Megtekinthető: 2021. május 27 – július 30. Nyitvatartás: szerda-péntek, 12:00-18:00 óra között. A galéria augusztusban zárva tart, de a tárlat előzetes bejelentkezés után megtekinthető.
A Deák Erika Galéria következő kiállításán a kortárs magyar képzőművészet egyik legfontosabb alakja, Szűcs Attila mutatja be legújabb festményeit.
Szűcs Attila legújabb kiállításán és legfrissebb festményein egyszerre nagyon sok minden történik. Bruno Latour igencsak régi (múlt századi), de újabban egyre divatosabb kifejezésével élve a festett képek kvázi objektumként működnek. Egyszerre tűnnek konkrét és teoretikus tárgynak, valódi és képzeletbeli helynek, elvont és valós térnek is, ahol különféle dolgok – tárgyak, képek, metaforák, világnézetek, valamint organikus és anorganikus elemek – találkoznak össze egymással. Egyik nagyméretű festményén (Toys-Buds-Skulls) például játékok, virágok és koponyák alkotnak egy hatalmas gúlát, ami éppen attól válik kísértetiessé, hogy a szinte kézzelfogható motívumok különféle képi világokat fűznek vagy inkább olvasztanak össze. A középtér élénk színű és formakincsű plüss figurái szinte észrevétlenül morfolódnak át egy egészen más léptékű virág orgiába, ami mögött hatalmas koponyahegy sejlik föl. A koponyák felől nézve a kidobált, vagy éppen csak egymásra hányt játékok jelentéstartománya is elcsúszik a horrorisztikus dimenziók felé, a virágokból pedig valamiféle gólem alakja sejlik fel. A gúla/gólem ráadásul egy ambivalens, oldott (a szó szoros értelmében is: hígítóval spriccelt) térben lebeg, amelynek erős és meglepő materialitását éppen az adja, hogy az oldószer felszakítja a koherens festett kép illúzióját és feltárja a festék és a vászon kézzelfogható anyagiságát.
Festőművészként a megfestett és a megtervezett illúzió működése a kezdetek kezdete óta (avagy egy picit konkrétabban: jó harminc éve) foglalkoztatja Szűcs Attilát. Az elmúlt harminc-negyven év ráadásul az illúzió technológiai és ismeretelméleti fejlődésében is óriási változásokat hozott, hiszen a festészet referencialitása a fényképek és az újságok valóságából átúszott a képernyő terébe, a reprezentáció filozófiai kérdéseit pedig felváltották a különféle szimulációk, a posztinternet és a posztigazság perspektívái. Mindemellett minden korábbinál erőteljesebbé vált a diszkurzív és a kézzelfogható, a virtuális és az aktuális valóság közötti katasztrófikus feszültség is, ami egy valódi, biológiai és politikai apokalipszis (ökológiai és gazdasági összeomlás) rémképét vetíti előre. A létező dolgok természetére fókuszáló spekulatív realizmus és az abból kiinduló sötét ökológia perspektívájában a kiutat mindebből nem az utópiák (a világ és az emberi gondolkodás nagyléptékű átformálása) irányába kell keresnünk, hanem inkább illúzióink természetének pontosabb – fizikai és biológiai értelemben is teljesebb – megértése felé kellene elmozdulnunk.
A sötét ökológia és a spekulatív realizmus nagyon szereti a romantikát, élvezetét leli a pánpszichizmusban (ami lélekkel és szellemmel ruházza fel az organikus és az anorganikus világot is) és a holisztikus perspektívákban, amelyeket a technokapitalizmus és a modern természettudomány elvárásainak megfelelően kellőképpen modernizál is. Ennek az egyszerre hipermodern (kognitív tudomány, neurobiológia, genetika) és mégis varázslatos (Max Weber és André Breton felfogásában) teoretikus térnek a vizuális megfelelőjét vélem felfedezni Szűcs Attila festészetében. Az egyes festmények kapcsán ugyanis felmerülhetnek a romantika vitális, pánpszichikus kozmoszán túl a szürrealisták, a posztkonceptuális és a posztmediális festészet csodái is. Láthatunk fura (weird) és kísérteties (uncanny) alakokat, megfoghatatlan, a képernyő és a valóság között vibráló tereket, és – egészen közelről nézve – apró festék kristályokat is, amelyekből az emberi elme összerakja az élményhez és a túléléshez szükséges illúzióit. Ami az új, poszthumanista materializmus szempontjából különösen érdekes, az az, hogy éppen az illúzió kritikai vizsgálata, a képek és a motívumok oldása és dekonstruálása válik a mai festészet legizgalmasabb momentumává. Innen nézve Szűcs Attila egyik jellegzetes festménye, a Kikristályosodó szén olyan, mintha magát a káoszt és a teremtést jelenítené meg, avagy a dolgok fortyogó, pulzáló működését, ami nemcsak az emberi elme poszthumanista allegóriája, de a Föld szénalapú kultúrájának szimbóluma is lehet.
Írta: Hornyik Sándor
A kiállítás 3D dokumentációja, valamint teljes képanyaga a galéria weboldalán, illetve a közösségi oldalakon is láthatóvá teszik, és nyitvatartási időben, a kellő biztonsági előírásokat betartva, élőben is megtekinthető.
