+ Interjú

Villányi Dániel: Elgondolkodtam, hogyan illik ez a koncert a háborús helyzethez

Villányi Dániel

Villányi Dániel: Prokofjevnek ez a szonátája, bár Sztálin-díjat kapott, mégis kifejezetten a sztálini rezsim ellen iróniával kiálló mű.

Fotó: Kleb Attila
Keresés a weben

A Bartók Tavaszon ad koncertet április 15-én a kiváló fiatal zongorista, Villányi Dániel. A fellépésre két Bach-szvit mellett egy-egy Bartók-, illetve Prokofjev-szonátával készülő művésszel ez alkalomból beszélgettünk.

Hogyan alakítottad ki ennek a fellépésnek a programját?

Ugyan nem volt elvárás, de amikor felkértek, hogy állítsak össze egy koncertprogramot a Bartók Tavaszra, az én gondolkodásomban valahogy azért ennek a „Bartókságnak” kiindulópontnak kellett lennie. Másfelől, az orosz zene Magyarországon abszolút nem része a törzsrepertoárnak, tehát Prokofjev, Rachmaninov, Sosztakovics egyaránt olyan szerzők, akiket mindenki ismer, de igazán a jelentős magyar művészek nem nagyon játsszák őket. Ez egy elég unikális helyzet, szerintem a világon sehol máshol nincs így, itt viszont mindig is így volt. Kocsis Zoltán felvette ugyan a Rachmaninov-repertoár nagy részét, méghozzá világszínvonalon, de még sincs benne valahogy az előadóművészi kánonban Magyarországon. Márpedig én nagyon szeretem például Prokofjev háborús szonátáit, a hetediket kifejezetten, és arra gondoltam, hogy

„Na, hát mi lenne a jó alkalom eljátszani, ha nem ez?”

Pláne úgy, hogy Prokofjev sok szempontból megfeleltethető Bartóknak: az adott ország XX. századi zenéjének igen hasonló figurái, legalábbis annyiban, hogy mindkettőben tetten érhető az a fajta téveszthetetlen ritmikusság és szikárság, ami például mondjuk Rahmanyinovról egyáltalán nem mondható el. És akkor rájöttem, ha Bartóktól is „a” szonátát játszom – azért „a”, mert Bartók csak egy szonátát írt szóló zongorára, 1926-ban, ami egy abszolút főműve –, akkor tulajdonképpen ehhez én miért ne csaphatnám hozzá a pont 80 éve íródott Prokofjev 7. szonátát, ami szintén mestermű, és ehhez képest nem tudom megmondani, hogy Magyarországon mikor és ki játszotta utoljára. Mindenesetre én még soha nem hallottam élőben, pedig azért elég sok koncerten járok. Szóval, kicsit missziós céllal is választottam, mert szerintem bőven ráfér, de persze az önös megfontolásaimat is őszintétlenség lenne letagadnom.

És a két Bach-szvit hogy került a műsorba?

Vannak, ugye, az unalomig ismert, konvencionális programok, amikor szépen időrendi sorban megyünk, amíg el nem jutunk valamilyen főműsorszámhoz, és addig mindent le kell tudni. Én meg ehhez képest azt gondoltam, hogy ez egy olyan szünet nélküli koncert lesz, ami önmagát rendezi mégiscsak látens módon két félidőssé, azzal, hogy mindkét 20. századi szonátához hozzáteszek egy-egy Bach-szvitet. Bach olyan, mint Shakespeare a költészetben, nélküle semmi nem lenne, amit mi nyugati zenének ismerünk. És az már a Zeneakadémián is feltűnt, amikor bekerültem, hogy míg nekem Bach mindig is a szívem csücske volt, az emberek túlnyomó része retteg tőle. Kötelességszerűen eljátsszák a felvételin, meg a vizsgákon, mert muszáj, de igazán sem a professzorok többsége, sem a diákok semmilyen különösebb affinitást nem éreznek iránta, egyszerűen csak kötelező penzum. Ezzel szemben én a koncertjeim nagy részén játszom Bachot, végképp missziós jelleggel, mert meg szeretném mutatni, hogy mennyire izgalmas és színes a bachi világ: minden, csak nem ijesztő és elidegenítő. Ez most úgy hangzik, mintha én kellenék ehhez, pedig egyáltalán nem én kellek, hanem pont fordítva, nekem kell felnőnöm a feladathoz, amiben csak alulmaradni lehet, de még így is bőven pozitív a mérleg.

Mi ennek a félelemnek az oka szerinted?

