+ Interjú

Simkó Beatrix: A mozgás öröme univerzális és kortalan

Simkó Beatrix. Fotó: Dömölky Dániel

„Falat épít-e idősek és fiatalok közé az öregedés és az, hogy máshogy nőttünk fel, mint a nagyszüleink? Mihez kezdjünk a generációs különbségekkel, és hogyan közelíthetünk egymás felé?”

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik A kredenc a pincében maradt című táncelőadás, amelynek képernyőre optimalizált verzióját 2021. február 26-án 20 órakor mutatják be a Trafó e-Néző programsorozatában. A kredenc a pincében maradt című produkcióval Simkó Beatrix egy olyan univerzális nyelv után kutat, amelyet társadalmi, kulturális, generációs háttértől függetlenül mindannyian megértünk. A koreográfus-rendezővel az előadás inspirációiról, a próbafolyamatról és a tabuk nélküli öniróniáról beszélgettünk.

Hogyan jött az ötlet, hogy különböző generációkról készíts előadást?

Egy ideje foglalkoztat az öregedés témája, személyes és szakmai okokból egyaránt. Több közeli barátom is az idős generációhoz tartozik, nyolcvan feletti barátaim is vannak, és nagyon természetes és közvetlen a kapcsolatunk. Közös programokat szervezünk, el is járunk együtt. Ennek kapcsán kezdtem azon gondolkodni, hogy másnak is ennyire evidens lehet-e ez a fajta generációs kapcsolódás. Emellett táncművészként számomra fontos kérdés az öregedés: a saját testemen is látom a változást. Ez a mi szakmánkban sokkal kiélezettebb, mint máshol. Elfogadott helyzet, hogy ez a pálya hamar véget ér: általában fiatal, dinamikus, terhelhető kapacitású testek jelennek meg a színpadon. Hamburgban tavaly elvégeztem a „Performance Studies” elnevezésű mesterszakot, ott a szakdolgozatom keretében foglalkoztam ezzel a témával – idős testek és öregedési folyamatok a táncszínpadon –, és már akkor tudtam, hogy egy egész estés anyagot szeretnék szentelni ennek, amelyben diverz alakok jelennek meg, színészek, táncművészek a húszévestől a hetvenévesig.

Mi az előadás központi koncepciója?

Régen természetes volt, hogy egy háztartásban több generáció élt együtt, de ez megváltozott. Ma korosztály szerint választunk programokat, a saját generációnk tagjaival töltjük az időnket. Kevés híd van közöttünk. Engem az egymástól időben, térben egyre távolabb kerülő generációk különbsége és kapcsolódása érdekel. Azt szerettem volna táncszínházi keretek között megfogalmazni, hogy milyen szokások kapcsolnak minket össze.

A mostani, online közvetített programot „elő-adásnak” nevezed.

Tavaly májusra terveztük a premiert, amely a pandémia miatt nem jöhetett létre. Most is májusi bemutatóban bízunk, de reagálva a helyzetre már most szerettük volna a lehetőségekre szabott formában bemutatni a darabot: ez az online közvetítésre tervezett „elő-adás” nagyobb részben tánc, a többi részben pedig egy interjúkból, werkfilmből, kerekasztal-beszélgetésből összevágott, színes egyveleg. A nézők így betekinthetnek a próbafolyamatba, illetve sok perspektívát is megismerhetnek: az előadókét, az alkotókét, az enyémet. A kerekasztal-beszélgetés pedig a tudomány területéről tekint a témára. Párhuzamosan készülünk a májusi bemutatóra, és az online produkcióra.

A kredenc a pincében maradt – mire utal ez a cím?

Számomra ez a cím játék a nyelviséggel, a távolsággal. Bizonyos szokások, szavak kikopnak a használatból, háttérbe szorulnak – a kredenc szó ezt szimbolizálja. Egyes dolgok feledésbe merülnek, de megpróbáljuk őket életben tartani. A pince is metafora, az elmúlással függ össze, ugyanakkor a felhalmozás, a raktározás, a megőrzés, az emlékek metaforája is. Számomra az a kérdés, hogy hogyan lehet az emlékeket élővé tenni, hogyan lehet felhozni azt, ami lent maradt. Hogy hogyan teremthető meg a kapcsolódás.

Hogyan választottad ki a szereplőket és milyen volt a próbafolyamat?

