A kosaras betyár becsület…
A kilencvenes évek elején a kosárlabda csarnokok is másképp működtek, mint régebben. A csarnokok megteltek, valahogy divat lett meccsre járni, sőt már a szurkolás is kezdte átvenni a labdarúgásban megszokott keményebb hangvételt. Megalakultak a szurkolói csoportok, megszülettek a rigmusok, néha már megjelent a durvaság is, amit egyre nehezebb volt kordában tartani. Már az is előfordult, hogy az idegenbe menő csapat saját rendőrt is vitt magával, hogy a rendet valahogy fenn lehessen tartani.
Ezek a rendőrök ismerték a saját szurkolóikat, hamarabb kiemelték a nehéz helyzetekben a tömegből a veszélyesnek látszó embereket, néhány percig „elbeszélgettek” velük, majd visszaengedték őket a nézőtérre. Ennek ellenére néha pattanásig feszült a hangulat, és nem sok hiányzott a komolyabb botrány kialakulásához.
A legvehemensebb szurkolók a Körmend és a Szolnoki Olaj támogatóiból kerültek ki, de nem sokkal maradtak el tőlük soproni, szombathelyi társaik sem. Egy-két helyen kisebb összeütközések is előfordultak, de ezek már hozzátartoztak a nagyobb népszerűséghez. Hol voltak már a 100-200 néző előtt lejátszott rangadók? Régebben csak a Honvéd-MAFC mérkőzéseken telt meg a Nemzeti Sportcsarnok, ott is csak 1200 néző fért be úgy, hogy akkori mondás szerint „a lámpákon is lógtak az emberek”.
Egyre inkább az lett a jellemző, hogy Körmenden 3500, Zalaegerszegen 4000 vagy több néző előtt játszottak a csapatok egy-egy rangadón. Természetesen ezek húzták magukkal a többi csapatot, és mindenhol – vidéken különösen – többszörösére duzzadt a szurkolósereg. Attól függően, hogy milyen kapcsolatban voltak a csapatok a helyi rendfenntartókkal, különböző megoldások születtek a rend megtartására. Volt, ahol civil emberek látták el ezt a feladatot, de ahogy nőtt a tömeg, egyre többször volt szükség profi szakemberekre, és kialakultak a később kötelezővé tett rendőri jelenlétek. Sok olyan dolog történt, ami bekerült a szurkolók emlékkönyveibe.
Egy különös példa: az egyik csapat szurkolói úgy érezték, hogy az idegenbeli meccseken nem megy úgy a játék, ahogy otthon megszokták, és úgy döntöttek, hogy a mérkőzés idejére hazai környezetet teremtenek. Ez annyit jelentett, hogy a vendégbuszon a csavarhúzóval, csavarkulccsal felszerelt illetékes brigád, ahogy megérkezett az idegenbeli mérkőzésre, a város határában lecserélte a város nevét jelző táblát a saját városa nevére – gondolván – ezzel is segít csapatának. Természetesen a mérkőzés után a táblákat visszacserélték. A csere tudomásom szerint nem tűnt fel senkinek.
Egy másik ilyen kiemelt mérkőzésen történt, hogy a vendégcsapat városának városvégi névtábláját szerezték meg, vagy készítették el a hazai szurkolók. A mérkőzés úgy alakult, hogy 2 perccel a vége előtt a hazai csapat jelentősebb előnyre tett szert, és már látható volt, hogy nyerni fog, amikor az időkérés alatt a hazaiak kabalafigurája a játéktéren körbehordozta a vendégcsapat városának nevét piros vonallal áthúzott helység vége táblát. Ekkor elszabadult a pokol. A vendégszurkolók közül néhányan beugráltak a játéktérre és meg akarták szerezni városuk tábláját, ami nem járt sikerrel, csak ellökni sikerült a kabalafigurát. Nagy csetepaté kerekedett a dologból, mindkét cserepad kivette részét a vélt sérelem kiegyenlítése ügyében kialakult dulakodásból, sőt néhány közelben ülő sportvezető is csatlakozott az ütésváltáshoz. A játékvezetők és a rendezők gyorsan rendet teremtettek, és tulajdonképpen ezt az incidenst leszámítva békésen ért véget a mérkőzés.
És ekkor kezdődött az igazi gond. Tudni kell, hogy akkoriban már kötelező volt a csarnokokban a biztonsági kamera használata, ami annyit jelent, hogy a felvétel alapján mindenkiről lehetne akár igazolványképet is készíteni Az egyik rendfenntartó civilben ott lévő parancsnoka, amikor másnap ellenőrizte a felvételt, azt látta, hogy az ellenfél egyik vezetője beállva a forgatagba, vitathatatlanul eltalálta a dulakodás közben, talán többször is, amikor ő megpróbált rendet teremteni. Hát, ez nem a legszerencsésebb dolog. Gondoljuk el, a rendteremtő hatósági ember, még akkor is, ha nem volt egyenruhában. Őt bántalmazni, nem a legjobb ajánlólevél, még akkor sem, ha mi nem gondolunk arra, hogy ez mivel járhat. És ekkor kezdődött a lelki hadviselés, miután a rendfenntartókkal jó kapcsolatot ápoltunk. Elmondtuk, ha ennek valami következménye lenne, akkor lehet, hogy a kosárlabdázásnak is vége lenne, mert soha többet nem lehetne úgy elutazni másik városba, hogy egy ilyen esetből adódóan ne válna örök ellenséggé az ellenfél státusz helyett a két szurkolótábor.
Azt ecseteltük, hogy a pályán könyörtelenül küzdő ellenfelek a mérkőzés után már régi barátokként, harcostársakként dolgoznak az elnökségekben, a ligákban a kosárlabdázás fejlesztéséért, jobbításáért. Nagyon nehéz volt a barátunk meggyőzése, mert Ő volt a felelős a rendezvényért. Olyan régen történt a dolog, és remélem, most már semmi probléma nem lehet egy ilyen eseményből, de nagyon megkönnyebbültünk, amikor a felvétel letörlődött a videómagnóról.
- A történet kitalált, bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve. (A szerző)
