Tűnődések 11.
Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából. Eheti téma: Tamás Gáspár Miklós hiábavaló virrasztása.
TGM megvakarja szakállát, gyufásdobozzal játszik, majd a hajnali ablakon kitekintve a korszak reménytelenségén tűnődik egy friss írásában. Megértem. Ha a rádiója is be lenne kapcsolva, talán pont egy sportkommentátor lelkes hangja köszönne be a tűnődő hajnalba, ahogy a versenyzőket buzdítja: innen szép nyerni, gyerünk-gyerünk, ne adjátok fel!
Nyeeerni? – Kérdez vissza az öreg filozófus a körmei közt sercegő szakálla mélyéről, majd a rádió felé fordulva maga elé morogja csendben: örülhetnek, ha egyáltalán a pályán maradnak. És már zárná is el a rádiót, ám inkább átteker a klasszikus zenékhez. Az jó. Az vigasztaló.
Képzeletemben azonban Tamás Gáspár Miklós mielőtt a klasszikus melódiákhoz ér, hogy valamelyest megnyugtassa lelkét az emberiség brutalitása láttán, egy számára teljesen idegen világba kerül. A rádió egyik állomása ugyanis épp Metallicát játszik. Fáradt már az idős TGM a rádióval való küzdelemhez, és valahogy most e zenének a dallama sem tűnik olyan ijesztőnek, ezért pár pillanatig még marad, nem tekeri tovább a rádiót, hanem odafordulva hallgatja.
Metallica – The Unforgiven
A keserűségről és a fájdalomról énekel James Hetfield, a zenekar frontembere. Hangja hiteles, mert a saját személyes drámáját énekli meg. Találkozását az ostobasággal és a kegyetlenséggel. Ártatlan kis gyermekként érkezünk a földre, aztán ahogy telnek az évek, egyre inkább az ember mélyén meghúzódó gonoszsággal és könyörtelenséggel kell farkasszemet néznünk. Ez a sors jutott James Hetfieldnek is, ennek fájdalmát énekli meg.
Tamás Gáspár Miklós is ezen tűnődik kiváló írásában, ott azon a hajnali virrasztáson. Az emberi kegyetlenségen, amit ráadásul szeretünk nemes eszmékkel leplezni, úgymint vallás, hazaszeretet, és egyéb szent ügyek. Hazugság hazugság hátán, és ebből minél többet lát az ember, annál keserűbbnek és tehetetlenebbnek érzi magát.
James Hetfield eljutott oda, hogy nem tud megbocsátani. Nincs ereje hozzá. Személyes drámáit cipeli. Ahhoz van csak ereje, hogy saját magát kiemelje ebből, és önmaga útját járja. Harcokról énekel és küzdelmekről, amibe belefáradnak és belekeserednek az emberek.
„Throughout his life the same
He’s battled constantly
This fight he cannot win
A tired man they see no longer cares.
The old man then prepares
To die regretfully
That old man here is me”
Egész életében ugyanaz volt
Folyton harcolt
De ezt a csatát nem nyerheti
Egy fáradt férfi, akin látják, hogy többé már nem érdekli
Az öregember felkészül
Hogy sajnálkozva meghaljon
Ez az öregember itt én vagyok.
– énekli a Metallica frontembere, a 28 éves James Hetfield 1991-ben, mélyen belenézve a kamerába.
Mielőtt visszatérnénk Tamás Gáspár Miklós hajnali virrasztásához, nézzük meg ennek a dalnak a 30 évvel ezelőtti videoklipjét:
Ahogy telnek az évtizedek, úgy a dal semmit sem veszít a varázsából, sőt. Ma már a hatvanadik évéhez közelítő James Hetfield továbbra is személyes vallomásként énekli ezt 40-50 ezres teltházas stadionokban együtt a közönséggel, és bizony látják, hallják, igen, tudják már, hogy valóban ő az az öregember.
2019-ben az esti sötét El Paso-i stadionban, ahogy a dalt énekli a korosodó James Hetfield ősz hajjal és nagy bajusszal, kezdem azt érezni, ez már nemcsak az övé, de az emberiség közös fájdalma. „Do you feel it El Paso?” – Üvölti bele agg oroszlánként az éjszakai dzsungelbe, és a válasz egyszerre szakad fel tízezrek torkából.
Van remény?
Azok, akik nem barikádozzák el magukat a mentális hárítópalánkjaik mögé, minden korszakban szembesülhettek az emberi kegyetlenség különböző formáival. Személyes drámák, kollektív tragédiák, közöny, kegyetlenség, és rengeteg probléma, aminek megoldása reménytelennek tűnik. De tényleg az? Nem tudom.
