+ Interjú

Nem éltél, míg nem néztél szembe a halállal

Laramie L Bahr

Laramie L Bahr: Őszintén nem szeretném részletezni katonai pályafutásom utolsó fejezetét, mert ez egy sötét időszaka lett az életemnek.

Laramie L Bahr és beszélgetőtársa, Turóczi Márta
Keresés a weben

Laramie L Bahr már két éve a Salgótarjáni Bolyai Gimnázium amerikai anyanyelvi tanára. Világutazó exkatona, aki megjárta Irak, Afganisztán és Koszovó poklát, dolgozott bármenedzserként, gyakorló író, grafikus, és tanár… Egy modern Odüsszeusz. Kollégája, Turóczi Márta beszélgetett vele.

Hol születtél? Mesélj a családodról?

1967 november 30-án születtem az Illinois állambeli Springfieldben. Kissé szokatlan gyermekkorom volt, mivel apám hat hónapos koromban elhagyott minket, édesanyám pedig egy súlyos betegségben szenvedett élete nagyobb részében. Anyai nagyapám egy német származású bányász volt, aki a harmincas években sokat harcolt a konkurens bányatársaságok munkásaival, hogy ki szerezze meg az újonnan feltárt bányák tulajdonjogát. Kilenc alkalommal sebesült meg, két golyót élete végéig a testében hordott, mert olyan helyeken voltak, ahonnan nem tudták kioperálni az orvosok. A nagyanyám egy sziú indián asszony volt, tizenkét gyereket szült, valójában ő tartotta egyben a családot. Mindezek miatt a gyerekkoromat hol anyámmal töltöttem Chicagoban, hol a nagymamámmal Springfieldben. Ez utóbbi hely egyébként közös otthona volt számtalan nagynénémnek, nagybácsimnak és az unokatestvéreimnek.

Laramie L Bahr

Laramie L Bahr 12 évesen az édesanyjával. Háttérben az anyja festményei.

Hét éves voltam, amikor anyám újból férjhez ment, és ott volt a lehetőség, hogy onnantól csak velük éljek, én azonban maradtam a kétlakiság mellett, az unokatestvéreim, Jay és Audra miatt, akik ma is olyanok, mintha a saját testvéreim lennének.

Nagymamám különösen erős teremtés volt, kifejezetten dinamikus személyiség, aki szorosan összetartotta a családot. Állandóan tele volt a ház, jöttek-mentek az emberek, főleg azért, mert folyton sütött- főzött, igazi közösségi találkahely volt a család és a barátok számára. Minden ünnepet, születésnapot vagy temetést, de bármilyen más összejövetelt is az ő házában tartottunk.

Laramie L Bahr

Laramie L. Bahr rajza az unokatestvére gyerekeiről

Laramie L BahrSokat látlak írni és rajzolni, egy könyved már meg is jelent,” Öreg katonák” címmel. Van más művészi tehetséged is?

Chicagoban édesanyám hivatásos művész volt, festő és illusztrátor, aki elsősorban lovakat festett. A rajzolás tehetségét tőle örököltem, de számomra ez inkább csak hobbi. Én igazából énekelni akartam, de ehhez szó szerint semmi adottságom sincs, cserében bármit le tudok rajzolni. Valódi tehetségem az íráshoz van, és ezt művelem is, bár nem eleget. De elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok, és újabb regényekkel rukkolok elő hamarosan.  Egyébként a nevelőapám, Bob tulajdonosa volt egy moziláncnak, és én kamaszként dolgoztam nála. Kifejezetten élveztem ezt az időszakot, mert imádom a filmeket, és akkor bármennyit megnézhettem ingyen.

Hogyan lettél katona?

19 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy beállok az Illinois állambeli Nemzeti Gárdába, és a kétéves kiképzés után katonai rendőr lettem. (Amerikában nemzeti gárdistaként bármilyen bevetésre kivezényelhetnek.) A gárda tagjaként vettem részt életem első éles bevetésén Panamában, az Operation Just Cause ( “Igaz ügy”) hadművelet keretében 1989 decemberében, amelyben a regnáló diktátort megfosztották a hatalmától. Majd 1991 januárjában a Sivatagi Vihar következett, amikor az amerikai csapatok felszabadították Kuwaitot az iraki megszállás alól. (Itt jegyzem meg, hogy közvetlenül az első bevetésem előtt nősültem meg először.) De vissza a háborúba. Szaud-Arábia, Kuwait és Irak sivatagaiban tapasztaltam meg a bajtársiasság, a barátság, az önfeládozás, a veszteség és a hősiesség fogalmát. Bár szerte a világban sok ember csatlakozik a hadsereghez és katonának tartja magát, de valójában senki nem tudja előre, hogyan fog reagálni, amikor lőni kezdenek rá, amikor az első golyók elsüvítenek a füle mellett. Sok furcsa reakciót láttam: voltak, akik sírva fakadtnak, vagy teljesen ledermedtek, mások összecsinálják magukat, vagy csak körbe-körbe rohangálnak, mint egy megkergült állat. Én, és ezt kissé kínosan vallom be most, teljesen feldobódtam tőle. Valóságos adrenalin bombaként hatott rám. Nem éltél igazán mindaddig, míg nem néztél szembe a halállal, és nem sikerült becsapnod, rászedned őt.

