Nehéz ügy a szerelem még akkor is, ha első látásra jön. Az ‘egy szempillantás’ legtöbbször nem előrelátás, belátás, ezért aztán a szíveknek sem a legjobb kilátás. Márpedig a szerelem vak, csak a másikat látjuk, minden más elhomályosul. A szerelmi drámákban nem tragikus vétség vagy az elbizakodottság vezet a véghez, hanem a tragikus bizakodás. A végtelen optimizmus hübrisze.
Ágoston Katalin (Maria) és Kocsis Dénes (Tony)
Leonard Bernsteinék már a West Side Story legelején leszögezik mi a fontos: a két banda küzdelme. Az, hogy kié az utca. Persze, mi magyarok, akik A Pál utcai fiúkon nőttünk föl, már ekkor elmosolyodunk és legyintünk: „Ugyan, fiúk!” Persze nem a halálra legyintünk, nem Riffre, Bernardóra, Nemecsekre, és Tonyra, hanem arra a naivitásra, hogy ebben a küzdelemben győzni lehet, vagy hogy jósággal meg lehet változtatni a világot.
A Szegedi Szabadtéri Játékok előadásához Kálmán Eszter színpadszéles szürke falakat tervezett háttérnek, a szín sok ajtóval, gyorsan betolt drótkerítésekkel, székekkel, asztalokkal és főképp a szereplők színes tömegével válik játéktérré. (Jelmeztevező: Tihanyi Ildi) Nem agyoncicomázni akarja a tágas helyet, hanem pillanatok alatt változó, izgalmas terét hozza létre a drámának. Végre egy előadás, amely kifejezetten ide készült, s nem egy kőszínház szűkösebb hátterét húzza szélesebbre! Ráadásul még a villámgyors színváltást is lehetővé teszi.
A két társaság konfliktusát már a nyitány alatt élesen exponálja a rendező. Különösen szép a két szerelmes egymásra találása. A hatalmas színpad két szélén állnak, közöttük vagy negyven pár ropja a táncot, de ők csak egymást látják a nagy tömegen keresztül is. Megjegyzem, két fejgépnek köszönhetően mi is őket látjuk leginkább. Az énekes színészek egytől egyik remekül táncolnak, nem lehet megkülönböztetni őket a táncosoktól. Ebben nyilván a koreográfus Vári Bertalannak is jelentős érdemei vannak, aki mindenkinek annyit tervezett, amennyit jól meg tud oldani. Különösen Medveckzy Balázs remekel, aki színészileg is nagyon meggyőző. Bernardóként egyszerre elvakult és meggondolt. A két banda féktelen gyűlöletét, őshonosok és bevándorlók engesztelhetetlen szembenállását ismerős elkeseredéssel szemléljük, de Medveczkyben mégis érzünk eleganciát, emelkedettséget. A bevándorlás térségünk elmúlt éveinek súlyos problémája volt, bőven akad alkalmunk, hogy saját meggyőződéseinket, indulatainkat újra végiggondoljuk.
Alföldi az elején megragadja a figyelmünket és soha többet nem is engedi el. Persze úgy könnyebb, amikor sláger slágert követ. Pedig adódnak nehézségek. A hátsó sorokból a bensőséges érzelmek kifejezését inkább érezzük, mint látjuk. De Ágoston Katalin (Maria) és Kocsis Dénes (Tony) színpadi létezésének valóban van annyi ereje, hogy történetük átélhetővé válik. Nagy kettősük a „Tonight” alatt időnként a lépcsőkön kell le-fel rohangálniuk, de el kell ismernünk, hogy a fullasztó gyakorlatok teljesen megfelelnek a drámai szituációnak, hisz Mariának már haza kellene menni, menne is, nem is.
Kifejezetten hálás vagyok Alföldinek, mert nem érez késztetést, hogy a színpadot állandóan túltöltse. Hisz benne, hogy áll egy ember egy szál magában, énekel, és az nagyon erős színpadi hatás. Ez a musical, ez az opera. Különösen, ha olyan megindítóan énekel, ahogy Kocsis adja elő a „Mariá”-t.
A zenekart eldugták a színfalak mögé egy sátorba, ami azért is indokolt, mert a zenekari árkot meg betemették. De azért elég jól szól, csak az egész túl hangos. Nem mondom, hogy nagyon torzítja a herzeket, de az érzelmeket bizony igen. No és néha a prózai beszédet is. Néha nehéz érteni. Kivétel Bezerédi Zoltán (Doc) és Stohl András (Shrank), akiknek minden körülmények között minden szavukat lehet érteni. No jó: Borovics Tamásnak (Krupke) is, bár ő mindig szép lassan beszél.
A színlap szerint az előadás a nyugalom megzavarására alkalmas jeleneteket tartalmaz. Ezért 16 éven aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánlják. Nos, életünk is sokszor hoz a nyugalom megzavarására alkalmas jeleneteket, hőseink pedig 18-20 évesek lehetnek, úgyhogy a tizenhatosoknak nem sok idejük marad, hogy fölnőjenek a kihívásokhoz.
A férfiak vitézül legyilkolják egymást a becsület jegyében, bátran magukra hagyják a nőket, akik egyedül maradnak a színen, a szerelmük és a családjuk nélkül, nekik kell továbbvinni az életet. A képlet ismerős, ezen a hatalmas színpadon azonban még riasztóbb látni.
