+ Jegyzet

Az időjárás megváltoztathatja-e a történelem menetét?

A sivatagban néha furcsa dolgok történnek. Például, az égből lehullik egy hal, épp ahhoz az emberhez, akinek a legnagyobb szüksége van rá, hiszen vendéget vár: a saját fiát, akit rég nem látott. És az eső napok óta szüntelenül esik. De mi történik mindeközben és mi lesz, ha eláll? A Hatszín Teátrum 2018-ban bemutatott előadásából kiderül, ami tavasz óta a YouTube-on is megtekinthető a rendezőnek köszönhetően.

A Majd, ha az eső elállban manifesztálódik a generációkon átívelő fájdalom, kudarc, de néha az öröm is. Mint ahogy bármikor az életben, időnként események, sőt akár mondatok ismétlődnek. Más helyzetben, más ember szájából, más jelentéssel, de valahol mégis összekapcsolódnak. Először, úgy tűnhet, mintha csak jelenetek lennének összevágva. Valahogy minden összemosódik. A múlt és a jövő; a szereplők élete; a valóság a vízióval. Aztán a végére szép lassan kisimulnak a szálak. Mindent megértünk, azt is, amit talán a legelején még nem. És ahogy képzeletben utazunk ide-oda az időben (segítenek a kijelzőn az évszámok), megismerjük a történtek miértjét. Különös feszültség húzódik végig a darabban, az apáról csak ritkán beszél volt felesége. Egészen a végéig várnunk kell arra, hogy kiderüljön, igazából miért kellett elhagynia a házat.

Mint megannyi tulajdonság, a Gabriel név is öröklődik az idők során. De hogy mit kapnak ezek az emberek még a nevük mellé? Többnyire balsorsot. Mintha ebbe a névbe már eleve kódolva lenne valamiféle szerencsétlenség. Pedig a Gabriel lehetne szerencsés is. Hiszen bibliai: Gabriel, Isten hírvivője. De nemcsak ezt lehet a Bibliához kötni. Fontos utalások jelennek meg a darabban.

Azt hiszem, elég ébernek kell lenni az előadáshoz. Már az első percekből is kiderül, hogy egészen összetett darab ez. Minden mozzanatot feszülten figyelni kell ahhoz, hogy aztán végül az egészet megértsem. Nem lehetek fáradt, nem kalandozhatok el közben egy pillanatra sem.

A díszlet is bámulatos. Furcsa, hogy ezt írom, miközben éppen csak pár elemből áll: a képernyőn két oldalon az aktuális évszámot, míg középen a folyton zuhogó esőt láthatjuk. Miközben néztem, arra gondoltam, hogy mekkora élmény lehetett ez a darab élőben. Ha így, képernyőn keresztül magával ragadott, akkor személyesen biztosan még nagyobb hatással lett volna rám.

Két óra hosszú idő. Legalábbis színházi léptékkel mérve biztosan. Nehéz úgy ilyen hosszú előadást csinálni, hogy ne kezdjek el fészkelődni közben türelmetlenül. Hogy ne tűnjön vontatottnak és unalmasnak. Hogy az utolsó másodpercekig lekösse az embert. Hogy egyáltalán ne érezze hosszúnak. Kulumatuének mégis sikerült. Odaszögezett a képernyő elé, és észre sem vettem, mennyire múlik az idő.

Soha nem lehetne aktuálisabb ez a mű, mint most. Járványveszély, nagy áradások, jégeső, akárcsak ez a helyzet is szülhette volna a történetet. Pedig, 2008-ig kell visszamennünk az időben, hiszen akkor volt az első bemutató, Adelaide-ben, Ausztráliában.

És végül, egészen az előadás végén, Mester Viktória énekel, ezalatt pedig az összes szereplő leül a színpad közepén lévő hatalmas asztalhoz. Annyira lenyűgözött ez a jelenet – és addigra már az egész darab is -, hogy néha még levegőt is elfelejtettem venni. Azon kaptam magam, hogy csak feszülten figyelem a szereplők arcát, visszatartott lélegzettel. Minden egyes gesztust, minden levegővételt, minden mosolyt a szájak sarkában. Hogy fürkészem őket.

Az előadás tényleg bármikor íródhatott volna, és pont ettől annyira torokszorító. A folyton zuhogó eső alatt az élet nem áll meg. Ami ekkor történik, az igazából most is megtörténhetne, bárkivel, veled is és velem is. Nem különleges és a földtől elszállt dolgok ezek.

Végül lecsendesedik az idő, és az érzelmek is. Hosszú percekig (vagy csak úgy tűnik?) némaság van, és jó is ez a megállított pillanat.

Buruli Anita

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top