+ Gondolat

A bárótok levele, amitől kiborult az egész város

bárótok

Az érem másik oldala, hogy képesek vagyunk-e felismerni, mikor szükséges, hogy mi írjunk meg egy hasonló levelet, mint amit írt a “bárótok”.

Keresés a weben

Tűnődések  18. – A bárótok

Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából. Eheti téma: A bárótok.

Kukába akarták dobni a szerkesztőségben azt a nyilvános levelet, ami végül mégiscsak megjelent az újságban, és amitől az egész város kiborult, ahol aláírásként hűvösen csak ennyi állt: bárótok. Kíméletlen őszinteség volt a levélben, kőkemény sorok, elgondolkodtató figyelmeztetés, olyan, amit nehezen emésztettek ott vidéken a kisvárosban. Ilyen volt az a levél, és bizony mindenki olvasta.

Krasznahorkai László ötszáz oldalon mesélte el Báró Wenckheim hazatérését, amiből sok mindent megtudhattunk a környékről és az eseményekről, de a fent említett levél valódi aláírójáról semmit. Nem derült ki, hogy pontosan ki is volt. Mert lehet, hogy úgy írta alá az ismeretlen szerző, hogy “bárótok”, de nyilvánvalóan nem Báró Wenckheim írta, hanem valaki más. De vajon ki? Több tippje is lehet az éles szemű olvasónak, de némi töprengés után mégis érdemes továbblépni, és inkább a levél szigorú mondatainak mélyére tekinteni. Mert kemény a levél, kétség sem férhet hozzá. De milyen szigor ez? Apai? Aggódóan mentori? Talán egy edző jóakaratú üvöltése? Sértett ember hangja? Kisstílű vádaskodás lenne ez, vagy mélyreható pszichológia? Kíméletlenül egyenes őszinteség, vagy egy félig elborult elme hőbörgése? Mi lehet itt?

A kisvárosban mindenki olvasta az újságban megjelent levelet, és nem tudták hová tenni azt magukban. Egész életükben nem találkoztak talán ennyire őszinte sorokkal. Vajon átlépte a levél azt a bizonyos társadalmi és kulturális normát? Vagy talán pont erre van szükség néha, hogy felébredjen az alvó, hogy kijózanodjon a részeg, hogy megmozduljon a lusta, hogy elgondolkodjon a tompa? Mire van pontosan szükségünk?

A báró leszállt a Bécsből érkező vonatról, és a kisváros a maga sete-sutaságával ott ünnepelte az állomáson. Várták, mert szükségük volt rá. Tervük volt a báróval, reményük volt a báróban. Felnéztek rá, bíztak benne, és álmokat dédelgettek. Aztán a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy remélték.

Vágyjuk-e az igazat, bírjuk-e az őszintét? Régi dilemmája ez az emberiségnek, hogy miképpen tudjuk elviselni a valóságot. Persze, lehet azon is tűnődni, hogy egyáltalán mi is az, hogy VALÓSÁG. De ennyire most ne menjünk el a filozofikus és a transzcendens magasságokig. Maradjunk meg a hétköznapok szintjén. Elbírunk-e tehát az őszinteséggel? Akár egyénileg, akár kollektíven. Szembe tudunk nézni a tükörrel?

Az érem másik oldala, hogy képesek vagyunk-e felismerni, mikor szükséges az, hogy mi írjunk meg egy hasonló levelet, mint amit írt a “bárótok”. Akár kisebb, akár nagyobb közösség számára. És ha felismertük, hogy itt az ideje, akkor azt hogyan tegyük meg? Írásban vagy szóban? Keményen vagy kedvesen? Röviden vagy hosszan? Finoman utalgatva, vagy nyílegyenesen? Humorosan, vagy komolyan?

Krasznahorkai László egy hosszabb interjút adott 2021-ben Jankovics Mártonnak a 24.hu portálon. Szóba került több minden mellett a modern világ kapcsolata a kultúrával, és ott említett egy megragadóan képszerű példázatot. Azt mondta Krasznahorkai, afelé halad a világ, hogy a százötven kilós amerikai turista már a nézésével megsemmisíti a Ryoanji zen templom kőkertjét. Hmm… én kérdezem csendben, megoldatlan feladványként, hogy ebben az esetben milyen levelet lehetne írni annak a bizonyos százötven kilós amerikai turistának, aki már csak a nézésével is. Költői jellegű ráadás kérdés: milyen levelet lenne érdemes írni 2022 Magyarországának?

Azt hiszem, még ha a reménytelenség szele is lengi be, de mégiscsak kellenek néha kemény levelek, még ha ki is borul tőle egy komplett város, akkor is. Írj még bárónk, írj!

Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top