+ Gondolat

David Foster Wallace legjobb mondata

Beszakítja az íróasztalt az 1100 oldalas sárga monstrum, az ezeregyszáz oldalas opus magnum, David Foster Wallace Végtelen tréfa című könyve. Nemcsak a súlya, hanem a tartalma miatt is. Tömény pszichodráma egy olyan társadalomról, amelyik talán nem is annyira a fantáziavilág szülötte. A gyanútlan olvasó amikor egy csendes könyvesbolt polcáról leveszi, teniszpályákat lát a könyv borítóján, majd megfordítja, és hátul pedig közlik vele:

“Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.”

Köszönöm szépen! Szép indítás. Nézzük mi van belül!

Strapabíró masszív íróasztallal rendelkezem, így bátorkodtam a könyvesboltból hazavinni egy példányt. Aztán fejezetről fejezetre haladva kellett az íróasztal lábait is, és magamat is újracsavarozni, hogy bírjuk a fizikai és a mentális megterhelést. Jelentem: túléltem. De csak miután párszor végzett velem. Vajon melyik volt a könyv legjobb mondata? Ebből a cikkből kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!

Teniszháló

Belegabalyodtam rendesen a könyvben felvázolt teniszpályák hálójába, mert nemcsak intenzív tempóban olvastam a könyvet, de mellette párhuzamosan hallgattam a Sipos Balázs (egyik fordító) és Gulyás Márton közös videós elemző sorozatát is a műről. Ez pedig egy másik monstre cucc. 19+1 videó a Partizan YouTube csatornáján, ami részenként 1-2 óra. És nem rityi-rötyi, nem locsi-fecsi, hanem kőkemény “teniszleckék” a lélek mély bugyraiból.

Összefoglalva tehát az eddigieket: A könyv kíméletlenül kivégez, és szerencsés vagy, ha valahogy mégis túléled! Aztán porló romjaidon még a Partizánok is áthajtanak valami összkerék meghajtású szörnnyel úgy, hogy az íróasztal szétzúzott darabjai, és a halványan pislogó tested fölött már keselyűk köröznek.

Ha ekkor még mindig lélegzel, kedves olvasó, plusz az isteni kegyelem segítségével eljutsz a könyv és a 19+1 videó végére, bármilyen hihetetlen, de komolyan meg fog fordulni a fejedben az az őrült ötlet, hogy még egyszer újrakezd ezt az utazást. A szerző sajnos már nem lesz veled, mert ő bizony önként vetett véget az életének a 2000-es években, de alapos tanulmányozásra itt hagyta nekünk a teniszpályákat.

A legjobb mondat

Rögtön az első oldalon található. Szimplának tűnik, azonban komoly mélysége van, de megértéséhez végig kell menni a könyvön, és talán az életen is.

Első oldal negyedik mondat: “Idebent vagyok.”

Ennyire szimpla az üzenet. Szerintem ez a szerző legjobb mondata. Idebent vagyok. Mennyi helyen lehetünk idebent? Rengeteg. De attól még hogy odabent vagyunk, vajon ténylegesen odabent vagyunk? Aztán ahogy felfedezi az ember az élet mélyebb rétegeit, rájöhet, hogy valójában önmagában belül is odabent van. Ennél a pontnál talán már érzi a kedves olvasó, ahogy a leengedett teniszhálóba lassú mozdulatokkal kezdünk szépen belegabalyodni. És ha ez nem lenne elég, személyes trénerünk is közelít a pályán a könyv fordítójának személyében (Sipos Balázs), és a videósorozat egy fontos részén elmondja, hogy az idebent ellentéte, az odakint, hogyan jelenik meg a könyv egy fontos pontján. Így aztán az egyre feszítőbben ránk csavarodott teniszhálóval történő küzdelmünk közben átgondolhatjuk a térről, az időről, és a fizikáról alkotott fogalmaink korlátait. A személyiség transzcendens oldalához közelítve pedig próbáljuk újraértelmezni a bent és a kint lényegét.

Pattogó teniszlabdák

A ránk csavarodott teniszhálóval való küzdelmünk közben pedig egyre több labda kezd el pattogni, emberek jönnek-mennek, és mi csak kapkodjuk a fejünket. Kábítószer jobbra-balra, némi erotika, sokkoló sorsok és döbbenetes mondatok pattognak a teniszlabdákkal együtt. Bent. Kint. Kint. Bent. Bent. Kint. Kint. Bent. Mindeközben otthagyott nyári jégkrémként olvad a tudat, és már semmi sem biztos…

!WOW!

Európából azt hisszük sokszor, hogy Amerikában minden olyan (nagybetűs) WOW! Minden olyan happy, minden olyan success and great and fun! Pedig néha ott is terhes tud lenni az hogy bent vagyok. Vagy éppen az, hogy kint. David Foster Wallace egy patikus precizitásával keveri ki és tárja elénk a modern ember szomorú meséjét, és elhisszük neki.

Ahogy haladunk a történet mélyére, egyre inkább elhisszük neki, hogy a szereplők bizony rabjává válnak annak a bizonyos “Végtelen tréfának”. De könnyen lehet, hogy mi olvasók is. Hiszen én például egy hosszú lábadozás és íróasztal reparálás után, elhessegetve a keselyűket, könnyen lehet, hogy újra nekimegyek az ezeregyszáz oldalas sárga monstrumnak. Ismét megnézem azokat a teniszlabdákat, a pályát és a hálót, hogy újra elgondolkozhassam a lelátón ülve a bent és a kint nem is olyan egyszerű fogalmáról.

Miközben Don Gately ökölcsapásai munkagépekről lendülő romboló golyóként zúznak, én egyáltalán nem bánom, hogy idebent vagyok. Ha csakugyan.

ÍrtaSéra András, A Kolostor Őre, blogger

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top