Gyuricza Gergely pszichológusként végzett, édesanyja halálát követően jelentkezett egy művészetterápiás kezelésre, ahol beleszeretett a képzőművészetbe és autodidakta módon tanult meg festeni. A pop-art stílusban alkotó 33 éves művész 2009 óta fest, képeit magyar és külföldi galériákban is kiállították. Gyuricza Gergellyel beszélgettünk művészetéről, a halál és a bennünk lakozó traumák feldolgozásáról és készülőben lévő képeiről.
– Édesanyád elvesztése után kezdtél el festeni. Hogy jött az életedbe a képzőművészet?
Pszichológia szakra jártam, amikor édesanyám hosszú betegség után elhunyt. Nehezen viseltem az elvesztését, nem tudtam mit kezdeni a gyászfolyamattal. Egy tanárom javaslatára elmentem egy terápiás programra. Akut jellegű volt a gyász, ezért szavakkal nehezen tudtam kifejezni az érzéseimet. Ezután találtam rá a művészetterápiára. Nagy előnye, hogy közvetlenül lehet alkalmazni tudatalatti folyamatoknál. A terápiás szakember már a színhasználatból is meg tudja állapítani, hogy mi játszódik le a páciens fejében. A művészetterápiás foglalkozások alatt egyre közelebb kerültem a képzőművészethez. Megvettem az összes elérhető könyvet, kölcsönkértem jegyzeteket, videókból tanultam festeni. Próbáltam annyi tárgyi tudást összeszedni, ami elég ahhoz, hogy vászonra tudjam vinni azt az ábrát, ami épp megjelent a képzeletemben.
– Egy pszichológus nehezebben kér lelki segítséget, ha lelki gondjai vannak?
Biztos vagyok benne, hogy van olyan szakember, aki igen. Nálunk a Pécsi Tudományegyetemen a képzés során kötelezően részt kellett venni önismereti terápiákon. Az elmúlt tíz évből legalább hármat terápiában töltöttem.
– Hogyan tudja segíteni a traumák feldolgozását a művészetterápia? Ilyenkor „kifesti” magából a fájdalmat a páciens?
Sokféle formája létezik a művészetterápiának. Jellemzően önismereti jelleggel működik. Nem a személyiség legmélyebb szintjét célozza meg. Korlátozottan alkalmazható különféle lelki problémákra. Látványos eredményeket lehet elérni a depressziósoknál, pánikbetegeknél és a szorongóknál. A foglalkozások általában meditatív, „bemelegítő” jellegű gyakorlattal indulnak. Ezután különféle eszközöket kapnak a páciensek, például pasztellt, agyagot, akvarellt. A szabadfoglalkozás után csoportterápiás beszélgetés következik. Közösen elemezzük a résztvevők képeit, akik így rengeteg visszajelzést kapnak. A gyász és a fájdalom azért nagyon sunyi bestia, mert elhiteti veled, hogy egyedül vagy. Úgy érzed, csak te szorongsz és senki más nem érzett még hasonlót. Ha csoportos helyzetben felidézed a szeretett személy vagy háziállat elvesztését, többen is reflektálni fognak rá, hogy ők is éreztek már hasonlót. Szerintem minden spirituális, művészeti folyamatnak ez lenne a célja, hogy az emberek érezzék, nincsenek egyedül.
Gyuricza: Punk Deregnyei (2022)
– Mikor érezted először, hogy a festészet nem csak a traumád feldolgozásában segíthet, hanem a hobbi, sőt hivatás is lehet?
Azonnal. Ez a pillanat mindent megváltoztatott. Amint első alkalommal, tudatosan felnőttként ecsetet fogtam, menthetetlenül és visszafordíthatatlanul beleszerettem abba az emberbe, akivé váltam a művészet által. Akinek mindig is lennem kellett.
– Miért pont a pop art-ban találtad meg a stílusodat?
Szerintem ez a stílus áll a legközelebb a személyiségemhez. A koragyerekkori élmények, egyéni tapasztalatok erősen formáltak. A popkultúrán szocializálódtam. Nagy hatást gyakoroltak rám az amerikai filmek és zenék. Ösztönösen mozgok ebben a formanyelvben.
Gyuricza: Empire poppin’ (2016)
– Hogyan fogadta a képeidet a magyar kortárs képzőművészeti kánon?
Úgy érzem, nem zavarom őket. Elvagyunk egymás mellett békességben. Előfordult, hogy kaptam goromba hangvételű üzenetet, de az interneten olyan jellegű frusztrációval találkozunk, hogy már hozzászoktam.
