+ Irodalom

Böszörményi Zoltán: „Párduclépésben a boldogság”

Varga Melinda két verskötetéről

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

(Babits Mihály: Második ének)

Az elmúlt évben Varga Melinda három, igen jelentékeny verskötetet tett le az olvasó asztalára. A 2018-ban, a Kalligram és az Irodalmi Jelen Könyvek közös kiadásában napvilágot látott Sem a férfiban, sem a tájban című kötet után 2020-ban jelent meg a Kifordított ég (e-könyv) és A fásult kebelnek nincs költészete (nyomtatott), mindkettő az Irodalmi Jelen Könyvek kiadása. A harmadik, A Pacsirta és a Sas utca sarkán, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában került az olvasók kezébe. A Kifordított ég Varga Melinda első három kötetéből készült válogatás, és ezekről már írtam Miért magányos a költő, ha egyszer férfi- és lányszeretőket tart című esszémben, melyben behatóan foglalkoztam a költő versvilágát jellemző, szűnni nem akaró kétellyel, az ott uralkodó nyugtalanság állapotával.

Verses krónikák

Arany János 1852-ben kelt, Hiú sóvárgás című versének utolsó négy sora így szól: „Örömből, keservből dalforrás fakadhat, / Az elpattanó szív még egy hangot adhat: / De, amikor ízenként zsibbad el érzete; / A fásult kebelnek nincsen költészete.” Az idézet utolsó sora lett Varga Melinda a kolozsvári irodalmi élet verses krónikáit összefogó kötetének a címe. Az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy közel ötszáz évvel Tinódi Lantos Sebestyén énekes, verses krónikái után, a huszonegyedik század második évtizedében miért adta a fejét egy költő ehhez hasonló vállalkozásra. Míg Tinódi a török bitorolta Magyarország történéseiről számolt be, többek között Eger várának diadalmas megvédéséről – és amikor Dobó István, az egri várkapitány erdélyi vajda lett, követte őt Erdélybe –, addig Varga Melinda a kincses város lüktető irodalmi életét választotta krónikái tárgyául. Merész vállalkozása kétségtelenül témában és látásmódban egyik legerősebb kötetét eredményezte. A gyűjtemény két ciklusból áll, az elsőnek Költőnek lenni rock end roll, prózaírónak kínszenvedés, a másodiknak, mely alkalmi verseket tartalmaz, A mindenség ingujjban címet adta.

A krónikák 2016 októbere és 2017 decembere között születtek. Az írások geneziséről, az ötletről könyve előszavában a költő így vall: „Minden Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjével kezdődött. Szellemes, jó hangulatú rendezvény kerekedett belőle, sokat nevettünk, az író és beszélgetőtársa, László Noémi is formában volt, csak úgy repkedtek a poénok. Belém bújt a kisördög, és nem hagyott nyugodni: mi volna, ha mindezt versben írnám meg? …úgy éreztem, azt, ami igazán lényeges egy esten, nem tudja egy száraz és tárgyilagos tudósítás visszaadni. A mondatok hangsúlya, a cigarettaszünet, az író nevetése, a költő bájos mosolya, ízléses ruhája, az épület, a falak, az évszak és a napszak, és végül, de nem utolsósorban az, ahogy én érzem magam, aki elmegy az estre, és hírt adok róla, mind hozzátartozik az irodalmi rendezvényhez…” Úgy vélem, ez a néhány idézett sor tartalmazza a verses krónikák rejtélyének a kulcsát. Mindenik felvezetése, hangulatteremtése a lélek és a külső világ, az irodalmi estekre igyekvő érzelem- és gondolatrendszerét tárja az olvasó elé. „Nagycsütörtök, / napsütötte sávon toporog a délután, / orgonák sötétlilán és hófehéren / szaladnak előre az időben, / illatukat eltompítja a hószagú szél. / Letargikus, szomorkás ez a tavasz, / a megváltás későn érkező gyorsvonat, / peronon vergődik a kétségbeesés. / Sebesült, szürke verebek, / várjuk a feltámadást, / nem túlvilági csodákat, / nem is égi jeleket, / csupán, hogy hidat ácsoljon a csönd, / ha már fojtogat a lárma, / legyen hová menekülni. / Keresztet vetünk, / elmondunk futva egy imát. / De Isten ma hallgat, / nem válaszol.” (Szerelmes levelek a kilternani ősz leállósávjából, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád és Noszlopi Botond kolozsvári könyvbemutatójáról) Hasonlatok és metaforák követik egymást, keretet, játékteret teremtenek, felkeltik bennünk a történés utáni érdeklődést, a vágyat, hogy közelebb lépjünk a valóság árkádjaihoz, beleshessünk, mi folyik odabenn, a lélek közelében.

