A Junior Szépíró-díjas Szendi Nórának eddig két regénye jelent meg, az elmúlt években pedig szerkesztőként dolgozott. Nemrég azonban úgy döntött, hogy a szerkesztés helyett személyi edző lesz. A karrierváltásról és a nemsokára megjelenő új regényéről Szendi Nórával beszélgettünk.
Tavaly úgy döntöttél, hogy abbahagyod a szerkesztést, csak az írásra fogsz koncentrálni, mellette pedig beindítod az edzői karrieredet is. Régóta tervezted ezt a váltást?
Kiégtem a szerkesztésben egy ideje, mindig is bajom volt a munkamániámmal. Függő személyiség vagyok, a munka túltolásához szereket is használtam. Napokig nem aludtam, pörögtem, olyan határidőket vállaltam el, amik nem voltak tarthatóak, úgyhogy nem kizárólag a szakma hibája volt, hanem az enyém is. Ezek a határátlépések gyakoriak a szerkesztői munkánál, hétvégén meg este hívogatnak, mindemellett a honorok sem változtak vagy tíz éve, amiben viszont a szerkesztői szakma tagjai is legalább annyira hibásak, mint a kiadók.
Az edzés hogyan jött a képbe?
Gyerekkoromban mindig bénának éreztem magam, emiatt önbizalmam sem volt a mozgáshoz. A húszas éveimben kezdtem el edzeni, először kettlebelleztem, ami nagyon sokat segített. Az volt a tervem, hogy edző leszek, így jövök le a cuccokról is, de ez kicsit fordított logika volt, a szokásos „majd ha a körülmények változnak, abbahagyom”. Beiratkoztam egy gyúrós OKJ-s edzősuliba, ami használható tudást nem igazán adott, papírt viszont igen. Mire ezt befejeztem, átestem életem legsúlyosabb mélypontján, és elkezdtem járni 12 lépéses anonim csoportokba, elkezdtem dolgozni a felépülésemen. El kellett telnie három évnek, amíg összeszedtem magam, irányba kerültem, közben biciklis futárkodtam is, lett egy normális kapcsolatom, de a szerkesztést továbbra sem tudtam igazán élvezni. Aztán a vőlegényem tavaly nyáron azt mondta, hogy látja rajtam, hogy idegbeteg vagyok munka közben, kezdjem már el az edzői vállalkozásom. Sokszor mondta már ezt, de akkor valami átkattant.
Említetted, hogy ez a képzés nem volt túl hasznos. Hogyan tudtál tanulni erről a szakmáról?
Már az edzőképzés alatt elkezdtem járni egy edzőpároshoz, akik capoeirát, calisthenicset, animal flow-t és mindenféle jóságot ötvözve dolgoztak ki egy nagyon komplex rendszert, tőlük sokat tanultam. Viszont a kérlelhetetlen maximalizmusuk eléggé felpiszkálta bennem az elégtelenség érzését, amit, pláne a felépülésem elején, eléggé instabil állapotomban amúgy sem nagyon kellett még pluszba piszkálni. El is ment a bátorságom az edzősködéstől, aztán tőlük is elmaradtam, jó ideig egyedül edzettem, otthon, miközben egyre jobban vonzott például az erőemelés. Amikor belevágtam a vállalkozásomba, megkerestem egy régről szimpatikus edzőlányt, Szőke Krisztát, ő egy hónap alatt adott egy intenzív funkcionális edzői gyorstalpalót. Vele azóta is együtt dolgozunk, mindig megbeszéljük a felmerülő kérdéseimet. Amúgy meg tényleg gyakorlatban lehet a legtöbbet tanulni, amellett, hogy olvasok edzői szakirodalmat.
A Facebookon az edzői oldalad betársult az írói oldaladba. Szándékosan nem akartad szétválasztani a kettőt?
Igen. Mindkettő én vagyok. Nem hiszem, hogy az írás kizárólag szellemi tevékenység, sem azt, hogy a mozgás kizárólag fizikai, ez nekem nagyon középkori szemlélet. Edzőként és íróként is az ember érdekel, akinek természetellenes életkörülmények közt kell valahogy mentálisan és fizikailag is egyben maradnia. És úgy látom, hogy akik az edzés miatt keresnek, azok is érdeklődnek az írásaim iránt, és fordítva is működik ez. Írók is megkerestek azzal, hogy szívesebben dolgoznának velem edzőként, mint mással, mivel az edzőkkel kapcsolatban van egy előítélet, hogy velük csak a gyúrásról lehet beszélgetni, ami egyébként hülyeség. Az edzői szakmát nagyon sokszínűnek látom: vannak grafikusok, filozófusok, mérnökök, a saját edzőm például biológus. Mindenféle szakmákból szivárognak át. A generációnkban ez nagyon általános, hogy harminc fele kiégnek, váltanak, és valamilyen több mozgással, mozgalmassággal járó munkába fognak az emberek.
Mi ennek az oka szerinted?
