+ Film

A Wendy egy varázslatos, egyben megható utazás filmje

© 2019 Twentieth Century Fox Film Corporation All Rights Reserved

A gondtalan gyermekkor üde, illatos édenkertje döbbenetes kontrasztot alkot a bánattal, traumákkal terhelt felnőttkor sivár, holdbéli pusztaságával – az amerikai független filmművészet egyik legjobban várt alkotása Pán Péter történetét dolgozza fel. A Wendy című filmet május 13-án mutatják be a magyar mozikban. 

Csaknem egy évtized telt el Benh Zeitlin négyszeres Oscar-jelölt filmjének, A messzi dél vadjainak bemutatója óta. A 2012-es alkotás premierje a Sundance-on volt, és a fesztiválok közönségét, a kritikusokat és a mozinézőket egyaránt elvarázsolta szilaj optimizmusával, lüktető életerejével, álomszerű, mesebeli hangulatával és páratlan vizuális világával. A főszereplő kislányt, Quvenzhané Wallist minden idők legfiatalabbjaként jelölték Oscarra, de mellette Louisiana ismeretlen tájai és a sarkvidék lassan mozgó, monumentális jégtábláinak birodalma is egyformán fontos szerepet játszottak Hushpuppy és apja lélekemelő történetében.

Zeitlin új filmje, a Wendy főszereplője szintén egy kislány. Neve megegyezik a Pán Péter című színdarab, illetve regény egyik fontos szereplőjéével, de az elegáns londoni Bloomsbury helyett egy louisianai szegénynegyedben él, gyárkémények és vonatsínek közelében. Barrie eredeti alkotásában nem Wendy a főszereplő, ebben a filmes újraértelmezésben azonban már a cím egyértelművé teszi, hogy ezúttal a kislány szempontjából ismerhetjük meg a történetet.

(From L-R): Gage Naquin, Romyri Ross, Gavin Naquin, Yashua Mack and Devin France in the film WENDY. Photo by Eric Zachanowich. © 2019 Twentieth Century Fox Film Corporation All Rights Reserved

Az óvodáskorú Wendy álmait már régen feladó anyja bisztrójában tölti egyforma napjait, ahol megfigyeli az embereket, és az ablakból nézi a közelben elzakatoló vonatokat. Egy unalmas délután szemtanúja lesz, ahogy egy helybéli fiú, Thomas egy titokzatos, hangosan kacagó, kihívó kis alak hívására felkapaszkodik az egyik szerelvényre, és örökre eltűnik. Évekkel később a már iskolás lány – aki elvágyódik szülőföldje unalmas, poros barnásszürkeségéből, a bisztró és a környező gyárak világából, és titokban irigyli az eltűnt fiút, aki elszabadult innen – újra megpillantja a tehervonat tetejéről integető, nevető, titokzatos lényt, aki egy percet sem nőtt vagy öregedett az eltelt idő alatt. Ahogy annak idején Thomas, ő is felpattan mellé a vagonra. Két ikerbátyja, James és Douglas is követi az ismeretlenbe.

A vonat különös utasa, Peter dacos, határozott, olykor ördögi jelenség: eleinte ellenséges és komisz, de hamar kiderül, hogy apró termete, nyers modora és szemtelensége ellenére született vezető. Ismeretlen tájakra kalauzolja el utasait, ahol friss, harsogó zöld dzsungel és azúrkék vizű lagúnák várják őket egy hatalmas vulkán mellett. Ez Sohaország, ahol mindig boldogság uralkodik, és a tenger mélyéből egy jóságos Anya sugároz örök örömet. (Míg Barrie művében Sohaországban Wendy lett az Anya, itt a vulkánnal valamiféle misztikus kapcsolatban álló, bálnaszerű, világító hasú, hatalmas, szelíd hal a teremtő, életet adó erő.)

Sohaországban a képzelet erejével irányítani lehet a természetet – például parancsra tör ki a vulkán –  és az itt élő gyerekek, az „Elveszett Fiúk” soha nem nőnek fel. Itt van az évekkel ezelőtt eltűnt kisfiú, Thomas is a bisztróból, aki semmit sem változott. A paradicsomi idillbe azonban hamar benyomakodik egy másik világ kegyetlen reménytelensége: az öregeké, akik nem tudtak ellenállni a fájdalomnak és a bánatnak, és maguk mögött hagyták a boldog gyerekkort. Vezetőjük egy végtelenül szomorú férfi, akinek a jobb keze helyén horog van. Birodalmuk szomorú, szürke és sivár, és ehhez a rögös, sószítta, szürke pusztasághoz képest még az otthon: a louisianai naplementében megcsillanó pályaudvar rozsdás barnasága is vonzó és szívmelengető emlék. Kibékülhet-e egymással valaha ez a két világ? Megmaradhat-e az öröm a fájdalom és veszteség ellenére? Mindent lerombolunk-e, amit valaha fontosnak tartottunk? Van-e visszaút?

Zeitlin – ahogy A messzi dél vadjaihoz is – maga szerezte a mágikus realista történetmesélést kísérő, áradó, magával ragadó zenét. A rendező mestere a hangulatfestésnek: operatőrével, a norvég Sturla Brandth Grøvlennel együtt lélegzetelállító szépségű képekben mutatja meg az otthon ingerszegény és unalmas, mégis biztonságos világát, Sohaország csodaszép, bűvös, mesebeli tájait, és a felnőttek rideg, szürke kősivatagát. Egymás után idézi meg Barrie meséjének a klasszikussá vált Disney-rajzfilmből is visszaköszönő karaktereit, elemeit és átértelmezett üzeneteit. De a mese örömébe, felszabadultságába és humorába itt szorongás, lemondás, áldozat és lelkiismeret-furdalás vegyül: a természet csodája mellett megjelennek a környezetpusztító emberi civilizáció fenyegető jelei is.

A Wendy egésze varázslatos utazás, amely hullámvasútra ülteti a nézőt. A film legerősebb pillanatai mégis a gyönyörűen fényképezett és vágott kezdő, realista képsorok a louisianai sínek mellett, amikor először látjuk a nyiladozó értelmű Wendyt és anyját – illetve a felemelő zárójelenet, amely érzelmességével és egyszerű, csendes erejével váratlanul könnyekig meghat. A gyerekkor csodái talán mégis mindennek ellenére velünk maradnak.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top