy gyönyörű májusi napon.

A havazás napközben sem csitult. Estére méteres torlaszokat fújt a szél az utcákra, házak falához. Fehér kucsmát kaptak a szobrok, a lámpák, de még a kerítések lécei is. Budapest megfagyott. A felszíni közlekedés leállt. Mentők előtt hókotrók tisztították az utat. A metró is csak az alagutakban ingázott oda-vissza a hótól latyakos, kimerült emberekkel.

Ica harminchat órája volt talpon. Nem érkezett meg a váltás és az osztály nem maradhatott szülésznő nélkül. Egyik kávét itta a másik után. Addig pihent, amíg a nővérszobában lefolyt a kávé. A nyikorgó, piros műbőr széken meredt üveges szemmel az asztalkára. Utálta rajta a fakóra kopott epres viaszos vászon abroszt. Praktikus ez Icám, mondogatták a kolléganői. Ha kifolyik a kávé, csak letörlöd és ennyi. Ki bajlódna a fehér terítők mosásával, vasalásával? Sosem tudta megcáfolni az érveket, mégis mindig szóba hozta.

Most nem zavarták a rózsaszín eprek. Bekapcsolta a rezsót, rátette az alumínium kávéfőzőt és várt. Az üvegpoharat csak akkor tette a cső alá, amikor az első cseppek prüszkölni kezdtek. Az abroszra. Amit csak le kellett törölni, máris tiszta volt. Két cukrot dobott a pohárba. Ezzel is spórol néhány másodpercet. Mire rácsorog a kávé, elolvad a cukor. A kopott alumínium kanalaktól még a terítőnél is jobban irtózott. Összelötykölte a cukrot a pohárban és lassan kortyolgatva megitta. Elmosni már nem tudta a poharat, mert két csengő is megszólalt. Menni kellett szülni. Ráadásul duplán. Morgolódott magában miközben letette a poharat a viaszos vászonra.

A hetes számú kórteremből a két Vargánál egyszerre indult be a szülés. Két kerekesszék nyikorgott végig a hajnalban is sírástól hangos folyosón. Két nőt segítettek fel a nejlonnal letakart műbőr szülőszékbe. Négy lábat szíjaztak a fém vájukhoz. Két torok maradt néma. Az első kislány pontban ötkor érkezett. Két perccel követte a másik. A burokban született. Hangos loccsanással zúdult a magzatvíz a kopott alumínium vödörbe. Hangos prüszköléssel sírt fel a második. Két baba sírta végig a fürdetést, a vizsgálatokat. Két nő várta, hogy végre megpillanthassa a lányát.

–     A burkosnak nézze meg a karját, Ica. Lehet, hogy a szike felsértette. Nem biztos, de azért nézze meg – utasította az orvos.

Ica megnézte. Mindkét babát. Az egyikük bal felkarján látott egy pici piros csíkot. Jódos vattát nyomott rá és ráadta a Varga Emília névvel ellátott fehér, csipkés rugdalózót. A másik kislányt Varga Katalin színes, virágos kezeslábasába bújtatta, majd átadta őket egy-egy percre az anyukáiknak.

Kati könnyes szemmel ölelte át a kislányt. Emília épp csak ránézett. Idegesítette Kati rajongása a pufók arcú, vörös, vizenyős babák iránt. Be nem vallott irigységgel nézte, ahogy ő már aznap meg tudta szoptatni a lányát. A nővéreket faggatta, hogy mitől indulna be a teje. Félreértett buzgalma mögött a motiváció a tápszermentes étkezés állt. Iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy a minden bizonnyal cukros, hizlaló tejpótlékot itatják a lányával. Aki ettől minden bizonnyal el fog hízni. Másnap elégedetten nyugtázta, hogy a lánya eleget szopott, már nem tápszert.

Katiban nemcsak a rajongás idegesítette, hanem az, hogy az ő lánya szinte sosem sírt. Eszter boldog mosollyal simult anyja karjaiba. Míg Maja akkor sem hagyta abba az óbégatást, amikor szopott.

–     Felvehetem? – kérdezte egyik nap a szuperanya. Maja már öt perce üvöltött a paplanon. Emília idegesen paskoló keze alatt. – Lehet, hogy hasfájós – kezdett bele a monológba, miközben felvette. – A nagyfiam is az volt. Laci az első két hónapot végigsírta. Aztán egyik napról a másikra átaludta az éjszakát és csak akkor sírt, ha közlendője volt. Mintha ikrek lennének – mosolyodott el a két babával ölében.

–     Köszönöm – facsarta ki magából Emília a lassan beálló csendben.

Lehet, hogy nem szeret. Ezért nyugszik meg csak magánál, állt elő a teóriával a hazautazás napján. És nem nyugtatta meg Kati sokadszorra elmesélt története a hasfájásról, az ideges anyukától. Arról, hogy biztos azért nyugszik meg nála, mert ő nem ideges. Mert Eszter nem sír. De ő is ideges volt, mikor Laci folyton. Búcsúzásképp puszit nyom az arcára és visszaadja Emíliának.

–     Légy jó kicsi Maja! Remélem, egyszer még találkozunk – súgja könnyes szemmel a fülébe a keserves sírásra fakadó babának.

Két csipkés, hófehér pólyában indul el két csepp kislány a hóvirágtól tarkálló márciusban. Két autó jön értük. Két világ kezdődik számukra.

Nagy Krisztina

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top