+ Irodalom

Hogyan lettem műtőssegéd a Doki mellett?

Keresés a weben

A nyolcvanas években majdnem lehetetlen ügy volt a bekapcsolódás az európai nemzetközi kosárlabda körforgásba. Mindenki féltette tudását, nem akart átadni semmit a szisztémákból és így nehéz volt akár csak barátságos mérkőzéseket is lekötni férfi nemzeti válogatottunknak. Már folyamatosan nem sikerült bejutni az Európa-bajnokság döntőibe és a környező országokból is csak a hozzánk hasonlóan állandóan kiszoruló Ausztria ellen tudtunk néhány felkészülési mérkőzést játszani. Ezek mellett még a régi világból megmaradt Varsói Nagydíj és a Szófia Nagydíj adott megméretési lehetőséget csapatunknak. A többi ország csak a hivatalos selejtező mérkőzéseken fogadott el bennünket a sorsolás szerint ellenfélnek. Így a csapat még a szűk programjához is nehezen talált támogatókra.

A női válogatott megbecsültsége többszöröse volt a férfiaknak, de ezt alátámasztotta az összes, általuk elért eredmény. Ekkoriban sorozatban szereztek bronzérmeket az Európa-bajnokságokon, olimpiai selejtezőt nyertek, tehát futott a szekér. Bárhol a világon szívesen látott vendégek, és a válogatott kiemelkedő játékosai állandó tagjai a nagy rendezvények “All-stars” csapatainak. (Kiss Lenke, Boksay Zsuzsa, Borka Ágnes).

A központi sportvezetés mostohagyerekként kezelte a férfi szakágat, a működés anyagi hátterét se akarta biztosítani, mondván: Ha lesz eredmény, támogatás is lesz. Így persze nagyon nehéz.

A mai sporttámogatási rendszerben furcsa azt elképzelni, hogy edzőtáborra, étkezésre, útiköltségre kellett szó szerint “összekoldulni” a pénzt. Ilyen körülmények mellett mégis próbált a csapat minden lehetőséget kihasználni, és ehhez kellettek kiemelkedő egyéniségek, nem csak a csapatban, hanem a vezetői stábban is.

A főtitkár (Horváth Frigyes) mindent megtett, pénzt, lehetőséget tarhált, ahol lehetett, verte az asztalt, kicsikarta a lehetetlent is, és ehhez kiemelkedő partnert talált a szövetség elnökében (dr. Vilmos Endre) is. A játékosok magukhoz mérten megszakadtak, küzdöttek a jobb eredményekért, sokszor csak a szerencse hiányzott, vagy a FIBA általi hibás szabályértelmezés ütötte el őket a sikertől.

Manapság már a szurkolók büszkék a csapatra, meglepő eredményeket érünk el és nem hiszem, hogy a régi “nehéz idők” kísértenének. A hosszú bevezető után rátérek a vezetői stáb hasonlóképpen nélkülözhetetlen tagjának dicséretére, aki minden időben szerény, háttérbe húzódó részese az eseményeknek.

A Dokiról, a Tégláról, a Gyuriról, illetve Téglássy doktor úrról beszélek.

Ha valaki belegondol, mit jelent csapatorvosként negyven évnél többet eltölteni egy válogatottnál a mai eredménycentrikus világban, az a csoda fogalmat kerülgeti. Már maga az időtartam is megsüvegelendő, különösen, hogy ez az idő nem mindig a ” fenékig tejfel” kategóriába sorolható. A fáradhatatlan küzdelem azért, hogy a kapitányok mindig naprakészek legyenek a játékosok állapotáról, és a kerettagok mindenre kiterjedő segítése ennek a munkának az alapja.

Gyuri, ha szabad így szólítani, nem ismerte az órát, a napszakokat, mindegy, hogy tél vagy nyár volt, a segítés szándéka vezérelte. A fő munkája is elég tennivalót adott, de minden dologra talált megoldást. Ha nem Ő tudta elrendezni az esetet, akkor megkereste azt a kollégáját, aki a legjobbnak látszott a környezetében. Szakvizsgája szerint belgyógyászként kezdte, de később más szakterületeken is specialista lett. Nem hiszem, hogy fokozni kellene a szép jelzőket, de eszembe jut egy történet, ami velem esett meg, mint alkalmi műtős segéddel, és rávilágít a Doki világszemléletére.

Szófiában játszott a válogatott csapat, magam, mint játékvezető vettem részt a tornán, ott szorongva a cserepad szélén a Dokival. Négyezer üvöltő néző figyelte a mérkőzést, jó a hangulat, azt hiszem, vezettünk is. Szabolcs Feri, a VIDEOTON játékosa a lepattanó labdáért folyó harc közben összeütközött egy könyökkel, ami felszakította a fején a bőrt. Ömlött a vér, az izzadt, csapzott fejről milliméteres patakok indultak. Dokival odarohantunk a földön fekvő játékoshoz, majd kitámogattuk a kosárlabda palánktartó mögé. Doki a körülmények ellenére is mosolyogva kérdezte Ferit, hogy járt-e már bulgáriai kórházban? Kérte, hogy döntse el, meg akarja-e ismerni a helyi egészségügyi viszonyokat, vagy belenyugszik, hogy ott a helyszínen megvarrja a fejét. Maradunk, mondta Feri, és a Doki már nyitotta is a táskáját, amiből előkerült minden szükséges dolog. A tű, a fonal, az alkohol, a borotva, a tampon és már dolgoztunk. Az öngyújtóval égettem a tűt, miközben a Doki tisztította a sebet, majd perceken belül készen volt a hat centis varrattal. A közelben ülő nézők elfordultak, vagy rosszul lettek, de ez bennünket nem zavart. Turbánt kötött befejezésül, majd mosolyogva mindhárman visszaültünk a helyünkre.

A meccs közben zavartalanul folytatódott. Mivel a Dokival egy szobában laktam, néhány nap múlva a varratkiszedésnél is asszisztáltam. Már említettem, a Doki belgyógyász, de a sebészeti beavatkozási szükséghelyzet sem okozott nehézséget és ez bizonyult a leggyorsabb eljárásnak a létezők közül.

A negyven év alatti orvosi történetekből külön könyvet lehetne megtölteni, de bízom abban, hogy később a Doki is rászánja magát emlékeinek felidézésére és megörökítésére.

Számomra örök kaland marad a váratlan műtőssegédi megbízatás. Az ilyen, apróságnak tűnő eset is bizonyítja, hogy a csapattal összeforró és a mindenben kreatív orvos megtalálása és hosszú évekre szóló megtartása mennyire fontos egy csapat életében és eredményességében.

Gyuri, köszönet mindenért!

Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos, 2020

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top