+ Interjú

Feldmár András: Aki másokat bánt, az hatalomorgazmusra vágyik

Feldmár András

Feldmár András: A nők ügyeltek a külsejükre, sminkelték magukat, megpróbáltak úgy élni, mintha nem lenne háború, így vigyáztak a gyerekeikre

Fotó: Halmai Gyöngyi
Keresés a weben

Mit tegyünk a szorongás ellen vagy ha épp félünk? Mit mondhatunk a gyerekünknek, ha a jelenlegi ukrán-orosz háborúról kérdez minket? Hogyan tudunk azon dolgozni, hogy ne féljünk kapcsolódni a másikkal? Meddig szabad gyászolni? És miért veszélyes titkot tartani? Sok más kérdés mellett ezekre is kerestük a választ Feldmár András pszichoterapeutával. Interjú.

A nemrég kitört ukrán háború hírére sokakon erős szorongás lett úrrá. A környezetemben több embertől hallom, hogy szoronganak, visszatértek a pánikrohamaik, mert senki nem tudja, mi fog történni. Mit lehet kezdeni ezzel a fajta szorongással?

A szorongás nem egy betegség, ami csakúgy rád száll, hanem valami, amit te csinálsz. Ha szorongani tudsz, akkor meg tudod tanulni azt is, hogy ne csináld. Ha egy marslakó idejönne, és megkérdezné, hogyan kell szorongani, akkor azt mondanám, hogy akarjon valamit, amit nem lehet akarni. Abban a pillanatban, amikor akarok valamit, amit nem lehet akarni, szorongani fogok. Ha elkezdek szorongani, és azt mondom, nem akarok szorongani, akkor meg azért fogok szorongani. A pánik az a szorongás “kiteljesedése.” Ezt nem lehet észből kontrollálni. Pontosan ezért lesznek valakinek pánikrohamai, mert nem tudja kontrollálni azt a szorongást, amit ésszel próbál meg irányítani. A pánikroham akkor jön, ha megijedek a saját dühömtől. Gyerekként ugyanis sokan azt tanultuk meg, hogy nem lehet megélni a dühünket, mert akkor megszégyenítenek, megbüntetnek, visszafognak. A jelenlegi helyzetben ki nem dühös? Ki kívánja ezt a háborút? A többség biztosan nem. Kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érezzük magukat.

Ez világos, de akkor mit kezdhetünk ezzel a fajta szorongással?

A megoldás az, hogy ne akarjunk semmit. Ha valaki közelít feléd egy karddal, és látod, hogy át fogja szúrni a hasadat, és te nem tehetsz ellene semmit, akkor csak remélheted, hogy túléled. A legtöbb dolog, amit ilyenkor tehetsz, hogy relaxálsz. Mert ha befeszülsz, annál nagyobb lesz a kár és a fájdalom. A kard megállíthatatlan, úgyis jönni fog. Minél lazábban kezeled azonban, annál könnyebb lesz. Mindannyiunk életében történnek olyan dolgok, amiket nem akarunk, hogy megtörténjenek, de nem tudunk ellene mit tenni. Ha már jön, ne álljunk ellent, hanem reméljük, hogy túléljük. Minél gyorsabban átmegy rajtunk, annál jobb. Mást nem tehetünk. Radikális elfogadás. Most ez van. Legyen meg a te akaratod, nem az enyém!

Milyen személyiség lehet Putyin, hogy ezeket a bűnöket képes elkövetni?

Az, aki másokat bánt, általában azért teszi ezt, mert hatalomorgazmusra vágyik. Ez nem szexuális jellegű orgazmus. Ez pusztán a hatalomvágyból fakad. Aki ilyenre képes, azt csinál másokkal, amit akar, mert nincs szíve. Hány ember tud ilyet elkövetni a világon? Nem sok. Az ilyen típusú ember abban leli az örömét, hogy ő egy közülük. Olyasvalaki, aki bármit megtehet, bárkivel. Sajnos sok olyan nővel beszéltem, akiket megerőszakolt az apjuk. Amikor elmondták a történetüket, kivétel nélkül arról számoltak be, hogy csillogott közben az apjuk szeme. Ez viszont nem szexuális jellegű csillogás volt, hanem a hatalomé, hogy azt élvezem, bármit megtehetek veled és te egy semmi vagy. Azt csinálod, amit én mondok. Senki nem fog felelősségre vonni. Ez történik most a szomszédos Ukrajnában. A háború az egy katasztrófa. És ott vagyunk a katasztrófa mellett 200-500 km-re.

