+ Jegyzet

Rejtő Jenővel nem lehet mellélőni

Rejtő

Megtudtuk, hogy Horváth János Antal mit gondol Rejtő Jenő titokzatos és kalandos életének fiataloknak való bemutatásáról.

Keresés a weben

Melyik Jenő?

Az elveszett és megkerült Jenő, avagy ha baj van, kést teszek a sebbe – Osztálytermi színházi előadás, egy részben. A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház kamaraszínházi előadása.

Alighogy túljutott az ember a szilveszteri műsorok obligát jópofoságain, és kiheverte a sokszor olcsó poénok okozta szekunder szégyenérzet által okozott másnaposságot, máris belecsöppenhetett a Zenthe Színház kvázi kabaréjába. Rejtő Jenővel lassan nyolcvan évvel sajnálatosan korai és tragikus halála és három rendszerváltozás után sem lehet nagyon melléfogni, gondolhatta Horváth János Antal, az előadás megálmodója, aki íróként és rendezőként is jegyzi a darabot, és igazából egyet is érthetünk vele, mert a bő egyórás produkció több jelenete erősen igénybe veszi a rekeszizmokat, azzal együtt, hogy sokszor érzelmileg is megérinti a nézőt.

Pedig az efféle szerkesztett műsoroknak megvan a maguk buktatója – ha már osztályterem, elég csak néhány balul sikerült diákszínjátszó előadást felidéznünk, de itt a jó példa, hogy ugyanabból az anyagból, ugyanolyan eljárással valaki értéket tud teremteni. Kell mindehhez ízlés, gondolatiság, invenció és technikai tudás, és persze tehetséges és magukat rendesen odatevő színészek is, akik láthatóan nemcsak letudni akarják az előadást, hanem szeretnék, ha szeretné őket a közönség. A közönség pedig szereti ezt az egészet, legalábbis a tapsokból ez derült ki.

Rejtő

Arról, hogy osztálytermi keretek között bemutatták-e az előadást, s ha igen, milyen sikerrel, nincs tudomása a kritikusnak, de véleménye van, amit nem fél megosztani a kedves Olvasóval. Ez a vélemény pedig magáról az ötletről igencsak pozitív. Elnézve a nagyszínházi premiereket és egyéb előadásokat, a nézőközönség jó része még élőben láthatta Honthy Hannát színpadon (ha már zenés darabról van szó), s ha ez így marad, sajnos egyre foghíjasabbak lesznek a zsöllye sorai. A színháznak tehát elemi érdeke, hogy ne csak azon fiatalokat vonzza magához, akik maguk is komédiázni vágynak, de azokat is, akiket a játékban nézőként való részvétel is kielégít. S ha már ez a korosztály nem zarándokol tömegesen Thália szent hegyéhez, hát a szent hegynek kell házhoz – esetünkben iskolához – mennie. Mindez még akkor is igaz, ha jelen előadás osztálytermi keretek között való bemutatása jelen viszonyok között szétfeszíti a vonatkozó OTÉK szabvány kereteit és inkább aulában, de minimum tornaszobában tudjuk elképzelni, osztályteremben csak akkor, ha ezekben a nyomorúságos időkben karantén miatt az osztály kétharmada hiányzik, de akkor meg hol a közönség. Mert akármennyire kamaraelőadásról beszélünk, tér azért kell, különösen a dinamikus jelenetekhez. Ezzel együtt minden együtt van a színház falain túli sikerhez, hiszen egy pergős, hangsúlyosan pályakezdő színészek által dominált darabról van szó, akik poétikusan ifjú életkorukkal alig lógnak ki a középiskolás nézői csoportból. Bocskai Virág, Hege Veronika és a fiúk, Móczár Bence illetve a Jenőként főszerepet alakító Kecskés Alexisz igazán lendületesek, de nem ez az egyetlen érdemük, amivel meg tudják szólítani a fiatal közönséget.

A darab felépítése a sitcomokra hajaz, melyekkel az amerikai televíziózás lassan három évtizede minket is bőséggel ellát. Rövid jelenetek váltogatják egymást, akár komolyabb dramaturgiai kapcsolat nélkül, így nem igényel a nézőtől különösebb szellemi erőfeszítést a mondanivaló megértése, nem kell jellemfejlődéssel küszködni, nem kell ív, elég a jelenetben kiteljesedni, ott viszont kötelező. A színésznek mindez egy másféle kihívás, hiszen viszonylag gyorsan kell figurát váltania, de annyiban jó is, hogy rövid időn belül több oldaláról is meg tudja magát mutatni, az egyik pillanatban még nevettet, a másikban már a lélek mélyebb húrjait pengetve szorítja el a néző szívét. A fiataloknak mindez nem ismeretlen, hiszen nézőként kisgyerekkoruktól ilyeneken szocializálódtak, ami új és, ami a színházhoz visz az a steril képernyőhöz képest, az a közelség. Nemcsak, hogy másként hat az élőbeszéd csengése pár méterről, de a mozdulatoknak a surrogását és szelét is érezni, ami már a nagyszínpadon sincs meg. Szakmai szempontból nehézség, hogy nincsenek lazább pillanatok, nemhogy kiesni, megbillenni sem lehet, még akkor is a játék része a színész, ha éppen csak ül, bevetésre készen. Mindez pedig megfogja a nézőt, bevonja a játékba, ő sem tud visszavonulni, így közösen születik a produkció. A szó, a mozgás, a gesztusok hatalma, hogy igazából díszlet sem kell, látjuk magunk előtt a matrózkocsmától kezdve az irodán keresztül a rendőrőrsig az összes színt.

