+ Riport

Halálközelben – Egy pszichiáternő beszámolója az intenzívről

MTI/AP/Felipe Dana

Teresa Deffner a jénai egyetemi klinika intenzív osztálya munkacsoportjában dolgozik. Nap mint nap drámai sorsokkal, extrém helyzetekkel szembesül.

Amikor egy beteg az intenzívre kerül, úgy tűnhet neki, mintha egy másik bolygón lenne. Körülötte mozgó alakok tetőtől talpig védőruhában, maszkban, villogó-csipogó készülékek jobbról-balról. Ilyet eddig csak sci-fi filmekben láthatott.

Az én feladatom, hogy a pácienseket megnyugtassam és kibeszéljék magukból a félelmeiket. Persze olyat nem mondhatok, hogy semmi baj, maga ezen szerencsésen túl fog esni és két hét múlva gyógyultan kisétál. Ehelyett:

“Ez itt biztonságos, a legjobb hely, ahová most kerülhetett. Ha nem tud önállóan lélegezni, segítenek. Nézze meg nyugodtan az ápolókat, orvosokat, amikor bejönnek, ahogyan dolgoznak, figyelje a részleteket. Minden lehetőt megtesznek, szakmai rutinjuk megnyugtat. Ezek a készülékek életmentők. Néha sípolnak, ha valaki nagyon rosszul lesz, ilyenkor az ápolók gyorsan itt vannak és teszik, amit kell.”

Félnek, hogy eszméletüket vesztik

Teresa Deffner

Azért vagyok itt, hogy a betegek halálfélelmét csillapítsam. Amikor nehezen lélegeznek, csak pár szóra képesek. Ekkor megpróbálom azt tenni, ami jó lehet nekik. Néha segíthet, ha a halálfélelmükre direkt rákérdezek, ekkor a téma teret kap. Rövid, intenzív párbeszéd is kialakulhat, az oxigéntelítettségtől függően. Amikor vélhetően intubálás jön, erre fölkészítem őket. Sokan félnek az öntudatlanságtól. Hogy a lélegeztető csövet bevezethessék, mélyaltatásba kell helyezni őket. Ezt mesterséges kómának mondják, de ez inkább tartós narkózis. Sokan irtóznak ettől. Elmondom, hogy a helyzetük nem változik:

“Ön továbbra is itt fog feküdni, ezen az ágyon, melyen aludni fog, mindent megkap, amit eddig. Nézze azt a férfit a másik ágyon, láthatja, hogy ellátják és ügyelnek rá.”

Amikor hozzátartozó telefonál, az alvó beteg füléhez tartjuk a telefont. Nemrég egy beteg ezt látta és azt mondta, ő is ezt szeretné, ha öntudatlan lesz. A hozzátartozókkal való kapcsolat a munkám fontos része. Elaltatás előtt mindig megpróbálunk még egy telefonálást, vagy videót. Ezek igen megható pillanatok, néha olyan intimek, hogy én nem is lehetnék jelen. Többnyire egyszerű közhelyek:

“Maradj erős!” “Ki fogod bírni.” “Szeretlek.”

Ezek számomra újak itt az intenzíven. Más betegségeknél ritka, hogy az intubáció előtt még marad kevéske idő egy telefonra. Egy beszélgetésre, mely az utolsó lehet. Nem mindenki ébred föl.

“Talán korábban kellett volna kórházba vinnünk?”

Erről ritkán beszélnek, pedig fundamentális; inkább valami mindennapiról váltanak szót. Nemrég egy idős házaspár arról beszélt, mi van otthon ebédre. Ekkor nem mondhatjuk, ez talán az utolsó beszélgetésük, beszéljenek valami fontosabbról.

A hozzátartozók fájdalma

Velük is napi kapcsolatban állunk, gyakran hetekig, mert a kovidosok hosszú ideig lehetnek az intenzíven. Fotókat készítünk a betegről és elküldjük a családnak, hogy a helyzetről legyen kézzelfogható képük. Úgy vélem, a hozzátartozók fájdalmáról kevés szó esik. Egész nap otthon ülnek és hívogatják a klinikát. Gyakran naponta többször is telefonálnak. Nálunk az intenzíven, 30 betegnél, ez igen sok hívás. Gyakran a kezelő orvossal vagy az ápolóval beszélnek. Minket is kapcsolnak, kolléganőmmel időnk 90%-át telefonálással töltjük. Naponta kerülök tragikus sorsokkal szembe. Ám ez nem szabad, hogy kiborítson lelki egyensúlyomból. Ezt az emberek rögtön megéreznék. Mindig érezniük kell, hogy a szörnyűséget, a fölfoghatatlant, amit közölnek velem, el tudom viselni.

