Bár több mint két évtizedet lehúztam Budapesten, alapvetően vidéki vagyok. A fiatalkorom kisvárosi, a mostani létem meg kimondottan falusi. És ez jó így, mert azt, amit a város a pofámba tolna, magamnak kell megkeresnem. Magamban.
December közepe után álltam kinn a kertemben, és azt próbáltam számbavenni, mi az, amit még el kellene végezni mielőtt – esetleg – beköszönt a tél. A céklák! A céklákat még nem ástam ki! Pedig a javának már a kamrában, a polcon kellene piroslania a savanyúságos üvegekben. Persze, az is igaz, hogy nem késtem el sehonnan, komoly fagyok, nagyobb havak nem voltak még, és várhatóan nem is nagyon lesznek. Nagyjából ezen a ponton ütött meg a gondolat:
Mindjárt itt a Karácsony! De hol?!
Hol van a karácsony-érzés? Lesz egyáltalán Karácsony? Hogyan, honnan, miből bukkan elő? Itt, falun nincsenek fényfüzérek a lámpaoszlopokon. A központban megépített látványos Betlehem – legyen bármennyire is szép – inkább kínos, mint magasztos: plexifal mögött a Szent Család. Mintha terráriumba zárták volna őket. Ráadásul, amióta a kisebbik bolt – az amelyiknél rendes zöldséges is volt – bezárt, azóta karácsonyfát sem árulnak a faluban… ami megteremtette a lehetőségét annak, hogy a gyerekek „kiröpülése” után már ne is vegyünk karácsonyfát.
Honnan-miből lesz karácsonyi hangulatom?
Tél nincs. A kerti munkák befejezésén csak gondolkodom decemberben. Fa nincs. De nem is kell. Adventi koszorút sosem csináltunk. Nem idén fogom elkezdeni. Karácsonyi vásár talán a közeli városban, ajándékra nem vágyom, s amit én akarok adni, azt idejében beszereztem. Idén is azok kapnak ajándékot, akiknek adni akarok. Szerencsére túl vagyok már a kínos kínlódáson, hogy mindenféle távolabbi rokonoknak muszájból ajándékot keressek. Lehetőleg olyat, aminek örülhet az, akit alig ismerek.
Állítólag Advent van, s nekem készülnöm – önmagamat is készítenem – kellene a Karácsonyra. Végiggondolom életem Karácsonyait, a saját gyerekkoromat, szüleim még régebbi történeteit, és azt az időszakot is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, és megélhettem/előkészíthettem az ő izgalmukat. Az jó volt, feszültségekkel és várakozásokkal teli. Nem miattam, miattuk.
Persze, elkezdtem kiszedni a céklát, s mintha – vannak ilyen barátaim – kamerával figyelnének, megcsörrent a zsebemben a telefon. Öreg barátom hívott. Tényleg öreg, kétszer annyi idős mint én. Néha rámcsörög, olyankor én minden egyebet félreteszek. Beszélgetünk, s hallgatom a történeteit. Néha a második világháborúról mesél, máskor meg egészen pikáns, pajzán történetei vannak. Most nem! Most az jutott eszébe, hogy milyen jó, hogy a gyerekei és unokái javarészt külföldön élnek, és így idén – hála a pandémiának! – megint elmarad a nagy karácsonyi felhajtás. Ne értsem félre, szereti ő az utódait, dédunokái is vannak már. De a fenének se hiányzik „a felhajtás”.
Nem kamuzik az öreg, nem arról van szó, hogy megideologizálja önmagának a csendes Karácsonyt. Elhiszem neki, hogy így éli meg.
(Közben a céklákat már kiszedtem, a kútnál, kútvízben megmostam. Mert nálunk úgy alakult, hogy 24-én este nem halászlé van, hanem céklaleves. Milyen fura, hogy a nyáron szinte jeges kútvíz így a télben langyosnak tűnik. Pedig ugyanolyan.)
De hogyan lesz ebből az egészből Karácsony?!
Az ünnepről való morfondírozás – az ebből fakadó számvetés – kíséri hétköznapjaimat. Gondolatok jönnek-mennek, több mint amennyit érdemes lenne leírni. Közben dolgozni is kell, de nem esik jól a számítógép billentyűzetének püfölése…
…mandulát kell törni. Idén nem termett, lefagytak a virágok (üdvözlet Janus Pannoniusnak!), így ősszel nem is törtem. Ha azt akarom, hogy az ünnepre legyen vaníliáskifli/hókifli, akkor a tavalyi maradékot, az „aranytartalékot” kell megtörni. Márpedig azt akarom, mert „Nincs Karácsony Corvin hókifli nélkül!”
Ha ősszel töröm a mandulát, kinn a szabadban szoktam, de most ahhoz azért hideg van. A borospincében alakítok ki mandulatörő helyet. Viszem a sámlit, egy viszonylag magas tuskót, a tetejére felteszek egy régi, kemény téglát, aminek felszínét már gödrösre faragták az elmúlt években az élére állított mandulák.
Aztán nekilátok a törésnek a jól begyakorolt mozdulatokkal, nagy rutinnal. Körülbelül a harmadik vagy negyedik mandulánál a félhomályban az ujjamra csapok a kalapáccsal. (Mehr Licht! – mondaná Johann Wolfgang.) Ahogy felbuzogna a fájdalomból születő indulat, úgy – megmagyarázhatatlan gyorsasággal – az indulat helyére beül a csendes öröm, a felismerés öröme: Mindjárt Karácsony!
Persze, az ujjam attól még fáj, de…
