+ Gondolat

Leonardo da Vinci legjobb mondata

A zseni közelről. Ez az alcíme annak a mesterien aprólékos munkának, amit Walter Isaacson tett le a világ elé a festő-legenda, Leonardo da Vinci életéről. Talán több is mint legenda, több is mint zseni, hiszen a szerző egyenesen a “reneszánsz ember archetípusának” írja le Leonardot. Feltataláló, festő, rajzoló, építész, gondolkodó ember volt, aki olyan alkotásokat hagyott maga mögött, amit évszázadok múlva is áhítattal szemlélnek az emberek.

Több ezer saját kezű feljegyzést, levelet és privát iratot tanulmányozott át a szerző, hogy közeli képet kaphassunk arról, miként élt és gondolkodott a Föld talán egyik legnagyobb zsenije. Megtudhatjuk miként vélekedett az emberi testről, a művészetről, a kortársairól, és sok minden egyébről. Vajon ebből a hatalmas és páratlan életműből melyik volt a mester legjobb mondata? Ebből a cikkből kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!

Félmilliárd dollár útja

Azon elmélkedtem pár évvel ezelőtt Leonardo egyik festménye kapcsán itt a Librarius hasábjain, a 450 millió dolláros kérdés című cikkben, vajon ki, és miért, és hogyan, és megérte-e.

Az Argo című film Balog Tibije mikor telefonban meghallott egy 20 millió forintos üzleti ajánlatot, a társainak hangok nélkül formázta szájával az elképesztő összeget: húúúszmmmillllióóóó. Ledöbbentek a tételen. Tyson mondta, hogy kőkemény legyen a Tibi, de azért húsz, az mégis csak húsz. Pláne ha millió. És forint. Nem csoda, hogy Bodri barátjuk is izgatottá vált. Történelmi tekercset akartak eladni, és hirtelen a nagypályás műkincskereskedők körében találták magukat. Ha a (hang nélkül és lassan szótagolva mondva!) húúúszmmmillllióóóó forint elképesztette Balog Tibit és bandáját, vajon mit szóltak volna a Salvator Mundi árához?

Félmilliárd dollár. Ekkora összeg került ugyanis kifizetésre néhány éve Leonardo egyik gyönyörű festményéért, a Salvator Mundi-ért. Egészen pontosan: 450 millió dollár. A hír és az összeg precízen megmutatta a festő munkájának, és a 2010-es évtized piacának a viszonyát. Leonardo befolyásos emberek körül mozgott, “reneszánsz oligarchák” társaságában, de ez az összeg talán még őket is meglepte volna. Ha nem is annyira, mint Balog Tibit, de az biztos, hogy ekkora pénz kapcsán még Firenzében is megugrott volna néhány ember pulzusa. Elgondolkodtató az összeg több szempontból, és segít keretrendszerbe foglalni ennek a géniusznak a különlegességét.

Közel 500 millió dollár és 500 év. Szédítő számok, szédítő távlatok. De vajon hogyan élt Leonardo, miként gondolkodott, hogyan festett és miket alkotott? Hétszáz oldalon járja ezt körbe Walter Isaacson könyve, azonban mi maradjunk e mostani cikk témájánál: Mi volt Leonardo legjobb mondata?

A zseni közelről

Minél közelebb megyünk egy idolhoz, annál zavarba ejtőbb képpel találkozunk. Hiszen egy rajongással körülvett félisten hogyan fújhatja ki az orrát úgy, hogy egy kis zsebkendődarab még ott lifeg a szája felett, némi szerves vegyülettel dúsítva? Lehetne sorolni a végtelenségig a bugyuta példákat arról, hogy minél közelebbi képet kapunk valakiről, annál hétköznapibb arcát látjuk. A paparazzik is tudják ezt, nem véletlen, hogy hatalmas üzletág a fotózás e különös világa. A közeli kép megmutatja az idol nagyságát és kicsiségét. Ez történik Leonardóval kapcsolatban is. Megismerhetjük a zseni szárnyaló és ragyogó gondolkodását, de megismerhetjük a hétköznapi arcát is. Talán pont így kerek a történet. A legjobb mondata pedig éppen egy ilyen egyszerű, hétköznapi szituációban hangzik el! Ráadásul az utolsók egyikén.

A leves

1519-ben halt meg a mester, és hozzáillően, szinte az utolsó pillanatig dolgozott. Rajzolt, jegyzetelt, írásban gondolkodott, és az utókor számára szerencsére ebből sok minden fennmaradt. Életének végén is jelentős geometriai kérdések foglalkoztatták. A hatvanhetedik évében járó és megroppant egészségi állapottal küzdő Leonardo még ekkor is jegyzetelt, és a derékszögű háromszögek titkait próbálta megfejteni minden erejével. Szinte látom magam előtt az öreg szakállas mestert, ahogy a remegő kezével még rajzolgatja a vonalat és kanyarítja a mondatokat. Az utolsókat.

A jegyzetlapocska és Leonardo ereje is a végéhez közeledett. Háromszögek, rejtélyek, gondolatok, feljegyzések, aztán az öreg mester szinte búcsúzóul, még leírja lassan a legjobb mondatát a papír aljára: “Ecc. Perché la minestra si fredda.”

“Stb. Mert kihűl a leves.”

Ezek voltak Leonardo saját kezűleg leírt utolsó sorai, és ebbe a pillanatba sűrűsödik bele sok minden. Az élet és a halál, a zsenialitás és a hétköznapiság. Minden ott van benne, abban a mondat végére kitett utolsó pontban. A mester remegő kezével még a végső jegyzeteit kanyarítja, fejében a geometria és az élet titkait kutatja, van még benne bőven kérdés és gondolat, hiszen “stb.”, de most mégis meg kell szakítania a munkát, mert a szakácsnő szólt, hogy bizony idő van, kihűl a leves. Menni kell.

Mese nincs, mert ha idő van, akkor tényleg menni kell. De addig bizony még ott van a rajz, a gondolat, az írás, és talán még egy kis leves is.

ÍrtaSéra András, A Kolostor Őre, blogger

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top