Kimondhatjuk Putyinról, hogy őrült?

Senkit nem szabad és nem is érdemes címkézni. Ismerek pszichológiai értelemben vett őrült embereket, azaz olyanokat, akik elvesztették a kapcsolatukat a valósággal, azonban a légynek sem tudnának ártani. És ismerek olyanokat, akik nagyon is kapcsolatban vannak a valósággal, és bántanak másokat. Ez a kettő nem függ össze. Például, undorító még maga a feltételezés is, hogy Hitler azért tette, amit tett, mert rossz gyerekkora volt. Az etikának ugyanis semmi köze a pszichológiához. Mindig könnyebb valakire egyszerűen azt mondani, “őrült”, mint szembenézni azzal, hogy gonosz. Az őrültekkel tud valamit kezdeni egy pszichiáter. A gonoszsággal nem tudunk mit kezdeni, pedig ezer éve dolgozik azon az emberiség, hogy mit tehet a “jó”, amikor a gonosszal találkozik.

És mit tehet?

A mai napig nincs rá válasz. Mi emberek nem tudjuk, hogyan találkozzunk a gonosszal anélkül, hogy mi is gonosszá válnánk utána. Vannak azért olyanok, akiknek ez sikerült. Igaz Irénnek hívták azt a nőt, akinek apám odaadott három és fél évesen, amikor őt munkaszolgálatra vitték, az anyámat Auschwitzba hurcolták, nagyanyámat pedig a budapesti gettóba. Másfél éven át azt kellett hazudnom, hogy Igaz Andrásnak hívnak. A nagyanyám még a gettóból küldött egy kis karácsonyi ajándékot nekem egy futárral. Mi magyaroknak képzeltük magunkat, így a keresztény ünnepeket tartottuk. Sajnos a futárt követte egy nyilas, aki másnap becsöngetett Igaz Irénhez és azt mondta neki, tudom, hogy egy zsidó gyereket rejtegetsz, vagy lefekszel velem vagy elviszem a gyereket a gettóba. Irén gondolkodási időt kért reggelig. Azon az éjszakán az járt az agyában, hogy húsz év múlva hogyan tud majd tükörbe nézni: ha nem fekszik le a nyilassal, de engem kiad, vagy lefekszik vele és megment. Az utóbbi történt. Harminc évvel később mesélte ezt el. Erre kell vigyáznunk, ha jön a gonosz, hogy akkor mit csinálunk, hogyan reagálunk. Mert ha utána nem tudunk többé tükörbe nézni, akkor jobb, ha inkább meghalunk.

Feldmár András

Fotó: Halmai Gyöngyi

Kisgyerekként élte át a második világháborút, amiről még mindig őriz emlékeket. Mit javasolna most a szülőknek, mit mondjanak a gyerekeiknek, akik esetleg attól félnek, hogy ide is átterjed a háború? Hogyan érdemes erről beszélni velük szülőként?

Az egyik erős emlékem a második világháborúról, hogy az ég piroslott és lángokban égtek a házak körülöttünk. Még a géppuskaropogás hangját is fel tudom idézni. Minden este be kellett sötétíteni az ablakokat, amikor bombáztak, mert ha látták a fényt, könnyen célponttá válhattunk. Az egyik ilyen emlékképem, hogy egy férfi karján ülök, visz magával mindenhova, és ellenőrzi az emeleteket, hogy ég-e bárhol is a villany. Figyelem az arcát, és nem félek. Akkor tört rám a félelem, ha láttam rajta, hogy ő is fél. Ez a mostani ukrán-orosz háború nagyon emlékeztet az ‘56-os forradalomra, abból a szempontból, hogy jó néhány napig akkor is mindenki lelkes volt. Aztán jöttek az oroszok a tankokkal és mindent szétlőttek. Akkoriban, 16 évesen nem szorongtam, hanem féltem. Azért is menekültem el külföldre. Akkor tör ránk a félelem, ha veszélyben vagyunk. Így azt mondom, hogy a gyerek érdekében próbáljunk meg nem félni a félelemtől. A messzi zivatartól nem kell félni, amikor pedig a villám és a mennydörgés egyszerre történik, összebújunk és félünk együtt. Mindenképpen beszéljünk velük a háborúról és mondjuk el az igazat. Ha hazudunk, azt a gyerek úgyis megérzi. Mondjuk el neki, hogy ez egy félelmetes helyzet, de reméljük, megússzuk és hamar béke lesz. Addig is próbáljuk meg szeretni egymást és vigyázni a másikra.