Mindenesetre azt látom, hogy sokaknak beletört már a bicskája, és a végén nem marad más, mint csupán a személyes túlélés, az, hogy még épp ésszel kikeveredjen az ember abból, amit lát. Mire jut vajon Tamás Gáspár Miklós? Sajnos ő sem túl sokra. Vagy talán mégis, és a hosszú évtizedek töprengése után végülis eljutott a megoldáshoz? Talán. Javaslata már-már a zen letisztultságát, egyszerűségét és nemességét hordozza:
„Szellőztessünk. Menjünk kirándulni.”
Szinte látom, ahogy Lin-csi apát szeme fölragyog ott a Huo-to folyó partján, és kedvesen megkéri TGM-et, hogy folytassa csak még ezt a nagyszerű gondolatot, hiszen öröm ilyen megvilágosodott elmét hallgatni ezen a sötét, télies hajnalon. Tamás Gáspár Miklós pedig nem siet, ráérősen kifejti:
„Nincs értelme hajnali órán távoli tragédiák miatt keseregni, úgyse tehetünk semmit. Inkább egyél valamit, kisfiam, mondták nagyanyáink a maguk háborús bölcsességével. Ötvenkét évvel ezelőtt mondta az unokanővérem, ne hű legyél a feleségedhez, hanem kedves.
A jazidiek és a rohingyák: nem a mi gondunk.
Mi csak legyünk kedvesek a családtagokhoz és munkatársakhoz és barátokhoz. Ami közeli, az létezik, ami távoli, az nem. Negyven év szakadatlan erdélyezés után a legelemibb tények sem ismertek, mert senki nem figyel oda. Messze van. De már Soroksár is messze van. A szomszéd utca is messze van. A gyerek a szomszéd szobában is messze van.
Az aggódik távoli dolgok és emberek miatt, aki nem törődik a felebarátjával, avec son prochain. („A közelijével”, mondja a francia. „A szomszédjával”, mondja a német.) Úgyse lehet semmit se tenni. Szellőztessünk. Menjünk kirándulni.”
Alaposan kifejti aztán, hogy valóban, a törődés, a boldogság, és a kedvesség valahol egészen kicsiben kezdődik. Talán pont egy kopogtatásra vagyunk tőle, a szomszéd néni ajtaján. Kis hiányérzet azért mégiscsak maradhat az olvasóban, mert TGM írásából, és a saját tapasztalatainkból is érezni, hogy ezt a zen békét sokszor még így kicsiben sem könnyű megvalósítani, de mi lesz akkor vajon a nagy és kollektív megoldásokkal? Van arra szándék? Van arra jó példa? Magára hagyja aztán az olvasót ezekkel a töprengésekkel, hiszen mást nem is tehet.
Tao
A kínai Lao-cet, amikor a világból kivonulása előtt még megállította egy férfi, hogy, mester, legalább néhány sort és pár gondolatot ha hagynál ránk, az nagy segítség lenne, akkor az öreg Lao-ce pár versikét lekanyarított az együttérzése jeleként. Weöres Sándor fordításában a 63. vers így szól:
„Tégy tett nélkül,
intézz intézkedés nélkül,
ízesíts íz nélkül.
A nagy: csupa kicsiny; a sok: csupa kevés.
Gyűlöletre feleljen megbecsülés.
A nehéz legyőzése könnyűvel indul.
A nagy megtevése kicsinnyel indul.
A nehézség az ég alatt
a könnyűn alapszik,
s a nagyság az ég alatt
a kicsinyből gyarapszik.
Ezért a bölcs
nem cselekszik nagyot,
így teljesít nagyot.
Nem érdemelsz bizalmat, ha túl-sokat ígérsz.
Ahol sok a könnyű,
ott sok a nehéz.
Ezért a bölcs
nem kerüli a dolgok nehezét,
az erőlködés mégse veti szét.”
A virrasztás vége
Lehet hogy az asszonyi bölcsesség túlmutat Hetfield bánatán, a világok problémáján, és túlmutat még az öreg filozófusok pallérozott eszén is, hiszen ott a pesti lakás hajnali ablakán TGM még egyszer kitekintett a városra, (képzeletemben a rádiót lekapcsolta) és megfontolta a szoba végéből érkező jótanácsot:
„Teljesen hiába kínzod magad, drágám, ezekkel az izékkel hajnalban. Aludj inkább.”
Köszönöm. Teljes félreértés. TGM