Laramie L Bahr

A Sivatagi Vihar Hadművelet.

Miért költöztél Európába?

A Sivatagi Vihar hadművelet után visszamentem Amerikába, és a nagybátyám éjszakai klubjában kezdtem el dolgozni, mindaddig, amig úgy nem döntöttem, hogy beállok a reguláris hadseregbe és kérem az Európába helyezésemet. Az első állomáshelyem Németországban volt. Itt szerettem bele az öreg kontinensbe, a sokféle nép keveredése, a változatos kultúra és nyelv, valamint az emberek szabad gondolkodása miatt. Ismét áthelyeztek az IFOR (Nemzetközi Békefenntartó Erő) kötelékében Boszniába, a végrehajtási hadtesthez, ahol az volt a feladatunk, hogy megvédjük a civil lakosságot a harcoló alakulatok támadásaitól. Ez a balkáni háború és vérontás számomra követhetetlen volt, hogy ki és miért akarja mindenáron meggyilkolni a saját szomszédját.

Szoros török kapcsolataid vannak. Minek köszönhető ez?

A Balkáni bevetés után Törökországba, Izmir városába helyeztek, amiről – csak úgy, mint sok más embernek – nem voltak ismereteim.

Ez lett az a hely, az a város, az ott élő emberek, akikbe tényleg beleszerettem. Először úgy volt, hogy csak két évig állomásozok ott, de megismerve azt a világot, szinte azonnal további egy évet hosszabbítottam. Sőt, később, amikor Az Év Katonája lettem az Egyesített Haderő tagjaként, és én választhattam meg az állomáshelyemet, természetesen Törökországban maradtam. Végül közel hét évet töltöttem Izmirben, megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem a kultúrába, és “eniste” (sógor) lett belőlem, annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy egy török lányt vettem el feleségül.

Törökországi tartózkodásom során több helyre is kivezényeltek, egyszer Horvátországba, majd Bosznia védelmére, aztán 1999-ben Koszovóba, hogy megvédjük az albán kisebbséget a további, szerbek által elkövetett népirtástól. Ez utóbbi örökre megmarad bennem, mert sehol annyit nem lőttek rám minden oldalról, mint Koszovóban és Macedóniában. Nem sokkal ez után, a hadsereg sajnos úgy döntött, hogy már elég időt töltöttem Törökországban, és a kaliforniai Sacramentoba vezényeltek, a toborzó parancsnokságra.

Gondolom a feleséged is ment veled.

Igen, itt Kaliforniában született meg a fiam, Ethan, és bár a terveim közt nem szerepelt, hogy valaha gyermekem lesz, ez volt a legjobb dolog, ami az életemben történhetett velem. Mára bámulatos fiatalemberré vált, akire rendkívül büszke vagyok.

Így, hogy fiad született, nem gondoltál arra, letelepedsz és valami civil foglalkozást választasz?

3 év amerikai toborzó munka után otthagytam a hadsereget, és ismét a nagybátyám éjszakai klubjában kezdtem dolgozni, mint főigazgató. A pénz, amit kerestem, fantasztikus volt, a munka élvezetes, de ahogy néztem a híreket a tévében, nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Láttam fiatal férfiakat és nőket, akik Irakban és Afganisztánban harcoltak és elestek. Úgy éreztem, hogy nincsenek elég jól, elég alaposan kiképezve, és a harcokban nem vezetik őket megfelelően, és emiatt halnak meg értelmetlenül. Főként ez utóbbi bosszantott. Ezeknek a fiatal embereknek tapasztalt, hivatásos tisztekre volt szükségük, akik segítenek nekik életben maradni, és azt gondoltam, hogy én ilyen vagyok. Ez vezetett arra, hogy otthagytam a magas fizetésemet, a kényelmes állásomat és öltönyeimet, a csinos lányokat, és a túl sok alkoholt, hogy ismét a harcmezőre merészkedjek.

