+ Zene

Mahler csodálatos üzenete az örökkévalóságról: Dal a Földről

Mahler

Mahler megmutatta barátjának a partitúrát, és azt kérdezte: „Szerinted az emberek nem fognak ez után hazamenni, és főbelőni magukat?”

Roberto Paternostro
Keresés a weben

A Müpa a zeneirodalom egyik legmonumentálisabb, legfeledhetetlenebb alkotásával tiszteleg bolygónk előtt a Föld napján, április 22-én. Leonard Bernstein „Mahler legnagyobb szimfóniájának” nevezte a Dal a Földről című művet, amely a természet soha nem múló szépségét és örökkévalóságát állítja szembe az emberi élet rövidségével és jelentéktelenségével. Napjainkban, a klímaváltozás egyre fenyegetőbb árnyékában különösen aktuális a Dal a Földről üzenete: a Föld örökké gyönyörű marad, de az ember még száz évig sem él.

A művet Mahler is szimfóniának tartotta, azonban, hogy kicselezze a sorsot, mégsem adott neki sorszámot. Beethoven óta ugyanis tartja magát – és rendre bebizonyosodik – a hiedelem, hogy kilenc szimfóniánál nem lehet többet írni, a kilencedik után elkerülhetetlen a halál. „A Kilencedik átka” több nagy zeneszerzőt elért. Schubert 10. szimfóniája befejezetlen maradt, Dvořák állítólag megpróbálta kicselezni a sorsot – eltitkolta elkészült szimfóniáit –, de ő is elhunyt 9. szimfóniájának elkészülte után. Mahler a 8. szimfónia után megírta a Dal a Földrőlt, majd – talán fellélegezve – gyorsan komponált egy 9. szimfóniát is. A Tizedik ezután azonban töredékes maradt – a zeneszerzőt 1910-ben utolérte a halál. Ő sem kerülhette el tehát a híres átkot, amely a mai napig nyomasztja a zeneszerzőket.

Mahlernél szebben talán senki sem búcsúzott a zenetörténetben. Szimfóniáinak állandóan visszatérő motívuma a halál. Hol groteszk formában jelenik meg, mint az Elsőben, hol békés belenyugvással, mint a Harmadikban, hol pedig tragikusan, mint az Ötödik komor gyászmenetében. A halál ábrázolása mellett azonban minden művét átjárja az élet mély szeretete is – de érezhető, hogy az életöröm és boldogság nem megélt tapasztalat számára, hanem inkább távolról való, csodálattal vegyes rajongás, és hogy Mahler az elmúlást, az elszakadást, a búcsút és a magányt ismeri igazán közelről.

A Dal a Földről (Das Lied von der Erde) című zenekari dalciklus a zeneszerző életének legnehezebb időszakában keletkezett. Antiszemita indíttatású sajtótámadások miatt arra kényszerült, hogy lemondjon a bécsi opera igazgatói tisztségéről. Egészsége megrendült, és skarlátban meghalt imádott lánya, Maria. Feleségével, Almával való kapcsolata is megromlott: az asszony állítólag soha nem bocsátotta meg férjének, hogy néhány évvel korábban megírta a Gyermekgyászdalok című, elmondhatatlan fájdalmat megidéző dalciklust, amellyel szerinte a sorsot hívta ki maga ellen.

„Egy csapásra mindent elvesztettem – írta Mahler barátjának, Bruno Walter karmesternek. – Most mindent lépésenként kell újra megtanulnom, mint egy újszülöttnek.”

Mahler ebben az élethelyzetben találkozott egy különös verseskötettel, amely ősi kínai költeményeket tartalmazott szabad, német nyelvű fordításban. A kínai fuvola című gyűjtemény darabjainak központi témája az élet szépségének és a mulandóságnak az örök ellentéte volt, ami azonnal felkeltette a zeneszerző érdeklődését. Kiválasztott hét verset, és két éven át dolgozott a dalcikluson.

A Das Trinklied vom Jammer der Erde (Bordal a földi nyomorúságról) című első tételben a kezdeti szilaj vidámság groteszk, keserű bordallá változik át, amely az élet kilátástalanságára és az emberi szenvedésre emlékeztet. Ezt követi a Der Einsame im Herbst (Őszi magány) fáradt szomorúsága, majd a mű egyetlen felhőtlenül örömteli része, a gyönyörű, hangulatos és derűs Von der Jugend (A fiatalságról). De hamar búcsúzni kell, mert a búcsú Mahler művészetének lényege: a Von der Schönheit (A szépségről) című negyedik tételben már megjelenik a veszteség, az ötödik tételben (Der Trunkene im Frühling, Tavaszi részegség) pedig mindent elönt a sötét reménytelenség. A teljes dalciklus felét kitevő utolsó, hatodik tétel, a Der Abschied (Búcsú) azonban egy egészen más dimenzióba emeli az emberi élettől való búcsúzást. Bruno Walter elbeszélése szerint Mahler megmutatta neki a partitúrát, és azt kérdezte:

„Szerinted az emberek nem fognak ez után hazamenni, és főbelőni magukat?”

De a tétel – és egyben az egész mű – végső üzenete mégsem a reménytelenség és a szilaj fájdalom: minden idők egyik leggyönyörűbb, szinte nem is evilági zenéje az öröklét reményét mutatja meg a következő szavakkal:

Barátom,
Engem a szerencse nem kegyelt e földön.
Hová megyek? Elmegyek a hegyek közé.
Nyugalmat keresek árva szívemnek.
A hazámba térek vissza, az otthonomba.
Többé sosem vándorlok messze földön.
Szívem nyugodt, s várja, hogy üssön az óra!
A drága föld kivirágzik tavasszal,
És újra zöldell! Örökké kéklik körben a messzeség…
Örökké… örökké…

(Laki Péter fordítása)

A Dal a Földről, a zeneirodalom egyik legkomplexebb, legnagyszabásúbb, leírhatatlan szépségű és páratlan hatású alkotása április 22-én csendül fel a Müpában Haydn 99. Esz-dúr szimfóniáját követően. A Budafoki Dohnányi Zenekart Roberto Paternostro vezényli, közreműködik Schöck Atala (mezzoszoprán) és Erin Caves (tenor).

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top