Azt tudtam előre, hogy melyik korosztályból szeretnék választani. Lépésről lépésre, műfaji nyitottság alapján jött össze a csapat. Olyan szereplőket választottam, akiknek inspirált a személyisége. Szerettem volna szöveggel dolgozni, ezért gondoltam, hogy színészeket is hívok, olyanokat, akik nyitottak a mozgásra. Nagyon egymásra hangolódtunk, mára igazi közösség vagyunk. Ők korábban nem dolgoztak egymással, csak nekem volt közös munkám közülük két táncművésszel. Nagyon izgalmas, és jó látni, hogy rendező-koreográfusként hogyan lehet közösséget formálni egy aránylag rövid próbafolyamatban. Jó megélni, amikor természetesen kialakulnak a kapcsolódások, egymásra hangolódások. Mindenki nyitottan, játékossággal, bizalommal állt hozzá a projekthez, és ez megkönnyítette az egész munkafolyamatot, keretet adott neki. Saját feladatomnak tekintem, hogy az elején legyen ismerkedési fázis, és a próbafolyamat ne szigorúan az elképzelések mentén haladjon, hanem a közös ötletelésen, improvizációkon keresztül ismerjék meg egymást, és merjenek bátrak lenni. A színészek is táncolnak és a táncművészek is beszélnek az előadásban.

Táncosként te is megjelensz?

A színpadon nem jelenek meg, májusban sem fogok, és most sem, de a werkanyagban én is megszólalok a többi alkotóval együtt.

Foglalkoztat a munkamódszer, amikor magamat koreografálom – vagy másokkal magunkat koreografáljuk –, az elmúlt években sokszor volt erre példa. Ugyanakkor az is nagyon izgalmas kihívás, amikor a szereplőkön keresztül valósítom meg az elképzeléseimet. Érdekel, hogy hogy tudom más művészek eszköztárán keresztül megmutatni az engem foglalkoztató gondolatokat, illetve a bennem lévő energiákat mások által becsatornázni az előadótérbe.

Óvatosnak kellett lenni a próbafolyamat során, amikor az öregedésről volt szó? Mennyire tabu ez a téma?

Tabu nincs. Nagyon nyitottan beszélünk a témáról. Profi előadókkal dolgozom együtt, tapasztalt, nyitott személyiségekkel. A színészek és a táncművészek is intellektuálisan és fizikailag is tréningben vannak. Öniróniával, humorral közelítünk a témához, ez átjárja az egész próbafolyamatot. Jó létezni abban a közösségben, amelyet a produkció kapcsán létrehoztunk: nyitottság és kísérletező kedv lengi körül. Olyan, mintha nem lenne köztünk korkülönbség,

Mennyire reflektál az előadás mostani különös helyzetre, a pandémiára?

Nem jelenik meg benne a pandémia témája. A koncepció, az irány már adott volt, ezt nem módosította a jelenlegi helyzet, bár a téma maga olyan, ami a járvány alatt nagyon láthatóvá, kiélezetté vált. Mintha még jobban nőtt volna a generációk közti távolság.

Milyen lesz az előadás a közönségtől visszaáramló energia nélkül?

Nagyon rossz közönség nélkül előadni. Ugyanakkor fantasztikus lehetőség van arra, hogy próbáljunk, hogy a Műhely Alapítvány és a Trafó megadja minden támogatását, hogy elkészíthessük a majdani színpadi produkciót. Ez nehezített terep, de legalább az online anyagon keresztül a nézők betekintést kapnak a témába, amíg az élő bemutatóig eljutunk.

A néző hogyan vonódik be a közös térbe?

Olyan közelségből láthatják a jeleneteket, amilyenből kint, a nézőtéren ülve nem volna lehetséges, illetve a werkfilm segítségével a próbafolyamat laza, kötetlen, improvizatív közegébe is betekinthetnek. Kicsit így ők is beleláthatnak abba a nyitott, kísérletező, és tabuk nélküli miliőbe, amiben mi élünk a próbafolyamat kezdete óta.

„A kredenc a pincében maradt”–nak egy online közvetítése lesz  – hogyan tovább?

Az online „elő-adás” után várunk arra, hogy sor kerülhessen az élő bemutatóra a nézők előtt – bármikor készen állunk erre. Emellett tervezek egy off-programot: egy többgenerációs foglalkozássorozatot, amelyben a huszonéves és az egészen idős generációk is részt vehetnek, és a mozgással kapcsolódhatnak egymáshoz. A mozgás öröme szerintem univerzális és kortalan, és az eszköz itt van a kezemben: azokat a játékokat, gyakorlatokat használnám, amelyeket a próbafolyamatban is bevetettem. Ez több okból is fontos nekem: egyrészt szeretném, ha a táncra nemcsak úgy gondolnánk, mint egy szép mozgásformára, hanem használnánk is, hiszen óriási dologra képes. A mozgásnak szerepe van az önértelmezésünkben, ki tudjuk fejezni magunkat általa a lehető legegyszerűbb eszközeinket, és segít abban is, hogy könnyebben kapcsolódjunk másokhoz. Másrészt ez a projekt a generációs együttlétet is elősegíti, ami különösen fontos ma, amikor alig töltünk időt más generációk szülötteivel. Én erre szeretném megteremteni a lehetőséget. Szülő-gyerek, de unoka-nagyszülő párosok is jöhetnek majd a foglalkozásra. A nyári nyitás idején már volt egy próbaalkalom tíz résztvevővel, ami nagyon jól sikerült. Nagyon várom a következőket.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top