+ Gondolat

Aki Hitlerre szavazott, avagy Brecht-előadás bő évtizede, a régi SZFE-n

A fiatal Bertolt Brecht

SZFE

Volt egyszer egy SZFE. Névleg ma is van. Teljes nevén: Színház- és Filmművészeti Egyetem (2000. január 1-jéig Színház- és Filmművészeti Főiskola). Az a szabad szellemű intézmény, melynek (jó és rossz) vizsgaelőadásaira bizonyos korszakaiban rendszeresen jártam, már a múlté. Az épületek megvannak (az Ódry Színpad éppenséggel nem működik), az egyetem neve sem változott, de azt a bizonyos szellemiséget, nyitottságot tavaly kiűzte belőle az erőszakos kormányzati akarat.

2010-ben Zsótér Sándor megrendezte ott a színinövendékek egy kitűnő vizsgaelőadását, az erről akkor (magamnak) írottakat dolgoztam most át, meghagyva a fogalmazás jelenidejűségét. (Az egykori színésztanoncok mára színházművészetünk megbecsült alakjainak számítanak.) Így emlékezem az általam kedvelt, (és nem tökéletes voltában is) nagyra tartott hajdani SZFE-re.

A LAKÁS POKLA

A lakásszínháznak önmagában, „csak úgy” is van értelme. (A színháznak önmagában, „csak úgy” is van értelme.) Ám a legtöbb értelme akkor van, ha tartalmi tényezővé válik, mond is valamit az, hogy lakásban játszanak a játszók, néznek a nézők. Zsótér Sándor rendezése, a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színészhallgatóinak, Máté Gábor tanítványainak előadása (Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban) ilyen lakásszínház. Elősegíti, hogy a nézők ne csak nézzenek, lássanak is. (Brecht eszményének, a színház epikus formájának értelmében, mely a német írózseni megfogalmazása szerint a nézőt „szemlélővé teszi, de felébreszti aktivitását” és „döntéseket kényszerít ki belőle”.)

Zsótér előszeretettel változtatja meg az általa rendezett darabok ismert magyar címét. Gondolom, egyrészt azért, hogy közelítse őket a mához, másrészt, hogy jelezze, itt egy újragondolt változatról van szó. Bertolt Brecht Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című drámájának esetében nem érzem indokoltnak a módosítást. Az ismertté vált magyar cím ugyanis igen jó, pontosan leképezi azt, amiről a darab szól. A „rettegés és ínség” erősebb, mint a „félelem és macskajaj”, ráadásul Zsótér most – az általánosan-stilizáltan kortárs jelmezek és némely modern kellékek (mobiltelefon) használata ellenére – nem tette át a mába a művet. Nem is kellett, mert az úgy aktuális, ahogy van. Minden önkényuralmi vagy önkényuralom lehetőségével fenyegető rendszerben az, s ha jól belegondolok, a XX – XXI. század magyar történelmében összesen, elszórva nem volt több úgy 35-40 évnél, amikor nem ilyen tendenciák uralkodtak volna.

A CSALÁD POKLA

Brecht a Rettegés és ínség…-et 1935 és 1938 között írta, s a mű bizonyítéka annak, hogy emigrációban és a holokauszt előtt is kristálytisztán látta a hitleri rendszer működését. „Fortélyos félelem igazgat” – ahogy József Attila írta. Nem is lehet másképp ott, ahol a Vezérhez és a Párthoz való hűség a legfőbb erény, s a legenyhébb, legártatlanabb bíráló szóra, az engedetlenség, az önálló gondolkodás legapróbb jelére már viszik is el az embereket. (A koncentrációs táborok már léteznek, csak még nem zsidók, hanem a Birodalom ellenségei, kommunisták, „másképp gondolkodók” gyűjtőhelyei. Romák, homoszexuálisok már ekkor is raboskodnak ott.) Elviszik a háziasszonyt, mert azt írta háztartási könyvébe, hogy idén többet kellett költenie, mint tavaly. Elviszik a fiatalembert, aki nem elég hangosan mondta a Heil Hitlert. Retteg a szülő a gyerekétől, menyasszony a vőlegényétől: nem jelentik-e fel. „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény” – hogy József Attilát idézzem ismét.

