Október 21-én került a mozikba Török Zoltán filmje, a Vadlovak – Hortobágyi mese, amely a hortobágyi vadlórezervátumon keresztül mutatja be a puszta életét. A Vadlovak című filmről a rendezővel, Török Zoltánnal beszélgettünk.
Honnan indult a természetfilmek iránti szenvedélyed?
Gyerekkoromban sokat jártam Szentendre környékén a hegyekbe és a mocsarakba. A tinédzserkori barátaim fotóztak, engem az valahogy nem fogott meg túlságosan, de amikor megjelent a VHS-kamera, akkor az első adandó alkalommal kipróbáltam. Innentől kezdve nem is akartam mással foglalkozni, csak egy fél éves kitérő volt az életemben, amikor egy igazi munkahelyen dolgoztam, de hamar kiderült, hogy erre alkalmatlan vagyok, és végül annál a cégnél is inkább fotós feladatokat adtak a végén.
Olvastam, hogy a Kisfilmek a nagyvilágból is nagy hatással volt rád.
Igen, akkor azok tényleg egy kis kitekintőt jelentettek a világra, illetve lenyűgöztek a kulisszák mögötti életet bemutató filmek is, amiket ma már werkfilmeknek mondanánk. Ezek mostanra kevésbé érdekelnek, inkább a közönségnek szólnak az ilyen típusú filmek, és hát őszintén szólva a természetfilmezés a világ legunalmasabb munkája. Kívülről persze nagyon vonzónak tűnhet, hogy ül az ember a lesben, utazik, és így tovább, de az utazás egy idő után nyűggé válik, főleg úgy, hogy emiatt nagyon sokat vagyok távol a családtól és a barátoktól. Most a víz is kiver a reptér gondolatától.
Ebbe az irányba tanultál tovább a gimnázium után?
Akkoriban még nem volt ilyen képzés, úgyhogy geográfus lett hivatalosan a végzettségem. Nem mondom, hogy kidobott idő, de túl sok hasznát nem láttam az egyetemi éveknek, és ezekben az időkben is inkább a filmezés foglalt le, akkoriban például a kutyaszánosokról szóló filmemet be is mutatta a Spektrum.
Jó ideje Svédországban élsz, de már előtte is külföldi filmes cégekkel dolgoztál. Magyarországon nem lett volna erre lehetőség?
Itthon eléggé bezáródtak a lehetőségek. Egyfelől Magyarországon erre a műfajra nem igazán volt pénz, másfelől nem nagyon tudtam itthon kitől tanulni: a nagy természetfilmes generáció akkor már nem volt aktív, és az is látszódott, hogy a nemzetközi trendek egyébként is más irányba mozdulnak el. Szerettem volna a szakma nagyjaitól tanulni, ezért kezdtem el a külföldi lehetőségeket keresni, és a mai napig minden filmem koprodukcióban készül.
Régóta az egyik legfontosabb alkotótársad Jan Henriksson, aki a Vadlovakat operatőre is volt. Vele hogyan találkoztál?
A kilencvenes évek végén addig bombáztam levelekkel az egyik svéd céget, hogy végül úgy döntöttek, hogy kipróbálnak. Jan Henriksson volt ennek a cégnek a főoperatőre, én pedig az asszisztense lettem, cipeltem az állványát. Időközben pedig én is elkezdtem filmeket készíteni, a kapcsolat pedig megmaradt. Henriksson fantasztikusan érti az állatok nyelvét, tudja, hogy mi fog történni a természetben. Nem ismerek mást, aki ilyen szinten tudna állati viselkedéseket megörökíteni, és ha otthagyod egy apró lesben öt napra, akkor ő közben szó szerint ki sem jön onnan.
A film vágójával, Hargittai Lászlóval is sokszor dolgoztál együtt.
Nagyon sok természetfilmes kolléga maga vágja a filmjeit, ami nem biztos, hogy rossz, de én nem találom ezt szerencsésnek. Pamacs (Hargittai László) mondta egyszer, hogy egy csimpánzot is meg lehet tanítani vágni, nem olyan nagyon bonyolult nyomogatni a gombokat, de a vágás nem csak erről szól, hanem ott kapja meg a történet a végső formáját. Amikor ott vagyok a terepen, túlságosan beleragadok abba, amit látok, és a vágásnál is ugyanígy akarom visszaadni. Pamacs viszont megnézi ezeket a képeket, és egy teljesen másik történet alakul ki a keze alatt. Nagyon fontos eleme a közös munkánknak, hogy ő egy budapesti srác, semmit nem tud a természetről, például amikor a Vad Magyarországot forgattuk, akkor rácsodálkozott, hogy jé, Magyarországon vannak teknősök? Ő egy olyan közönséget képvisel, amit én is szeretnék megszólítani: nemcsak a természetfilmet kedvelőket, hanem más embereket, akiknek nem feltétlenül ez a kedvenc műfajuk. Pamacs a játékfilmes vonalról érkezik, és ő olyan történeteket tud varázsolni a filmekbe, ami mindenki számára izgalmas lehet. Ezt szolgálta az is, hogy több rendezőismerősöm, például Almási Tamás véleményét is kikértem az utómunka során, ezek a visszajelzések nagyon tanulságosak voltak.