1996-ban az ENSZ küldötteként Szarajevóban dolgozott olyan gyerekekkel, akik átélték a délszláv háborút. Mit tapasztalt, mennyire voltak traumatizálva?

Meglepő, de egyáltalán nem, az anyák ugyanis nagyon vigyáztak a gyerekeikre. Szürreálisan hangzik, de egyetlen típusú üzlet a háború alatt is nyitva volt, a fodrászat. A nők ügyeltek a külsejükre, sminkelték magukat, megpróbáltak úgy élni, mintha nem is lenne háború és nagyon vigyáztak a gyerekeikre, úgy viselkedtek velük, mintha minden rendben lenne. Elfelejtjük, hogy egy gyereknek mindig könnyebb a mostban lenni. Ha a gyerek játszik, a jelenben van, leköti valami, akkor nem izgul, mi lesz öt perc múlva. Így bármilyen furcsa, azt kellett írnom a riportomba, hogy ezek a gyerekek nincsenek traumatizálva. A gyerekektől sokat tanulhatunk. Ha valami másra összpontosítom a figyelmemet, akkor nem tudok félni, pláne, ha valami olyat csinálok, amit élvezek is. Az ember ugyanis egyszerre csak egy dolgot tud érezni. Tanítómesterem R. D. Laing skót pszichiáter mindennap zongorázott. Amikor pedig rettenetes dolgok történtek körülötte, Bachot játszott. Ahhoz, hogy Bachot jól játsszon az ember, nagyon kell fókuszálni. Ha tehát valamire nagyon odafigyelsz, akkor minden mást elfelejtesz. Ez is egy megoldás, ha félünk.

Ha már Lainget említette. Egyszer azt mondta, hogy kicsit olyannak érzi magát, mint egy sámán, akik közül a legkeresettebbek azok voltak, akik először maguk is betegek voltak, és egy másik sámán meggyógyította őket. Laing volt a sámánja, aki meggyógyította?

Egyáltalán nem. Nem gyógyultam meg, ő sem gyógyított meg, mert nem is voltam beteg. Én magam sem vagyok gyógyító. Túléltem egy katasztrófát. Mindenki, aki terapeutához jár, túlélt egy vagy több traumát. Laing abban segített, hogy karbantartsam magam. Megtanította, arra van az embernek szüksége, hogy valaki szeresse. Ha eltörik a szíved, össze is tud forrni. Ha valami fájdalmas történt velünk, meg kell próbálni tudatosítani, ez már megtörtént és nem szabad félni attól, hogy ez még egyszer bekövetkezik, mert ezzel saját magunkat korlátozzuk. A múlt nem jósolja meg a jövőt.

Feldmár András

Mégis, mit kezdjünk akkor a veszteséggel?

Meg kell gyászolni. El kell fogadni, hogy bizonyos dolgokat elvesztettem, valamitől örökre megfosztottak. Ez nem könnyű. Akit bántottak, azért szomorú, mert úgy érzi, kirabolták. Megfosztották olyan élményektől, amihez életjoga volt. A gyásznak különböző fázisai vannak, az egyik ilyen a düh. Amikor dühösek vagyunk a minket ért veszteség miatt. Ezt a dühöt fontos megélni, de hosszútávon nem segít, túl kell lépni rajta. El kell tudni siratni azt a valamit, ami miatt gyászolunk. A sírás mindig azt jelzi, hogy az, amit elvesztettem, soha többé nem lesz már az enyém. Az ami velem történt 3,5 és 5 éves korom között, elrabolt tőlem rengeteg élményt. Azt a félelmet cipeltem magammal, hogy bárki, akit szeretek egyik napról a másikra eltűnhet. Ezt nem gyógyítani kellett, hanem megjavítani, Laing pedig ebben segített, hogy rájöjjek, azért, mert elvesztettem valamit örökre, még történhetnek velem jó dolgok.

Történhetnek, de mi van, ha amiatt nem történnek, mert nem tudunk túllépni a gyászon? Egyáltalán honnan tudjuk, hogy túlléptünk rajta és vége a gyásznak?