Egyrészt Bach komplikált, és a dallam-, meg harmóniaközpontú attitűd, ami látszólag jól használható a későbbi zenékhez, nála nem működik. Bach nagyon polifonikusan írt mindent, ami azt jelenti, hogy a darabjaiban folyamatosan párhuzamosan zajlanak azonos jelentőségű dolgok, és ő maga a kottában semmilyen utasítást nem ad arra a hierarchiára vonatkozóan, ahogy ezt neked, mint előadónak, meg kell szólaltatnod. Márpedig azért a későbbi zenék jellemzően jobbkéz-hangsúlyosak, tehát – nagyon leegyszerűsítve – bal kézzel a kíséret van, jobb kézzel meg a dallam. Bachnál ez nyomokban sem lelhető fel: ugyanazzal az intenzitással és koncentrációval kell megközelítened az egymás mellett zajló dolgokat, és amikor már birtoklod ezt a párhuzamosan haladó szövevényt, akkor megnyílik előtted az a lehetőség, hogy tök szabadon játszhatsz vele, feltéve, hogy eléggé ismered a stílust és már elég Bachot játszottál.

Minden alkalommal ilyen alapossággal futsz neki a programod megtervezésének? Vagy ez az általános gyakorlat?

Amikor elküldtem a programot a Müpának, rögtön jött a kérdés, hogy

„Tök jó, de elmagyarázná, hogy ez hogy jött így ki?”

Szóval, ez nem egy konvencionális műsor. Őszintén szólva, nekem azzal sincs bajom, ha valami az, én is rengeteg konvencionálisan összeállított műsort csináltam már. A lényeg az, hogy semmiképpen se összefüggés nélkül rakjak össze darabokat, mert attól tényleg a hideg is ki tud rázni. De például van olyan nézet, hogy nagyon összefüggő, nagyon hasonló, nagyon egymásra reflektáló műveket rakjunk össze, tehát, hogy már a darabválasztást is egyfajta értelmezési keretként ajánljuk a kedves közönség figyelmébe. És ez egy olyan stratégia, amit a legeslegnagyobb művészek is előszeretettel alkalmaznak. Ilyen például egy koncertsorozat, ahol Beethoven összes zongoraszonátája szólal meg kronológiai sorrendben, vagy mondjuk egy koncert, ahol minden B-dúrban van, esetleg a különböző szerzők természeti jelenségeket ábrázoló darabjait játsszák. Nekem ezzel az a hatalmas problémám, hogy ilyenkor valahogy végső soron mégsem a zene természetéből indulnak ki. Az ilyen koncerteket általában halálra szoktam unni, és ezt azért mondom, mert egy időben nekem is voltak olyan allűrjeim, hogy mesterségesen feltárt azonosságok alapján rakjak össze műsorokat, aztán valahogy mindig úgy éreztem utána, hogy ez hiba volt. Épp ezért abszolút hidegen hagy, hogy belehelyezkedünk valamibe, aztán ott unatkozunk együtt, inkább szeretem stimulálni a hallgatót meg önmagamat. Ezt a koncertet is próbáltam egyfajta „zenei logika” szerint összerakni: Bach 1685-től 1750-ig élt, tehát igencsak messze Bartóktól és Prokofjevtől, de, ugye, a szvitek tánctételekből állnak, márpedig a tánctételeknek kifejezetten alapjuk egyfajta nagyon nyilvánvaló ritmikusság. Mindeközben a Prokofjev-szonáta és a Bartók-szonáta is iszonyatos mértékben a ritmikusságra épül, még ha nyilvánvalóan egészen más dimenziókban is, és végső soron egyik választott zenének sem ez az egyedüli leglényege. És engem kifejezetten az izgat, hogy ez a hullámzás, ami a Bartók-szonáta perkusszivitásából fakad, hogyan következik egy ilyen filigrán Bach-szvitből? És ha ott ez a Bartók, ami kifejezett robbanékonysággal ér véget, onnan hogy tudunk újra visszarendeződni egy pár száz évvel korábbi műnek a világába, ahonnan meg aztán ismét visszatérünk a XX. századhoz?

A háborús helyzet árnyékában nem érezted rizikósnak a Prokofjev-tétel műsorra tűzését?

Prokofjev ezt a szonátát pontosan nyolcvan évvel ezelőtt írta, tehát tulajdonképpen évfordulója van, ráadásul én még az ukrajnai helyzet előtt kezdtem el tanulni, hiszen a műsort ilyenkor korábban leadja az ember. És abszolút elkezdtem gondolkodni a dologhoz való viszonyomon, de tekintve, hogy Prokofjevnek ez a szonátája, bár Sztálin-díjat kapott, mégis kifejezetten egy ironikus és a sztálini rezsim ellen iróniával kiálló mű, amiben pont az a szellemes, hogy aki elég hülye, az ezt nem veszi észre, de mindenki, aki tud a sorok közt olvasni, az igen. Én szeretném magam azok közt tudni, akik tudnak a sorok közt olvasni, úgyhogy a kezdeti zavarom után rájöttem, hogy ez a mű ennél nem is lehetne relevánsabb ma.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top