+ Ajánló

Ambrose Musiyiwa: A bevándorlók versei leleplezik a politikusok hazugságait

ambrose musiyiwa

Ambrose Musiyiwa reméli, hogy antológiája erőforrás lesz: “az emberek hangja igenis számít, hatással vagyunk a jövőre”…

Ambrose Musiyiwa az első felolvasáson, 2021. december 4-én.
Keresés a weben

Ambrose Musiyiwa és én 2019 őszén találkoztunk először, amikor részt vettem egy művészeti workshopon a MiFriendly Cities nevű közép-angliai projekten. Ő Leicesterből utazott Coventrybe, hogy segítse a munkánkat. Egyik nap egy asztalt ültünk körbe, és zokogtunk egymás versein és novelláin, a másik napon meg már egy rádióstúdióban örökítettük meg őket. Ambrose tele van ötletekkel és mindig csinál valamit. Legújabban egy verseskötetet szerkesztett, Poetry and Settled Status for All címmel, amelyet a CivicLeicester szervezet ad ki januárban. Amíg erre várunk, elkaptam Ambrose-t egy interjúra az antológia hátteréről és születéséről.

Honnan jött az ötlet, hogy ebben a témában gyűjts szövegeket?

Jó pár szervezet kampányol manapság a bevándorlók státuszának rendezéséért, sokat maguk a bevándorlók alapítottak. A fő üzenet, hogy a kormányok adjanak Letelepedett Státuszt, Határozatlan Idejű Letelepedési Engedélyt vagy állampolgárságot mindenkinek, akinek szüksége van rá. A covid-19 járvány mindennél látványosabban világított rá az emberek közti egyenlőtlenségekre, és a szerencsétlen sorsú csoportok között ott találjuk azokat az emigránsokat, akiknek nincsenek (rendben a) papírjaik. A legtöbb ország politikusairól elmondható, hogy nem segítenek eleget ezeknek az embereknek, csak a saját rövid távú politikai érdekeiket követik. Ennek persze sokkal egyszerűbb eszköze a nacionalizmus és az idegenellenesség, mintha egy olyan világ építésén fáradoznának, amely mindannyiunk számára a lehető legélhetőbb. Nagyjából e kontextusban született meg a Poetry and Settled Status for All ötlete.

Korábban már jó pár verseskötetet szerkesztettem és adtam ki. Amikor új ötleteken gondolkodtam, sokakkal beszélgettem a környezetemben, és kérdezgettem tőlük: miért ne csináljuk olyan kötetet, amely emigránsok és menekültek tapasztalatait gyűjti egybe, és felszólítja a kormányokat, hogy adják meg nekik a megfelelő státuszt? Szétküldtem egy pályázati kiírást, terjesztettem, ahol csak tudtam. Fantasztikus volt látni a beérkezett verses és rövidprózai pályamunkákat: a nagy számukat, a sokféle jellegüket, a magas minőséget. Végül száztizennyolc szöveget választottunk be kilencvennyolc szerzőtől. Az első felolvasást 2021 decemberében tartottuk a 8. Leicesteri Emberi Jogi Művészeti és Filmfesztiválon, ahol tizennégy szerző olvasott fel és beszélgetett a verséről. A közönség visszajelzései alapján “erős”, “gondolatébresztő” és “hatásos” esemény volt. További felolvasásokat is tervezünk, ha már megjelent a könyv.

Tanultál, hallottál valami újdonságot a versekből a vándorlással, meneküléssel kapcsolatban?

Nekem személyes tapasztalatom is van az Egyesült Királyság menedékelbíráló rendszerében, és rengeteg barátom él évek óta beszorulva ebbe. Van, aki tíz, tizenöt, húsz éve. A legtöbben ez idő alatt nem dolgozhatnak és tanulhatnak, és nem is tudják, érdemes-e várniuk arra, hogy mindez egyszer lehetséges lesz, vagy hajnali háromkor egyszer csak rájuk törnek, hogy a közösségükből kiszakítsák, büntetőközpontban tartsák, majd kitoloncolják őket.

Újságíróként is foglalkozom a témával már több mint egy évtizede, és elhiheted nekem: a rendszer brutális és embertelen. Az antológia rengeteg verse mutatja be ezt a tapasztalatot. Nagyon érdekes, hogy mennyire különféle eszközökkel dolgoztak a költők, és hogyan szólnak egymáshoz a szövegek.