A bírónak sincs könnyű dolga: azt tudja, hova (említettem már: Vezér és Párt), csak azt nem tudja, hogyan igazodjon. Az SA megtámadott egy zsidót. Az világos, hogy az SA nem lehet bűnös, a Rohamosztagra még szükség van.  (E jelenetben „a hosszú kések éjszakája”, az SA-vezetők hitleri parancsra történt, 1934-es lemészárlása előtt járunk.) De ki provokált? Maga a zsidó (akitől egy befolyásos úr anyagilag függ)? Vagy egy kommunista munkanélküli (aki azóta már koncentrációs táborban van)? Hogy menjen végbe az igazságszolgáltatás, ha szinte lehetetlen a felsőbbség intencióit kipuhatolni? Egy biztos, ki is mondatik: „Igazság az, ami a német népnek hasznos”.

A TÁRSADALOM POKLA

Nagyon erős anyag Brecht két tucat jelenetet összefűző drámája (közülük úgy tízet választott ki Zsótér és állandó alkotótársa, Ungár Júlia dramaturg), nehéz színpadon elrontani. (De hisz Shakespeare is erős anyag, mégis hányszor elrontják.) Zsótér most nem is hibázik. A bíró jelenete például a lakásszínház egy szobájában játszódik le, mindössze egy íróasztal a díszlet. Amikor felidézik a zsidó férfi megtámadásának bűntényét, a fiókból elővett tárgyakkal „játszatják el” a történteket. A tekercs vécépapír a háziúr, és bizony a szappan a zsidó. Tán furcsa, de a legkevésbé sem ízléstelennek, kegyeletsértőnek érzem a megoldást, hanem hátborzongatóan mementószerűnek. A Zsótér-manírok – léteznek „alternatív” manírok is, nemcsak „kőszínháziak” – most nem manírok: brechtien funkcionálnak. A tárgyak szárazon megtartják önnön mivoltukat, és mégis átlényegülnek személyekké (a szappan, a szappantartó stb.) vagy más tárgyakká (a kiskanál pénzérmévé, az alma egy tál meleg étellé stb.).

A gondolkodó színház – ami láthatóan nemcsak Brecht, hanem Zsótér pályájának is vállalt programja – bennünk alakul át érző színházzá (is). Mégpedig úgy, hogy gondolkodás és érzés együtt járnak. A rendező értő partnerre lelt színészeiben. Az SZFE-n IV. éves Borbély Alexandra, Ficza István, Huzella Júlia, Kovács Gergely, Neudold Júlia, Pálos Hanna, Radnai Márk, Rétfalvi Tamás, Simon Zoltán, Tasnádi Bence, Tóth Eszter megtalálják a maguk játékkedvét a brechti demonstrálás keretei között. Részben azért adózom „csak” felsorolással teljesítményüknek, mert (epizódokról lévén szó) mindannyian több szerepet játszanak, részben pedig mert – bár kisebb színvonalkülönbség érzékelhető közöttük – az alakítások sora egységesen szolgálja az egészet.

