+ Irodalom

A betűkkel való mizéria – Hogyan tanulhat meg könnyen olvasni a gyereked?

Számomra a betűkkel való mizéria, avagy foglalatosság, birkózás, gyönyörűségekkel teli küzdelem valamikor a 70-es évek elején kezdődött. Hat éves voltam, mikor a szüleim közölték velem, hogy immár meg KELL tanulnom olvasni. Hogy minek, azt nem kötötték az orromra, illetve csak annyit hoztak a tudomásomra, hogy „olvasni mindenkinek muszáj”, tehát számomra is kötelező (számolni is, de arról valahogy egyből sejtettem, hogy nem fog menni, és igazam lett). Mivel a betegségem miatt iskolába járni nem tudtam, külön tanító néni jött hozzám minden nap: a Mák Vera.

Mák Vera fiatal volt, olyan harmincas, és mindig mosolygott. Egyszer, miközben az előszobában felakasztotta a kabátját, én a szovjet gyártmányú játékharckocsim tornyát felé irányítottam és fenékbe lőttem őt egy piros, fröccsöntött rakétával. Mák Vera kacagott, anyám viszont leüvöltötte a fejemet. (Ez az írás viszont nem Mák Vera fenekéről, hanem az olvasásról kell, hogy szóljon! Író, légy fegyelmezett!)

Mák Vera tárta fel előttem a betűk titokzatos világának kapuját. Először azt hittem, valami tényleg varázslatos, mágikus, bűvös-bájos, sőt, misztikus csodába leszek beavatva, de végül az egész olyan hétköznapinak és egyszerűnek mutatkozott, hogy rögvest elment tőle a kedvem.

Bezzeg ha akkor kezembe adják Majoros Nóra Éjjeli kalamajka, vagy Tamás Zsuzsa Türkiz, a tűzoltó című köteteit a Már tudok olvasni sorozatból, én sem gondoltam volna, hogy olvasni uncsi (persze eme művek szerzői akkor még nem is éltek!).

Ba-ba, ma-ma, lab-da, ci-ca… Kit érdekel ez az ostobaság? Inkább néztem volna A négy páncélos és a kutyá-t, vagy az Orion űrhajó bátor személyzetének félelmetes(en bugyuta) kalandjait, nem is beszélve Gojko Mitić-ről, a nemes indián törzsfőnökről, aki Winnetou szerepében az én felülmúlhatatlan hősömmé vált.

Mák Vera a szótagolva olvasás mellé ráadásként írni is meg akart tanítani. Az volt ám az ősborzalom! A betűket a füzet vízszintes vonalai között kellett tartani, a t betű szára nem lehetett ferde, a c-nek pedig szépen kellett ám kerekednie, különben „úgy váglak nyakon, hogy lerepül a fejed!” – mondta (de sosem tette!) anyám.

Valahogy az olvasás képessége mégis bennem ragadt, de hogy rá is kapjak, azt bizony a köröttem sertepertélő felnőttek hajszál híján örökre tönkre tették. Hogyan? Egyrészt folytonos unszolásukkal, parancsolgatásukkal: „tessék olvasni, legalább ezt az egy sort, itt, az oldal közepén, gyorsan-gyorsan!”, másrészt az első könyvvel, amit a kezembe adtak.

Mesekönyv volt. Kemény táblás, nagy alakú, piros-fehér csíkos borítóval, melynek közepén egy randa róka valamit csinált (valószínűleg sompolygott – akkoriban a mesék rókái folyton sompolyogtak, loptak és ravaszkodtak, mint Gollam).

Azonnal megutáltam az én első mesekönyvemet.

Bezzeg ha helyette Miklya Luzsányi Mónika Zűrös Zénó vagy Stiglincz Milán Kincskeresés Nagymaroson című köteteit nyomták volna a kezembe a Már tudok olvasni sorozatból… Bár ezek akkor még meg sem íródtak!

Mi közöm nekem holmi kitalált rókákhoz, mikor én már a négy páncélos (plusz kutya!) T-34-es harckocsijának Berlin felé való hősies előrenyomulásán, az Orion űrhajó varangyok elleni ádáz csatáin és Winnetou, valamint sápadtarcú barátja, Old Shatterhand tévés kalandjain szocializálódtam?

Anyámék sajnos foggal-körömmel ragaszkodtak a ravaszdihoz, mondván, az való nekem, mint olvasmányélmény. Én erre kerek-perec megtagadtam az engedelmességet, és teljes erőbedobással igyekeztem elfelejteni az olvasás nemrég szerzett tudományát.

Szerencsémre ekkor jött Olgi néni, és széthesseggetve szüleimet, akik egyre csak ezt fújták: „Olvass rókásat, különben se a szocialista Télapó, se a pártunk és kormányunk által túlhaladottnak tekintendő Jézuska nem hoz neked semmit!”, átvette tőlük a feladatot.

Olgi néni maga volt a csoda! Amíg a szüleim a „dolgozóban gyötrődtek”, ő vigyázott rám, természetesen jó pénzért, ám messze túlteljesítve a kötelességeit. Játszópajtás, nagymama, bölcs tanító, étekmester, ápolónő és még számos más szerepben sürgölődött körülöttem, megtanítva mindarra, amire tényleg kíváncsi voltam!

Így adta kezembe első igazi olvasmányomként Rónaszegi Miklós Az indián hercegnő című regényét, aminek akkori borítóját megpillantva még ma is heves olvashatnékom támad.

És hogy miért írtam le mindezt?

Mert olvasni jó – de csak akkor, ha nem kényszer! Ilyen olvasmányélmény lehet a mai gyerekeknek Kertész Edina A repülő teknős, vagy Nógrádi Gábor Segítség, értem a kutyámat! című kötete a Móra Kiadó megújult Már tudok olvasni sorozatából.

Ifjú olvasók, kalandra fel!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top