A hozzátartozók kevés támogatásra számíthatnak. Szociális kontaktjaik alig, maguk is gyakran vannak karanténban, senkivel sem találkozhatnak. Ezt még anyagi gondok is tetézhetik. És újból és újból a kérdés: Ki fertőzhette meg a beteget? Ez szinte mindegyiküket kínozza. A fiú volt az, aki a munkahelyről hozta haza a vírust és megfertőzte az apját? Ez akkora fájdalom, amit eddig még el sem tudtunk képzelni. Ilyen erős bűntudattal az intenzíven eddig még nem volt dolgunk. A drámai esetek, amilyeneket eddig még nem láttam, csak szaporodnak. Az év elején egy fiatalember pár hét alatt elvesztette apját-anyját. El sem búcsúzhatott tőlük, mert nem mehetett be. Ezek nyomot hagynak az emberben. A sorscsapásokat élőben látjuk, nem tudjuk, ki hogyan viseli el.

Időközben a személyes elbúcsúzás megengedett lett. Ám a múlt héten volt egy esetünk, amikor az egész család karanténben kellett, hogy maradjon. Ilyenkor bejöhet a család barátja vagy a búcsú videón történhet.

Ha a hozzátartozók személyesen nem jöhetnek be, fölhívjuk őket, hogy a haldoklótól búcsút vehessenek. Szép, ha néhány személyes szó elhangzik. Ha senkit nem érhetünk el, mi vállaljuk az élettől való búcsúztatást.

Egy ritkaság

Kolléganőmmel december óta váltjuk egymást a családdal való kapcsolatban. Vajon más kórházakban, ahol nincs pszichiáterek, ezt hogyan oldják meg? Akkor az ápolókra hárul ez a többlet-feladat. Hogy az orvosokat és az ápolókat ebben magukra hagyják, nem fair. Ilyen pszichiáterek, akik az intenzív-csoport állandó tagjai, kevés klinikán találhatók. Mi, pszichiáterek ritkaság vagyunk, sajnos. Nem az a kérdés, minek egy pszichiáter az intenzíven, hanem, hogy miért nincs mindenütt? Egy kórház összes válságos esete az intenzíven gyűlik össze. Nálunk nincsenek könnyű esetek. Minden páciens életveszélyben van. Épp itt lenne magától értetődő, hogy az orvosokon és az ápolókon felül még valaki törődjön a betegekkel és a hozzátartozókkal. Valaki, aki folyamatosan kapcsolatban marad a páciensekkel, ha az orvosok és az ápolók már a következő sürgős esettel foglalkoznak.

A normalitáshoz hosszú az út

Ha valaki túl van az életveszélyen, az érzelmi támogatásnak még nincs vége. Ha valaki hetek után fölébred, az egy örömteljes esemény. Ám a beteg fölépülésében ekkor kezdődik a, valószínűleg, legkeményebb szakasz. A realitás visszanyerése kemény munka. Sokszor nem is hiszik el, hogy hetekig aludtak. Ez a narkózis alatti álmok miatt van. Olyan eseményekre emlékeznek, melyek meg sem történtek. Némelyek azt hiszik, háborúban vagy fogságban voltak, elrabolták és megkötözték őket. Egy páciens azt mondta, emlékszik, hogy mellette minden beteget lekapcsoltak a gépről és ő a félelemtől megdermedve várta, hogy őt is lekapcsolják.

Nem tudjuk, hogy ezek az álmok a hosszú narkózis, vagy a fokozatos ébredés alatt keletkeznek. Mindig nagyon valóságosnak és fenyegetőnek tűnnek. Nem hasonlíthatók össze a szokásos álmokkal. Az emberek később határozottan állítják, hogy ezek megtörténtek velük. Mi ott vagyunk, megbeszélhetik velünk. Természetesen ébredés után alig tudnak beszélni, de később óvatosan rákérdezek: Másoknál ébredés után így és így történt, és magánál? Akkor bólintanak. Fontos, hogy ebben a fázisban valaki legyen mellettük, hogy ezeket az irreális élményeket kezelni tudják. Az intenzív után sokan lelkileg szenvednek és poszttraumatikus zavar is fölléphet náluk.

Ám vannak megható történetek is. Nemrég feküdt nálunk egy 60 éves hölgy, lélegeztető gépen volt. Altatás előtt fölhívta a lánya, mellette pici lány unokája is a kamera előtt volt. A lányka látta a képernyőn, hogyan alszik a nagyanyja. Amikor aztán a hölgy jobban lett és lassan magához tért, a kislány belekiabált a telefonba:

“Nagyi, fölébredni!”

Öröm volt látni, ahogy a kislány majd kibújt a bőréből, amikor ismét beszélhetett nagyanyjával. Ezek felejthetetlen pillanatok.

Hogy az intenzívbetegek gondozását országszerte javítsa, Teresa Diffner kollégáival saját szekciót hozott létre a Deutsche Interdisziplinäre Gesellschaft für Intensiv- und Notfallmedizin (DIVI) nevű szervezetnél.

ZEIT online, 28. 02. 2021. /Uniklinik Jéna/Rózsa S, német sajtófigyelő

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top