A Vad Magyarország című filmet eredetileg nem moziba szántad, ezt a filmet viszont kezdettől fogva a vászonra készítetted, mi változik ilyenkor az előkészületeknél?
Németországban és itthon is megfigyeltem, hogy azok a természetfilmek, amik mozikba kerülnek, alapvetően tévéfilmek, csak kicsit meghosszabbítják őket. Tévés dramaturgiájuk és képi világuk van, szó szerint leesnek a vászonról. Ezért volt, hogy a Vad Magyarországot nem is akartam moziban vetíteni, de az Uránia igazgatója, Bakos Edit rábeszélt, és végül nagy siker lett. De azóta motoszkált bennem, hogy mi lenne, ha a kezdetektől fogva forgatókönyvfejlesztőkkel és forgatókönyvírókkal dolgoznánk a sztorin, és persze a technikai aspektusokat is így terveznénk már az elejétől. Végül a Filmintézet is beszállt, ez volt az első dokumentumfilm, ami komolyabb összeget kapott. A dokumentumfilm ellenére játékfilmes bizottsággal dolgoztunk együtt, ami azért volt érdekes, mert ők teljesen más világból érkeznek.
Ilyenkor ugyanúgy prezentálnod kell előre egy történetet, mintha mondjuk egy vígjátékot forgatnál?
Igen, de ez nem olyan nehéz, mert a lovak viselkedése mintákra épül, hasonló történetek ismétlődnek. Inkább azt kellett eldönteni, hogy milyen történetet akar megjeleníteni az ember: lehetett volna királydrámát is csinálni abból, ahogyan a csődöröket elűzik más csődörök, akik később visszatérnek bosszút állni, miközben a kancák visszaszökdösnek. Ezt le is forgattuk, de nem került be a végső változatba, mert úgy döntöttünk, hogy egy kiscsikó, Cseppke felnövését követjük végig, és ebbe ez a mellékszál nem passzolt volna túlságosan.
Egy természetfilmnél meddig tartanak az előkészületek?
Témától függ. A Vadlovak esetében a Hortobágyból és a pusztából nem annyira kellett felkészülnöm, mert ott már forgattam korábban, a lovakból viszont igen. Én nem vagyok lovas ember, úgyhogy ez egy teljesen új állat volt nekem: persze ha az embernek van macskája, kutyája, akkor azért a ragadozókat hamar le lehet kódolni, de a ló egy kicsit más. Meg kellett tanulnom a lovak testbeszédét, csoportjait, úgyhogy az elején sokat jártunk ki a kutatókkal kamera nélkül, csak egy távcső volt nálunk. Egyszer találkoztunk is egy természetfilmes kollégával, aki csodálkozott, hogy miért nem vittünk kamerát, hátha történik valami nagy dolog, de abból úgyis csak kapkodás lenne, és úgyis ott leszünk három évig.
De azért előre nem látható dolgok történhetnek.
Igen, ez benne van a pakliban. Sajnos elég sok csikó elpusztul, Cseppke is rossz bőrben volt az első év végén, de végül megerősödött. Ilyenkor az lehet a B-terv, hogy egy hasonlóan kinéző kiscsikóval folytatjuk, de bátran elmondhatom, hogy nem csaltunk a film során, ki is emeljük a film elején, hogy könnyen beazonosítható a mamáján levő szőrhiba miatt.
A természetben megjelenő kegyetlen történeteket nem hallgatja el a film.
Sokan arra asszociálnak, hogy a természetfilm alapvetően családi műfaj, holott a természet iszonyatosan brutális és agresszív. Ez egy eléggé vékony jég, mert meg kell mutassam a valóságot, de nem szabad azt sem hagyni, hogy öncélúak legyenek ezek a jelenetek. Itt jön be a képbe a dramaturgia, például nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit szólnak ahhoz más rendezők, hogy mi a 14. percben előveszünk egy ilyen durva történetet. Én kezdetben inkább kivágtam volna, és azok is dobtak tőle egy hátast, akiknek megmutattuk, de végül úgy döntöttünk az ő tanácsukat is figyelembe véve, hogy ennek van jelentősége a filmben: kicsit felszisszen itt a néző, hogy atyavilág, innentől kezdve bármi lehetséges. De azért a nagyon durva jeleneteket nem tettük bele a filmbe, és az első vetítések alapján azt lehet mondani, hogy úgy tűnik, hogy a gyerekeknél is működik.
Pentezug abban a tekintetben is különleges, hogy meglehetősen érintetlen terület.
