+ Képzőművészet

Frida Kahlo leírta, milyenek az igazi férfiak

Frida Kahlo 1939. február 16-i levele Párizsból az “elmebeteg faszfej” szürreálistákról szeretőjének, Nickolas Muray-nek (Muray Miklósnak)

Imádott Nickem, gyermekem,

az amerikai kórház ágyából írok neked.(…) Ezen az átkozott betegségen túl még csak szerencsém sincs, amióta itt vagyok. Először is, a kiállítás tiszta kupleráj. Amikor megérkeztem, a képek még a vámon voltak, mert ez a fasz Breton nem vette a fáradtságot, hogy elmenjen értük. Nem kapta meg a fotókat sem, amelyeket már vagy száz éve elküldtél, legalábbis ezt állítja a galériája. Napokig kellett várakoznom mint egy idiótának, mire végül megismerkedtem Marcel Duchamp-mal (fantasztikus festő), az egyetlen, aki a földön jár ezek közül a holdkóros és elmebeteg faszfejek közül, akik a szürrealisták. Ő azonnal elment a képeimért, és keresett egy galériát. Végül egy “Pierre Colle” nevű galéria befogadja ezt az elátkozott kiállítást. Erre meg Breton most a vásznaim mellett ki akar állítani tizennégy darab XIX. századbeli portrét (mexikóiakat), és harminckét fotót Alvarez Bravotól, és egy jó adag népi tárgyat, amelyeket mexikói piacokon vásárolt össze, mindenféle ósdi kacatot, mit szólsz ehhez? A galéria állítólag március 15-ére kész lesz. Kivéve, hogy a tizennégy darab XIX. századi olajfestményt restauráltatni kell, és ez az átkozott restaurálás egy hónapot vesz igénybe. 200 dolcsit kellett Bretonnak kölcsönöznöm a restaurálásra, mert egy garasa sincs. (Küldtem egy táviratot Diegonak, hogy leírjam neki a helyzetet, és hogy jelezzem, kölcsönadtam ezt az összeget Bretonnak. Ez feldühítette, de ami megtörtént, megtörtént, nem lehet visszavonni.) Van még annyim, ami kitart március elejéig, nem aggódom.

Na szóval, néhány napja, amikor már minden úgy tűnt, el van intézve, amint leírtam neked, hallom Bretontól, hogy Pierre Colle társa, egy vén fattyú és fasz látta a képeimet, és azt mondta, csak kettőt lehet belőlük kiállítani, mert túlságosan “megbotránkoztatnák” a közönséget!! Meg akartam ölni a palit, és felfalni azt követően, de annyira belebetegedtem és belefáradtam a dologba, hogy úgy döntöttem, hagyom a fenébe az egészet, és elhúzok innen, ebből a megveszekedett Párizsból, mielőtt még megbolondulok. Nem tudod elképzelni se, milyen szemetek ezek a szaros emberek. Hányok tőlük. Nem bírom már elviselni ezeket a szaros “entellektüeleket”. Tényleg fölülmúlja az erőmet. Inkább árulnék földön kuporogva a tolucai piacon, semhogy bármi közöm legyen ezekhez a kurva párizsi “művészekhez”. Órákon át melengetik drágalátos feneküket a “cafék” -ban, megállás nélkül a “kultúráról” beszélnek, a “művészetről”, meg a “forradalomról” és így tovább, a világ isteneinek tartják magukat a legabszurdabb álmokat képzelegve, elméletet hánynak elméletre, amelyekből soha nem lesz valóság.

Aztán másnap reggel nincs mit enniük otthon, tekintve, hogy nincs munkájuk. Úgy élnek, mint a paraziták egy csomó vén pénzeszsák horgán, akik csodálják e “művészek” “zsenialitását”. Szar, csak a szar, ennyiből állnak. Sose láttalak, se Diegot, se téged idióta hablatyolásra, “intellektuális” vitákra vesztegetni az időt; és ezért vagytok ti férfiak, valódi férfiak, és nem kamu “művészek”. A kurva életbe! Már azért is megérte eljönni, és megnézni, hogyan rohad Európa, és hogy miért ezek az emberek – ezek a semmirekellők – az okai az összes Hitlernek és Mussolininek. Esküszöm neked, a hátralevő napjaim végéig gyűlölni fogom ezt a helyet és lakóit. Van valami annyira hamis és valótlan bennük, hogy attól megőrülök.

Az egyetlen reményem, hogy gyorsan meggyógyulok, és elhúzom innen a csíkot.

A jegyem még sokáig érvényes, de mégis fogaltam magamnak egy helyet az Isle-de- France-ra március 8-ára. Remélem ezzel a hajóval mehetek. Bárhogy is, március 15-e után nem maradok. Vigye az ördög ezt a kiállítást ebben az ócska országban. Veled akarok lenni. Mindened hiányzik, minden mozdulatod, a lényed, a hangod, a szép szád, a tiszta és őszinte nevetésed, TE. Szeretlek, drága Nick. Boldog vagyok, hogy gondolhatok arra, hogy szeretlek – és arra, hogy vársz – és hogy szeretsz. Drágám, öleld meg Mamot a nevemben. Nem felejtem el. Ariát és Leát is csókoltatom. És neked gyengéd és simogatásokkal teli szívem küldöm, és külön egy csókot a nyakadba,

a te Xochitled

(fordította: Can Togay)

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Gyzoltan szerint:

    Élmény volt olvasni e levelet, mely igazi korkép, mely igazi, reális kór kép…
    A csak testi és lelki fetrengésre képes rohasztó liberalizmus már akkor sem volt különb…
    S, ha már Párizsnál és Hitlernél tartunk…
    Feltételezhető, hogy a későbbiekben Napóleon igencsak foroghatott sírjában, mikor azt kellett látnia az ostoba Hitlertől, ki ostoba módon békét remélt és kívánt a megvert perfid angoloktól a sikeres kontinentális hadjárata után, aki gesztusként leszerelte hadosztályait, leállította a fegyverfejlesztéseket, leállította a bombagyártást…
    Hitler ostobaságát csak tetézte helyettese Rudolf Hess, ki illegális Angliába repülésével ténylegesen, hitelesen igazolta, hogy az ostoba Hitler tényleg békét kíván Angliával…
    Ez vezetett levezethetően, vonalasan, a háború elvesztéséhez…
    Hitler angolimádata, mely feltételezhetően még a Nagyháború lövészárkaiban képződött, drága árat fizettetett Hitlerrel…
    Kétely nélkül tudjuk, hogy mit tett volna Napóleon Hitler helyében: habozás nélkül belefojtotta volna páncélosaival az angol hadsereget a csatornába.., stb. stb…
    -de hát, senki sem lehet tökéletes, mindenki hibázik…

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top