+ Interjú

Friedrich Liechtenstein: 15 évesen a Margit-szigeten aludtam a csillagok alatt

Kelet-Németországban nőttem fel, az irónia a véremben van – meséli a bábszínészből lett öltönyös popsztár.

Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele az interjúba Friedrich Liechtensteinnel. Kicsit szégyenlősen éreztem magam, amikor bekapcsoltam a Zoom-szobát. Majd megjelent Liechtenstein, és mielőtt én bármit kérdezhettem volna, megelőzött ezzel:

“Hol vagyok?”

Ezután pedig elmesélte, hogy előző éjjel egy divatbemutatón ünnepelt, ezért ez a nap neki tényleg másnap… Eddigre már szertefoszlottak az aggályaim, a megérzésem viszont beigazolódott: Friedrich Liechtenstein hihetetlenül színes személyiség.

Bábszínészként és színészként kezdte a pályát. Hogyan lett Önből mégis zenész?

2002-ben egy nagy krízisen mentem keresztül emberi és művészi szempontból is. Rájöttem, hogy újra kell alkotnom magamat, és eldöntöttem, hogy popsztár leszek. Csak fehér öltönyben állok majd színpadra, énekelni fogok, és búcsút intek az örökös stressznek a színházban. Kezdetben voltak nehézségek, de aztán beindult a popsztár-karrierem. Sőt, már nyolc éve elég jól is megy.

Honnan ered a neve?

Színészként még a születési nevemet, a Hans-Holger Friedrichet használtam. Aztán amikor a popsztár-imidzset építettem, sok más mellett új név is kellett. A fiam, Franz Friedrich találta ki végül, aki egyébként író. Feltűnt nekünk, hogy az összes művész, akit tisztelünk, valamilyen művésznevet visel. Lehet valami a misztikus tanításokban a névmágiáról és a nevek erejéről, és éreztem, hogy valami hosszút szeretnék. Csakhogy, bár a Liechtenstein hosszú szó, közben meg egy apró országra utal, amelyet összenyomnak a hatalmas szomszédai.

A múltja befolyásolja a koncertjeit? Sok performatív elem van bennük a zene mellett?

Még mindig előadóművész vagyok elsősorban, akár bandával, akár egyedül lépek fel. Mindig kívülről is megfigyelem magamat. A zene fontos, de megkockáztatom, hogy a performatív elemek még fontosabbak. Napszemüveg, öltöny, tánc, egy kis színházcsinálás, vagy éppen valami egészen profán: egyszer például délutáni csendespihenő-szobát állítottam fel egy színházban. Reklámokhoz is dolgoztam, ami szintén szokatlan ebben a szakmában. Átlagos módon is megoldhatnám ezt az egész popsztárságot, de az én fellépéseim inkább olyanok, mint amikor egy hógömböt felráznak. Tele vannak “rázós” dologgal, kópésággal, sokat nevet a közönség.

A dalszövegek is ilyenek?

Kritikusak, de ironikus, szórakoztató módon. Ez is a véremben van. Kelet-Németországban nőttem fel, ahol az irónia a mindennapi kommunikáció része lett. Jobban működött, ha nem csaptunk egyenesen az asztalra, hanem olyat mondtunk, amit sokféleképpen lehet értelmezni. Vannak újságírók, akik ‘az irónia nagymesterének’ neveznek, aminek nagyon örülök. Az irónia nem gyávaság, éppen ellenkezőleg: intellektuális munka, és sokszor egy ironikus ábrázolás pontosabb is, mint egy realista. Még aki nem is tud németül, de mondjuk angolul igen – mint a budapesti koncert hallgatói közül valószínűleg sokan -, az is örülhet, mert angol szövegeket is hozok. Bármelyik nyelvvel lehet játszani. Pár éve a Gillette felkért, hogy írjak dalt egy reklámjukhoz, ebből lett a ‘Shave the Monkey’ (Borotváld a Majmot – a szerk.). És felhasználták!

Ez erősen úgy hangzik, mint amikor a hallgatóságra van bízva, hogy milyen szinten akarják értelmezni a szöveget…

Pontosan. Van egy másik, hasonló dalom is, a There Are Too Many Bearded Men (Túl Sok a Szakállas Ember – a szerk.), ebben is találhat politikai dimenziót, aki fülel. Értelmezhetjük úgy, hogy a szakállas hipszterektől szól, vagy a nagy szakállat preferáló kultúrákról/irányzatokról, de úgy is, hogy az ember tulajdonképpen egy kopasz majom. Ilyesmiről szólnak a koncertjeim is. Van jó zene, ez eddig rendben van, de emellett még komfortzónából kiléptető érzésekre és gondolatokra is építenek a dalok.

Kik az Ön nevével fémjelzett Trió tagjai?

Arnold Kasarral évek óta dolgozom mind szóló-, mind csoportos projekteken. Sok krízishelyzeten segítettük át egymást, és kívülről fújja a dalaimat. Sebastian Borkowski pedig spontán megmentett minket, amikor egy koncertünkön egyszer csak csatlakozott hozzánk, mert pont olyan tehetséges és jól képzett szaxofonost kerestünk, amilyen ő. Azonban ez a banda nem állandó. Nem turnébuszozunk, hanem külön utazunk a helyszínekre. Találkozunk, próbálunk, fellépünk, aztán mindenki megy vissza a saját egyéni projektjeihez. A mi baráti társalgásunk a közös zenélés maga.

Szóval szaxofonos van a csapatban. Ez valami jazzes zene?

Jazzes, popos, de mindenekfelett ironikus, még a ‘tiszta’ zene is. Néha Sebastian csak úgy fújja a szaxofont, és összeroskadunk a röhögéstől. Különleges atmoszférát teremtünk a zenével, amiről nem igazán lehet beszélni; jöjjön el mindenki és hallgassa meg. Ám mivel ez a Trió más módokon is keres pénzt, nagy művészi szabadságot engedhetünk meg magunknak, ami azt is jelenti, hogy rengeteget mókázunk. Nem igazán improvizálunk amúgy, a koncert nagyrészt előre megírt zenéből áll, amelyet mindig az adott közönségnek címzünk. Igazából elég nehéz besorolni minket egyetlen műfajba.

Hogyan érez a közeledő koncert iránt?

Úgy örülök, hogy Budapestre jöhetek! Ezúttal a gyerekeimmel együtt utazom. De arra is emlékszem, amikor én voltam tizenöt éves, és a Margit-szigeten aludtam a csillagok alatt, gyönyörű volt. Szeretem Budapest utcáinak szagát: a sok hagymát, amivel főznek, a sok cigarettát, amit szívnak… Jó lesz elvegyülni a városban. A Müpában viszont ez lesz az első látogatásom, és alig várom, hogy lássam. Annyira szép épület. Az első benyomások mindig fontosak, és az enyém Budapestről annak idején nagyon-nagyon jó volt!

Itt vehetsz jegyet a Friedrich Liechtenstein Trio 2021. szeptember 21-i koncertjére, 20:00-tól a Fesztivál Színházban.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top