+ Irodalom

Apám megértő mosolyát sohasem feledem

Az esemény még a múlt század hetvenes éveinek elején zajlott, amikor a mai tiltásos világnak még nyoma sem volt. Ezt azért mondom, mert például a munkahelyemen, egy óriási szocialista nagyüzemben, ahol szalagon készültek a mozdonyok, vasúti kocsik nem is ismerték a dohányzás és az alkohol elleni harcot, és nem is tettek ezek ellen semmit.

Több mint tíz évig dolgoztam olyan irodában, ahol ötünkből rajtam kívül mindenki dohányzott, és nem nagyon érdekelte őket, hogy ez milyen hatással lehet rám. Még az is vitát indított, hogy milyen sűrűn szellőztessünk, különösen télen. Nem ismerték még a “dohányzásra kijelölt hely” fogalmat és mindenki ott gyújtott rá, ahol akart, természetesen a benzinkutakat kivéve.

Ugyanígy volt az alkohollal is, minden alkalom megünneplésére került, tehát a névnap, születésnap, gyermekszületés nem maradhatott szárazon. Divat volt akkoriban, hogy az irattartó dossziéban a papírok mellett még egy palack is elfért, az ügyintézés simábbá tételére. A portás nem vizsgálta a bevitt dolgokat, így aztán nem okozott problémát egy-egy brigádbuli megszervezése.

Már igazán felnőttnek számítottam, a katonaságon és a nősülésen is túl voltam, amikor eljött a nevem napja. Ilyenkor természetesen egy-két üveg pálinka is bejutott az irodába, ahol az összes kolléga tiszteletét tette egy köszöntés erejéig, de volt olyan, aki még ajándékot is hozott, bemutatván a saját készítésű párlatot. Az ünneplés nem fejeződött be a munkanap végén, mivel a hagyományok szerint a családunk minden férfitagja a keresztségben a Sándor nevet kapta, így apám is. Ez azzal járt, hogy a napközbeni italozás a családi körben folytatódott.

A munkaidő végén feleségemmel elindultunk valami ajándékot venni apámnak, hogy rendben odaérjünk az ünnepi vacsorára szüleimhez. Az elindulással még nem volt gond. A pesti Baross utcában volt akkoriban egy import vasbolt, ahol márkás borotvacuccokat lehetett kapni, így aztán oda kellett mennünk. Ez a bolt a munkahelyünktől öt-hat trolibusz megállónyira volt. Az odaút teljesen simának látszott, de a rövid vásárlás után már jelentkeztek a nehéz nap utóhatásai. A visszafelé vezető út trolibusz közönsége mit sem sejtett a bennem zajló folyamatokról.

Tudni kell, hogy a trolikon úgy voltak az ülések, hogy hátulról nézve a jobboldalon dupla sorban ültek az emberek, tehát ahogy a fogantyúba kapaszkodva álltam, előttem nyolc utas feje látszott. Az járt az eszemben, hogy milyen okos, hogy a repülőgépeken rendszeresítették azt a bizonyos zacskót, de itt ilyen sajnos nincs. Már nem tudtam mit csinálni. Az alkohol győzött, de a lélekjelenlétem megmentett az esetleges lincseléstől. Mi volt a megoldás?

Ahogy ott próbáltam mindent visszatartani, adódott a szó szerint kézen, vagy kézhez fekvő felismerés, a kabátujjam. Igen a kabátujjam!  Amit kénytelen lettem volna az előttem ülő utasok kárára elengedni, az mind a kabátom ujjába került. Szerintem még csak nem is volt feltűnő a cselekedet. Talán észre sem vették az utasok, a feleségemet kivéve. Természetesen azonnal leszálltunk, nem törődve azzal, hogy még mennünk kellett volna legalább egy megállót.

Szerencsére a megállónál, a fal tövében virágágyás húzódott, így sikerült kirázni a kabátujjból az oda nem való tartalmat, nem csúnyítva el a járdát. Érdekes módon a kitisztítás ellenére a későbbiekben ez a télikabát már nem lett a kedvencem, pedig akkoriban az volt az egyetlen.

Az este már nem tartogatott újabb kalandokat, feleségem hazaérkezésünk után melegvizet itatott velem, ami látszólag rendbe tett a vendégségbe menésre, bár később úgy mesélték, hogy apám köszöntése után evés és ivás nélkül aludtam vagy két órát a hazaindulásig. Apám megértő mosolyát sohasem feledem.

Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Gyzoltan szerint:

    Aranyos! “Kór-hű”!
    -bár a Baross utcában nem a 76-os troli járt, a kép csak illusztráció…

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top