Laramie L Bahr

Katonák voltunk. Balról Laramie L Bahr.

Aztán egy bevetésen megsebesültél…

Őszintén nem szeretném részletezni katonai pályafutásom utolsó fejezetét, mert ez egy sötét időszaka lett az életemnek, amely rengeteg fájdalomhoz vezetett fizikai és érzelmi tekintetben egyaránt, rettenetes sérüléssekkel és három nagyon komoly műtéttel. Röviden, ez az az időszak, amit soha nem fogok elfelejteni, bár egyfolytában próbálom.

Mi történt ezt követően?

Miután ismét elhagytam a hadsereget, végképp depresszióba estem, és hosszú évekre a semmittevés rutinjába merültem. Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy ebből elég, és ha nem változtatok drasztikusan az életmódomon, akkor meg fogok halni, még hozzá hamarosan. Feltúrtam az internetet és végül találtam egy önkéntes programot, angol tanítást Moldovában. Vettem egy odaútra szóló jegyet, és azóta nem néztem vissza az Államokba.

Moldovában kezdtem el igazán gyógyulni testileg és lelkileg egyaránt. Bár fizikailag már nem voltam képes olyan intenzív testgyakorlatokra, mint korábban, a sebesüléseim és a műtétjeim következtében, de felfedeztem egy bizonyos fajta jogát (DDP) és hamarosan komoly javulást tapasztaltam testileg, lelkileg egyaránt. Rájöttem arra is, hogy nagyon szeretek tanítani, amit már gyakoroltam katonaként, de az nem ugyanaz a szint, nem ugyanaz a közeg. Két évig maradtam Moldovában, mindaddig, amíg meg nem akadt a szemem egy álláshirdetésen, ami Magyarországra szólt. Hetente számos állásajánlatot kaptam és kapok nyelvtanításra, amivel nem igen foglalkozom, de máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért éppen ez keltette fel az érdeklődésemet. Néhány napon belül résztvettem egy online interjún, és a magyarországi Kisvárdán találtam magam.

Hogy kerültél Salgótarjánba?

Kisvárda nem az a hely volt, amire számítottam, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszett. De néhányszor elutaztam Budapestre és rájöttem, hogy találtam egy újabb várost, amibe beleszerettem. Amikor véget ért a tanév, és kérték, hogy maradjak még a Középeurópai Tanítási Programban (CETP), egy kikötésem volt, a város közel legyen Budapesthez. Hát így találtam magam Salgótarjánban, mindössze másfélórányira a fővárostól. Szeretem ezt a várost, bár először abban a régi orosz toronyra emlékeztető házban kaptam lakást (Garzon-ház) – az a szemfájdító építmény, amely elcsúfítja az eget ebben az egyébként szép fekvésű városban – de később szerencsére az iskola kemény munkával talált nekem egy másik, sokkal kényelmesebb lakást, amihez azonban minden nap fel kell kapaszkodnom a hegyre. (Vesd össze: Rokkant-hegy… TM megjegyz.)

Most pedig itt tanítasz a Bolyai János Kéttannyelvű Gimnáziumban. Mit gondolsz erről?

Most, hogy egy kis ízelítőt kaptatok az én fordulatos életemből, beszéljünk az itt tartózkodásom legfontosabb részéről – az angol tanításról.

Először is szeretek a Bolyaiban tanítani. A kollégáim kedvesek és segítőkészek, a diákok pedig okosak és kreatívak, és elég jól beszélnek angolul.

A nézeteim és a stílus, ahogyan tanítok, nagyjából unortodoxnak nevezhető (ami finom kifejezése annak, hogy “más”), mivel szándékosan más vagyok, mint a többi tanár. Először is, már a kinézetem is sokkal inkább hasonlít egy motoros fickóra, mint egy tanárra. Másodszor: hiszek a jókedvben, a tanár és a diák részéről egyaránt, mert ez a kulcs a tanuláshoz. Az egyik legfontosabb összetevő a másik tisztelete, és ebben a szellemben felnőttként kezelem a diákjaimat, mindaddig, amig nem viselkednek másképp. Világos azonban, hogy ők még csak középiskolások, tehát felnőttként viselkedni gyakran nehéz a számukra. De ez rendben van így, nagy tartalékaim vannak türelemből. (nevet)

Laramie L Bahr

Laramie L Bahr napjainkban.

