A cannes-i filmfesztiválon a közönség újságírókból, forgalmazókból, filmes szakemberekből álló tagjai tíz nap alatt fejenként harminc-negyven filmet is megnéznek. A legelkötelezettebb cinéphilek, azaz filmrajongók ötven körüli rekorddal büszkélkedhetnek: ez napi öt filmet jelent, amelyek között nem mennek ritkaságszámba a háromórás alkotások sem. Ennyi filmnek képtelenség minden apró részletét megjegyezni, ezért az ismerősökkel való beszélgetésekben rendre előkerülnek az olyan kérdések, mint:
„Melyik filmben is hallottuk Mahler 5. szimfóniáját? Melyikben volt az furcsa, gólemszerű apuka? És hol is láttuk azt a bizarr robotlényt?”
Egyes filmek épp az ilyen kis részleteikben maradnak meg élénk emlékként, amelyeket évekkel később is felemlegetünk.
A másik téma, ami mindig előkerül a fesztiválokon, az egyes filmek között a kapcsolat, a hasonlóságok, a visszatérő témák keresése. Az idei versenyprogram egyik filmjének, az EO-nak például egy szamár volt a főszereplője, és amikor Ruben Östlund The Triangle of Sadness című szatírájában egy ponton szintén felbukkant egy szamár, a közönség tagjai összesúgtak, hogy „itt van EO”. Ezek az ismétlődések gyakran véletlenszerűek, nem központi jelentőségűek, és a megfigyelésük is inkább csak szórakoztató játék, de a fesztivál válogatásában mindig észrevehető egy-egy olyan központi, fontos téma is, amelyik különböző országokból és kultúrákból érkező művészeket is egyformán foglalkoztat.
Ezekért az élményekért érdemes a fesztiválokra járni: egymás után rengeteg minőségi filmet nézni, még a hatásuk alatt állva, már a főcím alatt elkezdeni megvitatni, együtt feldolgozni a látottakat, megkeresni a párhuzamokat, és megfigyelni, hogy az egyes alkotók hogyan dolgoznak fel egy-egy hasonló kiindulópontú vagy fókuszú történetet.
A 75. cannes-i filmfesztiválon két olyan távol-keleti film is bekerült a hivatalos programba, amelyik első pillantásra az örökbefogadás témáját állítja a középpontba, de emellett az emberi lét fontos kérdéseit feszegeti: a felnőtté válást, felelősségvállalást, szeretetet, lojalitást és összetartozást.
Return to Seoul
Az Un Certain Regard válogatásában vetítették a Return to Seoul című francia–koreai felnövéstörténetet. A film egy koreai származású francia lány, Frédérique, azaz Freddie történetét meséli el, aki a biológiai szüleit keresve tér vissza szülőföldjére. Az ízig-vérig francia, felszabadult, életvidám lány érkezése után rögtön beleveti magát a szöuli fiatalok világába, majd néhány nappal később végre elszánja magát, hogy megkeresse az örökbeadásokkal foglalkozó állami központot. Itt a törvény értelmében nem adhatják ki a biológiai szülei adatait, de értesítik őket, és ha szeretnének, ők léphetnek kapcsolatba az intézeten keresztül az örökbe adott gyerekkel. Apja azonnal reagál is a megkeresésre, és az egész család – az apa új felesége, Freddie féltestvérei és a nagymama is – könnyes boldogsággal fogadja az elveszettnek hitt, de soha el nem felejtett gyereket. Freddie-nek azonban gyorsan kényelmetlenné válik ez a túláradó szeretet, és megpróbálja eltolni magától régi-új családját, de otthon aggódó francia szüleit is. A felnőtté válás útján egyedül kell elindulnia. Eközben biológiai anyja jelentkezését várja, de hiába, míg apja ostromló szeretete egyre terhesebbé válik. A lány életét néhány éven keresztül kísérjük, és jelen vagyunk a kulcsfontosságú, sorsfordító pillanatoknál is. Davy Chou francia–kambodzsai rendező megható alkotása érzékenyen ábrázolja egy fiatal nő identitásválságát és megnyugvását, emellett bónuszként a modern szöuli hangulatból is ízelítőt kapunk.
Broker
A másik, örökbefogadással foglalkozó film a Cannes-ban rendszeresen felbukkanó japán mester, Koreeda Hirokazu Broker című alkotása. A mély humanizmusáról ismert Koreeda ezúttal Koreában rendezett koreai nyelvű filmet, színészei is koreaiak, köztük az amerikai szuperprodukciókból is ismert Bae Doona és az Oscar-díjas Élősködők sztárja, Szong Gangho.
Egy fiatal anya, aki lemond a kisbabájáról a gyermekotthon inkubátora mellett hagyott csecsemője, egy illegális gyerekkereskedelemmel foglalkozó férfi, az otthonban felnőtt fiatal fiú és a jelenleg is ott élő, kisiskolás korú gyerek – ők öten válnak szövetségesekké, szinte családdá ebben a szívszorító történetben, amely egyszerre krimi és lélektani dráma.
A Broker bizonyos szempontból Koreeda 2018-ban Arany Pálmával díjazott, Oscar-jelölt filmje, a Bolti tolvajok folytatásának tekinthető. Legfontosabb kérdései ugyanazok: mitől lesz család egy család? A vérségi kapcsolat az igazán fontos, vagy az, ha egyes emberek valami kimondatlan szövetséget kötnek, és onnantól visszavonhatatlanul összetartoznak? Ítélkezhetünk-e az emberi esendőség felett? Minden bűnt bűnhődéssel lehet csak megváltani? A Bolti tolvajok meghatározó, kihagyhatatlan mestermű volt, és bár a Brokeren is minden pillanatában érezhető, hogy egy igazán nagy rendező alkotása, ez a film nem hat olyan elementáris erővel, mint az elődje.