Van azért, amit ki kellett kapni a VFX segítségével, mert amikor mondjuk a sas repül a képen, és közben ott van mögötte a 20.000 voltos nagyfeszültség, vagy amikor például beindították a nagyhegyesi gázégetőt, és látod a lovak mögött a gázfáklyát, az azért nem néz ki annyira jól. Ilyen dolgokon változtattunk, de ezt vállalom, mert ez nem csalás, hanem esztétikai döntés, egyszerűen ronda volt. Ellenben csomó minden mást benne hagytunk, lehet azért látni lerobbant kunyhót, és egyszer még egy gémeskutat is, de az egyébként célom volt, hogy ne erősítsünk rá a klasszikus Hortobágy-sztereotípiákra: nincs benne csikós meg szürkemarha. Mi a puszta másik arcát, az igazi vadont akartuk bemutatni.
A forgatás szempontjából könnyebb ilyenkor, hogy biztosan nem fog arra tévedni néhány kiránduló?
Igen, ilyenkor ez egy kicsit a saját játszótereddé válik, ami nagyon jó érzés. A kutatókhoz kellett alkalmazkodnunk, mert ők is járnak ki a terepre, de nem volt nehéz megoldani, hogy ne zavarjuk egymást. Egyébként nincs már túl sok hely a világon, ahol teljesen magad lehetsz, még az Antarktiszon is kell alkalmazkodni másokhoz. Nemsokára például megyek fókát filmezni a Balti-tengerhez, ahova helikopterre kell kivinni a lest, és még ott is jelezték előre, hogy jönnek majd időnként természetfotósok.
A Vadlovak akkor nem is lesz látható a tévében?
Van belőle egy rövidebb tévés verzió is, de azt úgy csináltuk meg, hogy minden képkockát átkomponáltunk kisebb képernyőre. Erre azért volt szükség, mert a moziban lehet, hogy a hatalmas vásznon tökéletesen látod a kiscsikót, de a Youtube-on és a telefonodon nézve már csak egy kis pötty lesz, amivel teljesen elveszti a hatását.
Vannak még más tervek a filmmel kapcsolatban?
Írtunk egy ismeretterjesztő mesekönyvet gyerekeknek, amiben főleg olyan történetek lesznek benne, amiket a filmben nem tudtunk megmutatni. Nem a film történetét meséljük el, hanem egy másik kiscsikó szerepel benne Cseppke helyett, akinek a történetét szintén követtük a forgatás során, ő végül el is került Mongóliába. Az majd kiderül, hogy melyiknek lesz hosszabb a hatása, a filmnek vagy a könyvnek. Én azt gondolnám, hogy a könyv tartósabb, de abból kiindulva bármi lehet, hogy a Vad Magyarország miatt még mindig írogatnak mozik 10 évvel a bemutató után.
Az utóbbi évtizedben lett igazán a közbeszéd tárgya a környezetvédelem, és ez a természetfilmekben is hangsúlyosan megjelenik. Mit gondolsz erről a tendenciáról?
Rendkívül örülök, hogy elmozdult a természetfilm ebbe az irányba. Ez egyébként nagyrészt a streaming-szolgáltatóknak köszönhető, akik látják, hogy mire kíváncsiak igazán az emberek. A tévében van egy programigazgató a rendező és a néző között, akinek lehetnek olyan kényszerképzetei, hogy az emberek nem szeretik a madarakat, vagy nem érdekli őket a környezetvédelem, de mostanra beigazolódott, hogy ennél jóval szélesebb a közönségigény. Ha megnézed a Netflix kínálatát, akkor teljesen egyértelmű, hogy ennek a műfajnak van létjogosultsága. Egyre kevésbé divatos úgy ábrázolni ezt a bolygót, mintha valami paradicsom lenne, de nyilván mindig meglesz a piaca a tradicionális blue chip-filmeknek (a természetfilmek hagyományosabb, csak az állatokra és az élővilágra koncentráló vonala – a szerk.). A Vadlovakban ez csak itt-ott jelenik meg, például amikor a pók a felszínre hozza a műanyagdarabot, vagy amikor nem hazudjuk azt, hogy egész télen esik a hó a Hortobágyon, hanem elmondjuk, hogy legfeljebb pár napra öltözik fehérbe a puszta. Egyébként épp egy olyan filmen dolgozom most, amiben megmutatom, hogy mennyit változott a svéd vadon azóta, hogy odaköltöztem. Sokkal nyitottabbak lettek erre a témára a döntéshozók, és az olyan környezetvédelmi éllel készült oknyomozó filmek, mint mondjuk az Ivory Game, vagy a Sea Of Shadows bebizonyították, hogy nemcsak kíváncsiak az emberek, hanem változást is el lehet érni náluk. Én mindig hatalmas hülyeségnek gondoltam, amikor azt mondták, hogy azért kell megmutatni a szépet az embereknek, mert akkor megismerik és megvédik, én mindig is azt gondoltam, hogy ilyenkor inkább hátradőlnek és arra gondolnak, hogy minden rendben van még.