Kifejtenéd ezt a módszert bővebben?

A valódi másság az én tanításomban az, hogy én nem szónokolok a tökéletességről. Hiszek abban, és ezt az idegen nyelv tanulásában szerzett tapasztalataim is alátámasztják, hogy a hibák a nyelvtanulás nagyon fontos részei, ugyanis a diákok emlékeznek és tanulnak a hibáikból, sokkal jobban, mint a sikereikből. Az egy tendencia itt Európában, hogy a hagyományos angol órákon pont úgy oktatnak a tanárok, mint a matek-, a természettudomány- vagy a történelemórákon – és annak alapján kapják a jegyeiket a tanulók, hogy mennyire kevés hibát ejtenek. Én viszont bíztatom őket, hogy felejtsék el ezt a hozzáállást az óráimon, és a kommunikációra koncentráljanak. Nagyon gyakran a nyelvtanulók lebénulnak attól való félelmükben, hogy helytelenül beszélnek, legyen az egy rossz szó, vagy kifejezés, a gyenge kiejtés, és ennek következtében végül képtelenek a kommunikációra. Viszont ha figyelmen kívül hagyják a szabályokat és kihajítják az ablakon a nyelvtankönyvet, és helyette jól-rosszul kimondják, amit akarnak, szabadságot és magabiztosságot találnak. Mindez végül egy jobb nyelvhasználathoz, nyelvtudáshoz vezet, szerintem. Másképp fogalmazva, az a jó kombináció, ha néhány órában megtanulják a szabályokat és a nyelvtant, de megtanulnak tényleg beszélni is adott idegen nyelven.

A diákjaid hogyan viszonyulnak mindehhez?

Hát eleinte egy kicsit ledöbbennek és tanácstalanok, de később többségében nagyon szeretik. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az angol egy világnyelv, akár szeretjük, akár nem, és az a képesség, hogy tudunk angolul beszélni, olvasni és írni, sok-sok ajtót kinyit a diákok számára, sőt még azon túl is. Szóval én azt gyakoroltatom a diákjaimmal, hogy részt vegyenek a kommunikációban, akár a döbbenetük és a neheztelésük ellenére is, mivel az egyetlen cél, hogy felszabadultan, bátran tudjanak beszélni. Mint beszélgető tanár olyan hétköznapi nyelvet, sőt szlenget használok, amit sokan helytelennek, vagy illetlennek tartanak, de én hiszek abban, hogy ez nem csak jó, hanem szükséges is. A gyerekek ezt a nyelvet hallják a videókban, a zenékben, a filmekben, ezt olvassák a magazinokban, sőt napi szinten a közbeszédben. Erre lehet azt mondani, hogy ez nem jó, de ettől még nem fog megváltozni a világ. Kell, hogy tudják, mit jelentenek ezek a kifejezések, mikor használjuk őket, de még inkább, mikor ne! Valójában azt is tanítom nekik, hogy az ilyen kifejezések nagy részét NE használják, de amikor egy angolul beszélő országban találják magukat, adódhat olyan szituáció, amiben pontosan ismerniük kell ezeknek a jelentését. Tisztában kell lenniük azzal, hogy az idegen, akivel szembetalálkoznak, ott abban a helyzetben csak mérges vagy inzultálni akarja őket, illetve egyszerűen így beszél mindenkivel. És a legfontosabb: vannak szavak, amiket soha, semmilyen körülmények között nem használunk, ráadásul ez országonként, sőt embercsoportonként is változhat. Higgyétek el nekem, tapasztalatból mondom, hogy ez a tudás sok kellemetlenségtől megmentheti az embert.

A kollégáid mit szólnak a módszeredhez?

Még Kisvárdán egy tanár azt tanácsolta nekem, hogy ne foglalkozzak azokkal a diákokkal, akik nem akarnak tanulni, és helyette koncentráljak azokra, akik igen. Ez az, amit én nem tudok, és nem fogok megtenni.

Hiszek abban, hogy képes vagyok elérni minden diákomhoz, és kapcsolatot tudok teremteni velük. Lehet, hogy még nem mindenkihez találtam meg a kulcsot, de az nem lehet, hogy meg sem próbálom kinyitni az ajtót. Hát ezt gyakorlom én egyfolytában. Ha te egy ilyen diák vagy, tudnod kell, hogy együtt fogjuk megtalálni a módját, hogyan tanuld a nyelvet, és közben még jól is érezzük magunkat!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top