Elsősorban az a túlhajtott kapitalizmus, amiben élünk. Minden a fejlődésről szól, ami nem igaz, hogy fenntartható. Szupernormális ingerek vesznek körül, mindenből többet és jobbat akarsz, magadból is. Az ember magát égeti ki a teljesítménykényszerrel és a másokkal való folyamatos összehasonlítgatással, és a végtelen lehetőségek hajszolásának látszólagos szabadsága valójában önmagad rabszolgájává tesz. Velem is valami hasonló történt: sosem teljesítettem elég jól, sosem voltam elég jó magamnak. Ez az állandó pörgés és mindennek a túltolása szorosan összefügg a függő viselkedésformákkal meg a mentális betegségekkel is.
Egy helyen azt írod, hogy „regényeim egy abszurd világban játszódnak. Ez a mi világunk: a kelet-európai fogyasztói társadalom”. A kelet-európai és a nyugati fogyasztói társadalom között miben látod a legfőbb különbséget?
Az a lehető legszerencsétlenebb konstrukció, hogy a vadkapitalizmus nem párosul jóléti állammal. Van egy folyamatos frusztráció, például abban, hogy összehasonlítgatod magad a generációd többi tagjával: kinél hányadik gyerek jön, ki vette föl a CSOK-ot, ki vett házat. A kapitalizmus hirdette végletes individualizmus azt sugallja, hogy minden rajtad múlik, és ha nem lennél béna, úgy élnél, mint egy nyugati fiatal. Közben naponta tapasztalod, hogy például a brutál inflációnak csak elszenvedője vagy, vagy hiába mardos a bűntudat a műanyag csomagolású áruk miatt, nincs erőd vagy pénzed meló után elvonszolódni a legközelebbi piacra vagy a csomagolásmentes boltba.
Nemsokára tartani fogsz egy webinárt, ezen miről lesz szó?
Azt a történetet szeretném megosztani, hogy honnan hova jutottam el, miért lettem vállalkozó, így kicsit személyesebbé téve ezt az egészet. Sok bölcsészt látok vergődni egy nagyon beszűkült létformában, nekik remélem, hogy inspiráló tud lenni.
Nemrég fejezted be a harmadik regényedet, ez most milyen állapotban van?
Most a szerkesztőmnél, Tóth-Czifra Julcsinál van a szöveg, és nem is pontosan tudom, hogy milyen fázisban, mert nem akartam őt az utóbbi időben zaklatni. Kicsit el is engedtem ezt a könyvet, sőt már beadtam egy pályázatot egy novelláskötetre is, mert a regény írása közben elkezdtem novellákat is írni, az elég beteg szöveg kipihenése, egyfajta tehermentesítés céljából. Abban reménykedem, hogy meg tud jelenni ősszel a regény, de most a covid miatt a könyvszakma eléggé szétborult.
Azt írtad a regényed leadásakor, hogy „vadkáoszban fogant”, de „egy rendezett életben zárult”.
Nagyjából fél éve voltam tiszta, amikor ezt a regényt elkezdtem, és az elején megpróbáltam mindent belesűríteni, ami akkoriban foglalkoztatott a felépüléssel kapcsolatban. Egy idő után elkezdtem azt érezni, hogy nem megy semerre a regény, úgyhogy összeházasítottam egy korábbi, családregényes konstrukciómmal. Akkoriban nagyon rapszodikus volt az életem, emiatt a könyv is nagyon sokat változott, de ahogy elkezdtek csillapodni körülöttem a dolgok, úgy lett egyre kimunkáltabb a koncepció is. Sokkal koncentráltabban dolgoztam rajta, nem terrorizáltam magam körül az embereket, nem éjszakáztam, cserébe nem is az volt, hogy mentálisan és fizikailag összeomlok utána. Hanem megcsináltam, mint egy munkát, így az elválás is egészségesebb volt.
Változott az, ahogyan alkotsz, mióta nem szerkesztesz?
A szerkesztés mellett frusztráló volt írni: amikor írsz egy ihletroham miatt, akkor azért van bűntudatod, mert nem szerkesztesz; máskor meg azért, mert szerkesztesz, noha épp írhatnál is. Engem zavart az, hogy nem tudok az egyik tevékenységből a másikba átvonulni, mivel mindkettő a laptopom előtt zajlott. Most az az új rendszer, hogy a héten van két olyan nap, amikor csak írással foglalkozom, a többin meg edzősködöm.
Szendi Nóra az edzőteremben
A regényednek az lesz a címe, hogy Van ilyen., és ez a felirat ott van a karodon is tetoválásként. Mi ennek a története?
Eredetileg a Móricz-ösztöndíjra Majd valami úgyis lesz címmel adtam be a regényt, ami a drogosoknak a világhoz való fatalista hozzáállását idézte. Aztán a felépülésem elején azzal szórakoztattam magam, hogy belezúgtam csávókba, akiknek nem kellettem, ezzel újra meg újra át lehetett élni az önsajnálatot, hónapokig ment a rinya. Volt akkoriban egy csávó, akinek hosszú idő után kínlódva bevallottam az érzéseimet, közben kint zuhogott az eső, nyomorúságos hangulat volt. Heherészve, kicsit autisztikusan annyit reagált a vallomásomra, hogy hát „van ilyen”. Miután jól kibőgtem magam, valahogy beakadt ez a mondat, hogy tulajdonképpen mennyire vicces, hogy természeti katasztrófától részeg öklendezésig bármire alkalmazható. Van benne valami mulattató tárgyilagosság. Azért mertem magamra tetováltatni, mert úgy éreztem, egyszerűen örök érvényű.