– Képeidet három fő korszakra lehet bontani, ezek a halál, a szépség és az „urbán erotika”. Ezek a korszakok életed főbb fordulópontjaihoz is kapcsolódnak?
Ez egy tudattalan folyamat eredménye. Az első korszak, a halál adta magát a személyes gyászom miatt. Csak figurális képeket festek. Nyolcvan százalékukon emberek láthatóak. Érdekel, hogy milyen embernek lenni, milyen tulajdonságaink vannak, hogyan áll össze egy személyiség. Rendkívül izgalmas kérdések ezek. A halál témája után a szépség, esztétika felé fordult a fókuszom. Egy időben sokat foglalkoztam Alfons Mucha munkásságával, a szecesszióval, az art décoval. Rákanyarodtam az emberábrázolásra. Körülbelül öt évig portrékat festettem. Miután ebben a témában is elkezdtek szűkülni a lehetőségek, jött az erotika, szexualitás témája. Megfigyelésem szerint a művészi elme, az alkotásokat létrehozó agy ugyanúgy működik, mint az erotikus elme, ami lehetővé teszi, hogy hatékonyan működjünk a hálószobában. Egy tőről fakad a kettő, ikertestvérei egymásnak. Az elmúlt öt évben ezen gondolkozom, ez határozza meg a képeimet.
Gyuricza: Fältherre
– Egy interjúban említetted, hogy a művészetben az önismeret eszközét is látod. Mik voltak a legfontosabb felismeréseid saját magaddal kapcsolatban, melyekkel a képzőművészet által szembesültél?
Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy sztereotipikus helyzetet egy amerikai sitcomban, amikor hipnózis alatt felszakad valami mélyen traumatikus esemény a páciensben. Szerintem a legfontosabb tanulás számomra az volt, amikor felismertem, hogy mindenki máshoz hasonlóan, alapvetően tökéletlen emberi lény vagyok, aki mégis érdemes a szeretetre. Segített gyógyulni a folyamat, beleszeretni abba, hogyan gondoskodjak magamról és közel engedni hozzám azt az igazságot, hogy nem kell semmi kiemelkedőt tennem, mégis lehetek büszke önmagamra.
– Autodidakta módon tanultál festeni. Szerinted mennyit nyomott latba a tehetség és mennyit számított a szorgalom, hogy eljuss idáig?
Szerintem túlértékelik a tehetséget. Nem akarom elvenni Picasso, Michelangelo vagy Dalí érdemeit, de ha alaposan tanulmányozod az életútjukat, akkor nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az egyedi látásmódjuk szükséges, de nem elégséges összetevő volt a sikerükben. Fegyelemmel, alázattal és eltökéltséggel űzték a szakmájukat. Szerintem az élet minden területén sokkal fontosabb a kitartás. A siker varázselixírje egyenlő mértékben tartalmaz passziót, eltökéltséget és kitartást. Ez a fajta eltökéltség és állhatatosság a hosszú távú tervek iránt a valódi siker kulcsa, függetlenül attól, hogy a szívósságodat a képzőművészetben vagy idegsebészetben kamatoztatod. Ez nem sprint hanem egy maraton.
– Megrendelésre is készítesz képeket. Ilyenkor hogyan alakul ki a koncepció?
Az utóbbi időben már nem jellemző, hogy megrendelésre festek. Saját ihleteim alapján készítek képeket, amiket meg lehet venni. A közös munka akkor sikeres, ha a megrendelő és köztem kialakul egy őszinte, intim emberi kapcsolat. Ha létre tudunk hozni egy közös koncepciót, a kép már megtalálja a saját formáját. Közös alkotói folyamat során készül el a kép, miközben az ecset az én kezemben van.
– Átlagosan hány képet adsz el egy hónapban?
A járványhelyzet alatt volt egy jelentős korszakváltásom. Korábban akrilfestékkel dolgoztam, és évente körülbelül 30-40 képet festettem, amiknek a felét el tudtam adni. A hétköznapokban mindenki frusztrált, siet, aggódik, senki sem tud befelé figyelni. A járvány alatt megállt a világ, és mindenkinek volt ideje befelé figyelni, emiatt sokan elkezdtek szorongani. Én lehetőséget láttam benne, elkezdtem magammal foglalkozni, eljártam terápiára. Ekkor váltottam olajfestékre, amivel sokkal lassabban lehet csak dolgozni. Lelassult a munkatempóm. Jelenleg egy ötdarabos női sorozaton, egy hommage-on dolgozok, amin Elvis Presley ruhái és ikonikus mozdulatai elevenednek meg. Most tartok a munka háromnegyedénél, és tíz hónapja készítem.