A gyász mindig visszatérhet. Találkoztam olyanokkal, akik azt mondták, életük végig gyászolni fogják az anyjukat. Élik a rendes életüket, de néha elkapja őket a szomorúság, és visszaesnek egy kis időre. Olyankor tudják, hogy ismét gyászolnak. A gyász nem betegség. Hiába mondja a pszichiátria, hogy három hónapig normális gyászolni és utána már gyógyszert kell szedni, ha nem múlik el. Ez egy hülyeség. Őrület. Addig gyászolsz, amíg akarsz. A trauma hatásának nagyjából akkor van vége, amikor úgy tudok beszélni a történtekről, hogy az én torkom nem szorul el, nem én sírom el magam, hanem az, aki hallgatja. Sokat tud segíteni, ha beszélek erről.

Pedig hallgatni, magunkba fojtani a titkokat néha könnyebb útnak tűnik. Egyszer úgy fogalmazott, titkokat őrizni veszélyesebb, mint kimondani az igazságot. Miért veszélyesebb?

Mert a titok szeparál. Ha valakinek titka van, nem tud úgy kapcsolódni másokhoz. Ha nem mondom el a titkomat, de te kinyílsz felém, megszeretsz, nem tudom majd elfogadni a szeretetedet, mert azt gondolom, ha tudnád azt, amit eltitkolok előled, akkor nem szeretnél. Akármennyire is félelmetes kimondani azt, ami történt, csak úgy tudunk valóban kapcsolódni a másikhoz, ha nincsenek titkaink egymás előtt. Virginia Satir családterapeuta, pszichoterapeuta a karrierje végén, ötven év után azt mondta, egyetlen páciense sem volt, akinek a családjában, ahol felnőtt, ne lettek volna titkok. Szerinte a családi titkok miatt őrülnek meg az emberek, mert a gyerek valahol mindig érzi, ha eltitkolnak előle valamit. Nincsenek rá szavai, de érzi. Ha megvonom tőled az igazságomat, az olyan, mintha vitaminhiányban szenvednél. A valósághiányban, az igazsághiányban irgalmatlanul lehet szenvedni. Meg lehet őrjíteni valakit azzal, ha titkolok előle valamit. A titok persze nem összekeverendő a priváttal, van köztük egy differencia. Van olyan privát dolog, ami nem tartozik másra. A titok egy hatalmi játszma, amely elveszi a másik döntési lehetőségét.

Feldmár András

Fotó: Halmai Gyöngyi

Hogyan tudunk akkor mégis azon dolgozni, hogy ne féljünk kapcsolódni, eggyé válni a másikkal?

Laing azt mondogatta, hogy a terápia mellett ajánlatos sokat meditálni, valamilyen harcművészetet elsajátítani és belevágni a zenetanulásba. Ezek mind megtanítják az embernek, hogy az itt és mostban éljen. Ha zenét hallgatsz, akkor nem várhatod a közepén a finálét. Ott vagy, ahol éppen vagy, nem gondolkodsz előre. A harcművészetben megtanulod, hogy az harcoljon, aki téged él, nem te, nem az egód, hanem az az éned, ami él. Ez a valami, ami engem él, nem hiszem, hogy egyedi. Ami engem él, az ugyanaz, ami téged él. Te és én különálló lények vagyunk, de vannak utak, ahová, ha lemegyünk, ott egyek vagyunk. Ezt fontos tudni. Ennek tudatosításában segít a harcművészet.

És a meditáció is?

A meditáció azért nagyon fontos, mert ez az egyetlen lehetőség, ahol minden szokástól meg lehet szabadulni. A szokás ugyanis automatikus. Olyan, mint egy vírus a számítógépen. Ami magától megy, de nem segít, hanem inkább bajt okoz. Amikor nem merünk eggyé válni valakivel, akkor a gyerekkori problémáink jelennek meg egy párkapcsolatban. Ez amiatt történik így, mert valamit automatikusan csinálok, attól a pillanattól fogva, amikor bántottak, addig a pillanatig, amikor már nem bántanak. Magyarul a szokásaim rabja vagyok.

Mi a megoldás akkor?