AKI HITLERRE SZAVAZOTT

Hogy a lakás mint játéktér lényegi eleme az előadásnak, az egyszerre nehezíti és könnyíti a dolgukat (akárcsak a nézőét). „Közlekedési rendőrként” maga a rendező irányít minket kedves odafigyeléssel: konyhából szobába, szobából előtérbe, a történések színhelyeire. A jelenetek többnyire „cselekményileg” is lakásbelsőkben játszódnak, össze vagyunk zárva – játszók és nézők –, nincs mód menekvésre. Amit látunk-hallunk, az vérlázító, és túl közel van ahhoz, hogy a kérdések súlyától függetlenítsük magunkat. Meg kell tapasztalnunk, hogyan viszi végbe romboló munkáját a hatalmi önkény a magánélet bensőséges terepein. A zsidó feleség, aki elhagyni készül árja férjét, emigrál (amíg még lehet), hogy mentesítse párját a nemkívánatos kapcsolat terheitől, a szekrénybe bújik telefonálni. Megrendítő, hogy csak a hangját halljuk, amint arra kéri a rokonokat, barátokat, vigyázzanak férjére, ha ő már nem lesz itt. Az intimitás felerősíti a mondandót. A bőrünkön érezzük a házaspár rettegő gyanakvását: vajon a Hitler-Jugend irodájába osont-e gyermekük, feljelenteni őket az apa „rendszerellenes” kijelentései miatt. S nem hoz feloldást az sem, hogy kiderül: csak édességért ment a fiú, hiszen visszatértekor ott a Hitler-bajusz az orra alatt. Az ősnáci párttag hentes, akinek fiát már elvitték, mielőtt felakasztja magát üzlete kirakatában, ezt a táblát akasztja a nyakába: „Hitlerre szavaztam!”

A jelenetekhez való (Brecht egy 1929-es tandrámájából átvett) „hozzátoldás” – a befejező szimbolikus-összefoglaló etűd – létráról lelógó hatalmas papundekli-emberalakja éppolyan pontos, sokatmondó eszköze Zsótérnak, mint az eddigiek. Az ember, akinek fáj a lába, maga kéri, hogy vágják le. Ollónyisszantás a hullámpapíron, és már oda is a láb. A test még mindig fáj. Aztán sorra következnek a nyisszantások: repül a fül, a kar, végül az egész fej. A hatalmas „néptest” – hogy a fájdalmat elkerülje – folyamatosan, önként csonkíttatja meg magát. Míg csak egy élettelen torzó marad.

Fájdalmasak Brecht és Zsótér igazságai. Megfontolásunkra érdemesek. A bódulatot, mellyel kiengedjük a kezünkből a döntéseket, és alávetjük magunkat az önkénynek, így követheti a kijózanodás.

3 hozzászólás

3 Comments

  1. Gyzoltan szerint:

    Harmat György övalatti írása!
    Tovább hülyíteni az elnyomott, tudatmódosított agymosottakat…
    Hiteles akkor sem lenne, ha elkezdené ismertetni a cionizmust, a cionizmus I. Világháborút eldöntő szerepét, ha ismertetné a gyilkos zsidó bolsevizmust, a hosszú-listás, felsorolhatatlan zsidó bűnöket, miket említeni sem szabad, lehet, mert törlés, tiltás alatt állnak…
    -könnyű hatalmi pozícióból polimerizálni…

  2. Gyzoltan szerint:

    Döbbenetes látni, amint a rasszizmus bajnokai, Isten választott népe, kik magukat kiválasztották a világ, a Föld korlátlan urának, az éppen aktuálissá avatott “liberalizmus” jegyében, büntetésül, és a maguk szórakoztatására, a stadionokban alázzák, térdepeltetik Európa népeit, nemzeteit, hogy megtanulják az évezredes általuk vallott verdiktet;
    “-a nem-zsidók közt egy sincs, ki embernek neveztetnék.”

  3. Gyzoltan szerint:

    Zsótér és Harmat színvonaltalansága csak a zsidókból történő szappanfőzés színvonalára helyezhető, melynek valótlanságát maguk a zsidó szervezetek is elismerik, belátván, hogy csak elhibázott propagandafogás volt, mely már nem volt lenyomható a “nem-emberek”, bár gazdasági értéket képviselő, lélek-nélküli haszonállatok torkán, a torkunkon…
    A megjelent írás emlékeztethet mindnyájunkat arra, hogy a “kultúra” is komoly ajándékokat kapott a gyilkos zsidó ÁVO felszámolásakor, elég ha Komlósra (János) emlékezünk…
    -nosza, rajta fiatalok, kapjátok elő az okos telefonjaitokat, mely fontos PR. eszköz az igazság, a valóság elferdítésére, kifordítására…

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top