– „A művészet az egyik legjobb eszköz, hogy a saját mortalitásoddal elkezdj foglalkozni, és úgy látom, hogy ebben katasztrofálisan rosszak vagyunk mint civilizáció” – mondtad egy interjúban. A modern európai és nyugati kultúrában a halál tabutéma. Hogyan lehetne ezen változtatni? Ebben is segíthet a művészet, mint terápiás eszköz?
A halál témájával nem tudunk mit kezdeni, mint civilizáció, mert nagyon ijesztő. Az egyik kiváló pszichológus Irvin David Yalom nagyszerű könyveket írt a témáról. Szerinte a haláltól való szorongás relatív dolog és nyers formában nem lehet megközelíteni. Minden filozófiának az az alapja, hogy az élet rövid, korlátozott, a rövidség bizarr, és ezzel a bizarrsággal kell kezdeni valamit. Ha azt mondom valakinek, hogy egyszer meg fog halni, az fenyegető, rémisztő kijelentés. Az ember elhessegeti. Ilyenkor a halál átalakul, és más irányokban jelenik meg az illető életében. Ha kopaszodsz, őszülsz, elkezdesz kacérkodni a gondolattal, hogy öregszel, összegezni kéne az életedet. Aztán megint elhessegeted a gondolatot és veszel egy drága sportautót, mert rád jön a kapuzárási pánik. Ez csak példa, de jól mutatja, hogy a halál témájához nem lehet hozzányúlni. A gyász már könnyebben feldolgozható folyamat. Úgy gondolom, a gyászból való egyetlen kiút a megélés. Lehet ez imádkozás, meditálás, sport, festés. A lényeg, hogy közben az érzelmek felszínre kerüljenek és az ember el tudjon kezdeni dolgozni velük.
– A járványhelyzet miatti bezártságot sokan rosszul viselték. Alig csengett le a negyedik hullám, Ukrajnában kitört a háború. Pszichológusként mit tapasztalsz, mennyire viselte meg az embereket az elmúlt időszak?
Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy a járványokat mindig háború követte. Mi, magyarok viszonylagos jólétben élünk. A II. világháború óta néhány izolált eset kivételével nem volt komolyabb fegyveres konfliktus, ezért elszoktunk tőle. Most bekopogott a történelem. A magyarokban – és másokban is – rengeteg feldolgozatlan trauma, gyász dolgozik. Úgy látom, hogy elsősorban nem a jelenlegi háború miatt alakult ki akut aggodalom az emberekben, hanem régi, sokgenerációs sérelmek jönnek fel. Olyan transzgenerációs hatások kerülnek felszínre, amivel kezdeni kell valamit. A járványhelyzet alatt elkezdtem kutatni a családfámat, és az egyik ágon egészen 1759-ig sikerült visszamennem. Ezt a tudásanyagot szeretném majd felhasználni egy terápiás folyamatban is, és szakemberrel beszélgetni a családom történetéről, veszteségeiről.
– Számos kortárs képzőművész elkezdte NFT-ként értékesíti a képeit. Gondoltál rá, hogy te is virtuálisan tedd pénzzé a festményeidet?
Isten ments! Nem veszek kriptovalutát, nem készítek NFT-t, digitálisan sem készítek animációkat. A művészetben az a szép, hogy szaga van. A lenolaj gyönyörű, az olajfestéknek is jellegzetes illata van. Csak a fizikai alkotáshoz tudok kapcsolódni. Tudom, hogy az NFT a jövő és hatalmasat fog fejlődni, de nekem a képzőművészetet a klasszikus olajfestmény, a reneszánsz, a Szépművészeti Múzeum csarnoka jelenti.
– Min dolgozol jelenleg?
A már említett Elvis Presley-sorozaton. Most vettem egy műtermet, amit fel kell újítanom. Ha azzal végeztem, egy divat tematikájú alkotásnak kezdek neki, ami azt mutatja meg, hogyan nézne ki az évtizedekig meghatározó keleti-nyugati blokk fúziója.
– Lesz kiállításod a közeljövőben?
Jelenleg nem látom értelmét, hogy itthon kiállítást rendezzek a képeimből. Két éve szerettem volna egyet, de akkor jött a járvány. Nemrég lett volna egy közös kiállításom egy másik művésszel, ami a háború miatt maradt el. Nagyon bizonytalan most a helyzet.