Miről fog szólni a regény?
Tulajdonképpen pszichiátriai betegek története, akik szerintem pont a fogyasztói kapitalizmus szülöttei. Ők az útszélen hagyott áldozatai ennek a rendszernek: függők, pszichopaták, kényszeresek. Általában az a célom, hogy kirángassam az olvasót a komfortzónájából, hogy helló, tényleg olyan felvilágosult és elfogadó vagy, mint amilyennek gondolod magad? Akkor tessék, íme, ebben élsz, egy kicsit te is ez vagy. A Van ilyen.-ben van egyfajta pátosztalanítás, nem sajnálkozni akarok emberi sorsokon, hanem moralizálás nélkül megmutatni, hogy ez van, ez a kínálat, meg lehet tekinteni, és le lehet vonni a saját tanulságaidat.
Hogyan lehet ezt a pátosztalanítást elérni?
Humorral. A stílusomban van egyfajta eltávolító gesztus, szenvtelenség, fapofával előadott nyomorúságos-röhejes abszurditások, a karakterek túlrajzoltak, karikaturisztikusak. Kicsit arra az anekdotára emlékeztet ez engem, hogy Kafka fölolvasta a haverjainak a szövegeit, és ők azokon röhögtek, amiken mi elborzadunk. Hasonlóak a szenvedélybetegek sztorijai, amelyekben a hősök baromi furfangosnak gondolják magukat, valamit mindig okosítanak valami kitekert logika alapján, kívülről nézve meg totál siralmas az egész. Függők egymás közt jókat nevetnek az ilyesmin, ha meg elmesélek valami lájtosabb történetet a vőlegényemnek, néz rám, hogy „neked milyen morbid humorod van”. Szerintem a szörnyűségeken nevetni kell, másképp nem lehet kibírni azt a világot, amiben élünk.
Visszatekintve mit gondolsz az első két könyvedről?
Az első regényemmel szemben elég kritikus voltam sokáig, de rendeződött a viszonyunk. A Zárványokat aktív szerhasználóként írtam, folyamatosan be voltam közben állva, és túl is van tolva sokszor nyelvileg. Ugyanakkor vannak benne tök jó, kimunkált meg vicces részek, első könyvnek szerintem abszolút vállalható. A másodikkal (Természetes lustaság) sincs gondom, csak egy kicsit terjengős lett, egy csomó részt húznék belőle. A mostanit éppen ezért máshogy írtam, nem a narratívát töltögettem fel sztorikkal, hanem inkább a sztorik vezettek. Úgyhogy annak ellenére, hogy ezzel dolgoztam a legtöbbet, az új könyv inkább kisregény-terjedelmű, feszes és rövid, amivel kicsit magamat is megleptem.
Mondtad, hogy tinédzserként sokszor esetlennek érezted magad. Ha az akkori éned látná a mostanit, vajon mit szólna ehhez a váltáshoz? Meglepődne, vagy akkor is érezted magadban ennek a csíráját?
Felerészt a világ zsenijének tartottam magam, akkor nyilván éreztem, felerészt meg egy selejtnek, akkor kevésbé. Tudnék mit tanácsolni a régi énemnek, másrészt abban nem vagyok biztos, hogy meg kellene őt óvnom bármitől is. Jó volt ez így. A felépülés elején arra gondoltam, hogy basszus, 30 évesen egy 15 éves gyerek érzelmi szintjén vagyok, miközben magam körül rendezett életeket látok. Ezt egy kicsit nehéz volt beismerni, de szerintem egészen gyorsan behoztam ezt a lemaradást, másrészt azt is gondolom, hogy talán nem véletlenül történt ez meg velem. Ez az egész adott egy életre szóló írói témát, ami persze nem azt jelenti, hogy egész életemben aktív szerhasználókról akarok írni. Nem szeretnék a drogos szerző szerepébe beleragadni, vagy osztani az észt a pokoljárásomról, hanem inkább kaptam ettől egy sajátos keretet a fogyasztói kapitalizmus mint a függőség korszaka értelmezéséhez. Emellett érzek valamiféle elhívást egyfajta hídszerep betöltésére. Tudom, milyen pszichotikus állapotban lenni, tudom, milyen szélsőségeket él meg egy személyiségzavaros ember, de azt is tapasztalom, milyen, amikor dolgozom magamon, és rend van körülöttem. Mindkét világba bejárásom van, és néha egészen halvány a kettő közti határvonal. Erre szeretném emlékeztetni azokat, akik valami egzotikus állatoknak nézik a mentális betegeket. Beszélni igyekszem azok helyett, akik nem tudnak reflektálni rá, miben vannak, pedig kicsit olyan, mintha ők vinnék el ennek a megreccsentő kornak a balhéját mindannyiunk helyett.