Rejtő

Mindezeken túl jók a zenei betétek, érzékelhetően dramaturgiai szerepük van, különösen, hogy maguk a szereplők adják elő őket igen tehetségesen, egy újabb oldalukat bemutatva. Kerekedik hát a darab, míg eljut a végkifejletig, azzal együtt, hogy vannak azért olyan mozzanatai, amivel a maguk öregecskedő kritikusa nem feltétlenül ért egyet, és kibújva pedagógus éne, ötös alát adna a produkcióra. Ezek azok a beleerőltetettnek ható mai napi áthallások, melyek a tapasztaltabb néző számára falsnak hatnak. Ez azért is bántó, mert kicsi utána járással biztosan meg lehetett volna találni a korszak releváns celebjeit, akikkel a szinkronitás megvalósult volna, és koherensebb, minőségibb is lett volna a szöveg. Mivel a darab szerzője és rendezője azonos, nem lehet egymásra mutogatni, itt kérem koncepciót vélünk felfedezni. Jobb esetben mindez a mai tizenéveseknek tett, megértést elősegíteni kívánó asszociációt szolgáló gesztus, de akkor is bántó a stílustörés, akárcsak az érezhetően nem rejtői ihletettségű, olcsó poénok például azzal a bizonyos Ferivel. Kár ezekért a döccenőkért, mert ezek nem szükségesek, nem tesznek hozzá semmit a varázslathoz, inkább visszavesznek belőle. A szerkesztettségben érezni a történetre törekvést, sajnos időnként egyfajta didaktikus mellékízt is, talán, hogy mindenképpen beteljesedjenek a beharangozóban írtak, miszerint a színdarabban Rejtő Jenő fergeteges bohózatain és regényrészletein keresztül próbálják megtalálni őt magát és megfejteni, hogy mi is történhetett vele ebben a homályos időszakban, amíg eljutott oda, hogy az írásnak szenteli az életét. Az arányok ezen az íven belül néha kicsit eltolódnak, a rejtői szövegeken alapuló jelenetek a maguk életteliségével önállósodnának is olyannyira, hogy a visszatérő narráció ki is zökkent a pillanat varázsából, ami kicsit össze is zavarja a nézőt, nem beszélve arról, hogy igazából Jenő továbbra is rejtve marad.

Ezzel együtt az ötös alá mégiscsak jeles eredmény, mely valamennyi közreműködő érdeme. A fiatalokról már ejtettünk néhány szót, a darab karakterei közülük is inkább Bocskai Virágnak és Kecskés Alexisznek nyújtanak nagyobb lehetőséget, akik ezzel élnek is és jól is teszik. Bocskai Virág jól építi fel magában ezek összetettségét és jelenetről jelenetre egyre meghatározóbb lesz. Kecskés Alexisz pedig nagyon jól hozza azt a figurát, akit P. Howardnak sejt a könyvek olvasója: hetyke és önérzetes, időnként csehes ízekkel. Fellépése kicsit a fiatal Kaszás Attilát idézi, ami jelen állapotában inkább dicséret. Hege Veronikát és Móczár Bencét már láttuk A tanítónőben. Most természetesen nem akkora a falat, mint ott, de ügyesen megbirkóznak vele. Bár Hege Veronika inkább drámai karakternek tűnik, ebben az inkább bolondozásban is megbízhatóan hozza a rá jutott szerepeket, Móczár Bence pedig nehezen fogja tudni elkerülni az okos fiú – intelligens férfi szerepeket. Mellettük kiváló társak, egyensúlyt biztosító elemek Simon Kata, Kántor Zoltán és Máté Krisztián. Bár ez a játék elsősorban – ahogy ezt említettük is – a nagyon fiatalokról szól, Simon Kata eleganciája, Farkas Zoltán burleszki mimikája és széles gesztusai, Máté Krisztián kaméleoni képességei mind-mind erényei a darabnak, érezhetően hozzáfiatalodnak (bár Simon Katának ehhez igazán nem kell sok) a többiekhez, ugyanakkor kellőképpen ellenpontozva is az ő féktelenségüket, amitől mindnyájan jobbak lesznek.

Összességében tehát egy tartalmasan és érzelmesen mulatságos estét kaptunk a társulattól, rövid, de szintemelkedésekkel teli hullámvasutazást, amely során megtudtuk azt, hogy Horváth János Antal mit gondol Rejtő Jenő titokzatos és kalandos életének fiataloknak való bemutatásáról. És ha a titok szerintünk továbbra is az maradt (ami nem is baj, hiszen ez a lényege), a legfontosabb, az az utolsó hangfoszlányok szétfoszlása utáni irigy beismerés, hogy jó (lenne) fiatalnak lenni és valami olyat tenni, amit nem tett még meg senki.

Salgótarján, 2022. január 5.

Paróczai Csaba

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top