Ami lényeges volt, hogy ne csak a menekült- és emigránsélet bonyodalmai és nehézségei jelenjenek meg, hanem a reménykeltő, felemelő oldal is. Ennek az antológiának erőforrásnak kell lennie, segítenie kell elhinnünk, hogy a holnap jobb lehet, hogy az emberek hangja igenis számít, és hogy egyénként, közösségként egyaránt lehet hatásunk a jövőre. Talán meghallanak minket a kormányok is, és olyan bevándorlási és menedékelbíráló rendszereket építenek, amelyek az embereket emberségesen és tisztelettel kezelik.

Szerinted a költészetnek lehet hatása a szabályozásra?

Igen. Rengeteg erőszak a szavak szintjén kezdődik, politikusokkal és a média szereplőivel, amikor a bevándorlásról beszélnek. Ezek a szavak és ez az erőszak aztán beszivárognak arra a szintre, amikor ténylegesen döntést kell hozni valakinek a sorsáról, akár a szabályok, akár a közösség szintjén. Ez pedig újabb erőszakot szül. Ezt láthatjuk például abban, amikor a görög határőr visszalöki a csónakokat az Égei-tengerbe, és rengeteg ember ott fullad meg. Az EU pedig líbiai határőröket fizet, akik összefogdossák a mediterrán vidékek menekülőit, és visszatoloncolják őket Líbiába, ahol bántalmazás és modern rabszolgaság áldozatai lesznek. A brit kormány hasonlóan borzalmas törvények beiktatásán dolgozik.

A költészet és az olyan antológiák, mint a Poetry and Settled Status for All, szót ad azoknak, akik a média fősodrába nem kerülhetnének be, hogy elmondják a tapasztalataikat. Hogyan normalizálódott egy agresszív, erőszakos rendszer a bevándorlók, menekültek ellen. A versek a beszélgetésre nyitnak teret arról, mit tudunk a vándorlásról, arról, hogy ez az élet része, hogy az emberek mindig is mozgásban voltak és vannak, és ez az egyik dolog, ami emberré tesz minket. Ha egy környezet már nem alkalmas arra, hogy éljünk benne, és látjuk, hogy változásra nincs esély, akkor továbbmegyünk. Keresünk egy másik helyet, ahol teljes lehet az életünk. Ez az emberiség története.

Abban is segít a költészet, hogy megmutassuk, mi zajlik a közösségi szinten. Az absztrakt “migráns” és “menekült” a tévéből valójában valakinek az osztálytársa, barátja, rokona, szomszédja. Beszélhetünk arról, mennyi mindent jelentenek ezek a kapcsolatok az egyén és a közösség szintjén. Az olyan gyűjtemények, mint a miénk, egyszerre mutatja be hétköznapi emberek valóságát és állítja mindezt szembe a címkékkel, sztereotípiákkal, amelyeket a politikusok és a média használnak, hogy fenyegetést láttathassanak ezekben az emberekben.

A versírás lehet a gyógyulás eszköze is? Jobban felvértezzük magunkat a támadások ellen, ha alkotunk?

Egy emberséges bevándorlási és menedékelbíráló rendszer, amelyben tisztelettel bánnak a kliensekkel, biztosan segít a gyógyulásban és az ellenállóképességünk növelésében. A rendszernek átlátható, lépésről lépésre tartó folyamatot kellene biztosítani, amellyel mindenki tudhatja, hogy lesznek rendben a papírjai, vagy hogyan szerezhet állampolgárságot, és közben érezheti, hogy emberként kezelik. A költészet csak annyit tehet, hogy a maga eszközeivel felhívja a figyelmet erre a szükségre, de ha ezt megteszi, akkor már hozzájárult a folyamathoz. Enélkül viszont csak az marad, hogy azt sugalljuk embereknek: maradjanak erősek, ellenállóak egy elviselhetetlen rendszerben. Ez kinek jó? Annak az embernek biztosan nem, akivel rosszul bánnak, akit bántalmaznak.

Hűha, nagyon bátor vagy, hogy nyíltan kiállsz a véleményed mellett.

Én abban hiszek, hogy az elnyomó rendszerekkel szemben az egyetlen megoldás, ha leépítjük őket. A Poetry and Settled Status for All ebből a meggyőződésemből született. Remélem, hogy az antológia hatására sokan elgondolkodnak majd, milyen körülmények között kell élniük azoknak az embereknek, akiknek tisztázatlan a státusza, és hogy egyre többen felbátorodnak majd, hogy felemeljék a szavukat az ügy mellett. A kormányok bánjanak tisztelettel az emigránsokkal és a menekültekkel, és adják meg a megfelelő státuszt mindenkinek, akinek szüksége van rá.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top