Abba kell hagyni a szokásaimat. Mert minden szokást abba lehet hagyni. A meditáció ebben segít, mert ez az egyetlen olyan dolog, ahol tudatosíthatod, mi az, ami automatikus. Ha jön egy impulzus, dönthetsz úgy, hogy abbahagyod, és megvárod, amíg a szívedből jön egy reakció. Automatikus reakciók helyett megtanulsz szívből reagálni. Ez a lényege a meditációnak, megszabadulni mindentől, ami automatikus, és lelassulni egy picit. Az impulzusaid attól még lehet, hogy automatikusak, de az impulzus és a tett között van elég idő, hogy elhatározd, hiába jön az impulzus, nem azt teszed, amit diktál.

Ez így egyszerűnek tűnik, de a megvalósítás azt gondolom, nehezebb. Tudna példát mondani a saját életéből, amikor sikerült úrrá lenni egy automatikus reakción?

Amikor a fiam pici volt és nagyon sírt, késztetést éreztem arra, hogy megszorítsam a két karját és jól megrázzam. Nem tettem meg, mert tudtam, hogy ezt nem én akarom, hanem ez egy automatikus reakció. Leültem a másik szobában, elgondolkoztam, és eszembe jutott, hogy az anyám csinálta ezt mindig velem, megfogta a karomat és rázott. Ő akarta rajtam keresztül megrázni a fiamat. Akkor magamban azt mondtam az anyámnak, nem engedem, hogy hozzányúlj a fiamhoz! Ennyit számít az, ha rendszeresen meditálsz és adott helyzetben azonnal észreveszed, mi az, ami automatikus, és nem csinálod. Csakazért sem.

Feldmár András

Fotó: Halmai Gyöngyi

A mai napig meditál?

Egész nap meditálok, ha terapeutaként ülök le valakivel beszélgetni. Olyankor nemcsak élményem van vele, hanem a saját élményeimre is figyelek az illető társaságában. Onnan tudom, mit csinál az illető a hétköznapi életben, hogy érzem, velem mit csinál, de nem reagálok, csak figyelek, és aztán elmondom, mit csinált. Mert ha velem csinálja, akkor biztosan másokkal is. Figyelek és visszatükrözöm az illetőt. A terápia viszont azért is fontos, mert csak meditálni nem elég. Akikkel meditálsz, azokat nem érdekli, hogy mit tettek veled, vagy te mit csináltál, mit szégyellsz, miért van bűntudatod. Ahhoz, hogy soha többé ne szégyelld magad a veled történtek miatt, szükség van egy másik emberre, aki meghallgat. Terapeutaként nekem ez a dolgom. Meghallgatni úgy az embereket, meséljenek bármit is, hogy soha ne szégyenítsem meg őket. Ha csak meditációt tanítanék nekik, akkor nem érdekelne, mi rossz történt veled vagy te mit csináltál másokkal. A terápia olyan, mint régen a gyónás volt, ahol az ember megszabadul a szégyentől és a bűntudattól.

Akkor Önnek a terápia az önterápia is egyben?

Mindenképpen. Terapeutaként én vagyok a legleromboltabb ember, mert semmit nem tudok csinálni. Jönnek hozzám, mert nem tudok egyedül lenni, hallgatok, ők pedig pénzt adnak, mert egyébként nem tudnék pénzt keresni. Csak egy koldus vagyok, aki énekel azért, hogy vacsorát kapjon. A terápia során fontos, hogy megtaláld a saját vágyaidat. Nem azokat, amelyeket beléd ültettek, vagy mások akarnak rád erőszakolni. Sok időbe és figyelembe kerül az, hogy rájöjjön az ember, mi valójában a vágya. Ez többször is eljön az életünk során. Soha sincs vége. Mint ahogy vannak olyan álmaink, amelyekben azt álmodjuk, hogy felébredünk. Csak később vesszük észre, hogy még mindig alszunk. Nincs megvilágosodott ember. Mert minden felébredés után lehet egy újabb felébredés. Szerintem ennek soha nincs vége. A mai napig sem tudom, hogy minden belém ültetett vágyat kigyomláltam-e. Mert holnap lehet, rájövök, ja, ez mégsem az én vágyam. Ez olyan, mint a szabadság. Mindig lehet szabadabbnak lenni. A szeretettel is így van ez. Olyan nincs, hogy elég jól szeretek. Mindig lehet jobban. Nincs vége.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top
rész elé elég egyszer beilleszteni oldalanként -->