A tájleírás igazodik ehhez a belső hangulathoz, amely a rendezvényre igyekvőben megszületik az Egy abszurd este (Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjéről) című tudósításban: „Ólomnehéz kolozsvári ősz, / köd hasal a tízemeletes háztömbökön, / narancsszínű az ég, / szürreális álom a délután, / van időm figyelni, ki-kilesni / magamból a tájra, / innen a zsúfolásig / tömött busz ablakából, / ahol olyan minden, / akár egy Kusturica-film kezdőjelenete.” A vers díszlete a természetet, akár a Titanic bár filmalkotás szürreális esti jeleneteit eleveníti fel. A folytatás is éppoly megdöbbentő: „Mások haza, én dolgozni megyek, / már ha az irodalmi tudósítás / munkának számít, / nagyapám szerint munka az, aminek / látszata van, aminek a / végét meg lehet fogni, / a többi hülyéskedés, játék.” Milyen feszültségteremtő sorok! A munka milyenségét, erkölcsét megfogalmazó évszázados népi bölcsesség felvillantása kételyt ébreszt a versíróban-olvasóban már a kijelentés, a leírott szó pillanatában, mely néhány sorral később lakonikusan hangzó megállapításba torkollik: „…azon kapom magam, / minden játékot lehántott / rólam már az idő, hogy végül tisztázódjék az ellentmondás látszatát keltő belenyugvás: „Végtére minden csak játék, ez az este, az irodalom, / az ősz, hogy késésben vagyok, a város, és az idő is.” A táj, az idő, a város, a munka, az irodalom fogalom-intimitása egyfajta katarzis, megnyugvást keltő jelentéshalmaz. Ott lüktet benne a magány szíve, meg az egyfajta elvágyódás, mert: „…A meghökkentés a csín, / ha nem zökkenünk ki a hétköznapokból, / mivégre az írás, mire a jó novella. / A valódi ént a szokatlan pillanat hívja életre, / ha kilátástalan a lét, várjunk levelet / Szingapúrból, / ne lepődjünk meg, / ha tényleg hozza egyszer a posta.” Úgy visszhangzanak ezek a sorok, mintha Márai Sándor Mágia című novelláját olvasnánk. Misztifikált elbeszélést, mely az írás értelmét, lényegét boncolgatja, erőteljes hasonlatokat és krimibe illő történetet görget a szemünk elé.

„A valóság, akár a lét, teátrális” – olvassuk a Cicero átnéz az idők közti résen című tudósításban, mely François Bréda kettős könyvbemutatóját ismerteti. Ellentétben az előbb boncolgatott két krónikával, a mostani a lélek ontológiáját veszi nagyító alá, metafizikai távlatot teremt: „Ha a lélek elveszíti szárnyait, földre zuhan” – a lélek mint Ikarusz – „minden, mi lent van, a léthez kötődik, / s mi fent, az a fénnyel köt szövetséget, / az égi a földinek tükörképe” – mintha Hermész Triszmegisztosznak, az ókori alkimista és hermetikus szövegek szerzőjének Smaragdtábláját olvasnánk, mellyel Hamvas Béla is behatóan foglalkozott. Sok mindenről szó eshetett ezen az esten, mi csak lepárlását olvashatjuk a tudósításban. A verssorokba itatott gondolatok „a mentális tárgyak múzeumában / egymástól látszólag eltérő tárgyak fémlemezei / fenséges szimfóniát hallatnak, de a hangok / csak beavatott füleknek muzikálisak.” Azaz át kell lényegülnünk, ráhangolódnunk a mennyei zenére, akkor nyílik meg előttünk sivár világunk értelme. Hiszen csak így cipelhetjük tovább a földi terheket. „A létezés hiábavalóságán ne csüggedj, / minden hiátus láthatatlan” – a szakadék szélén álló előtt nem nyílik meg a szakadék látványa, nem tudatosodik benne a veszély, ezért mint ő, mi is gyanútlanul folytatjuk utunk, elpárolog belőlünk a félelem érzete. „A nyelvelő nyílvesszők lombkoronája, / szavak arany-erezete, / nyelvi alkímia mágikus üstje, / látszólag bonyolult, / valójában összefüggő szerkezet, / a részek baráti ölelkezése…” a múltból felsejlő, titkot oldó szó- és betűjátékra utaló, latin és rovásírásos szövegek megfejtésének lehetősége. Mintha a költő azt mondaná a létfilozófiába bonyolódóknak: a mindenség kitárulkozik, csak lásd meg benne az összetartó erőket, hogy te is fennmaradj. Az összetartó erő ebben az esetben maga az örökölt hagyomány, a nyelv, híd mely átível a jelen és a múlt között. Ez utalás Bréda könyveinek metafizikájára, gondolatrendszerére is. Az est további történéseinek láttatása, égi harmóniája Boethius A filozófia vigasztalása című munkájára utalhat: „Ki átnéz az idők közti résen, / látja a rácsok mögötti világot.” A test bezárható, gúzsba köthető, de a szellemet nem lehet megfosztani a szabadságtól.

Tizenkét nem fogadott hívás a hazától

Megszokott rituáléval indul a kolozsvári március 15-i slamműsor tudósításának napja. „…délelőtt tizenegy óra, / elkészítem a reggeli kávét, / a későn kelők kiváltsága / a déli, erősebb napfény és / az ablakon bekönyöklő enyhe szellő. / Telefonom kijelzőjére pillantok: / 12 nem fogadott hívás a hazától. / Ideje elindulnom a térre. / Csendőrök gyűrűje kíséri / az ünneplő, maroknyi (székely) népet.” Az idillikus helyzetből a költő átvált a valóság feszültséget hordozó színhelyére, ahol csendőrök vigyázzák a magyar nemzeti ünnepen résztvevőket. Nehogy zavargásba, netán nacionalista megmozdulásba váltson át a térre igyekvők gyülekezete. Közben vonul a tömeg a Református Teológiától a Kossuth Lajos utcán át a Szent Mihály-templomig, a Biasini Szállodáig, ahol Petőfi Sándor is megszállt hitvesével, Szendrey Júliával. „Az én ünnepem kevésbé fennkölt, / kilöki magából a pátoszt. / Magyarnak lenni több mint egy Kossuth-nóta / vagy egy piros-fehér-zöld kokárda.” Az ünnep ne csak külsőségekben legyen fontos, hanem legyen belső, lelki vetülete, mert az az igazi megtartó erő. „Ugyanaz a műsor minden évben, / de egyre kevesebb az ember. / Korosztályomat kérem számon, mi az oka.” Keserű megállapítása a szomorú ténynek, ha a fiatalok nem jönnek ünnepelni, akkor mi lesz a hagyománnyal, milyen sors vár a magyarra. Lesz-e a mindenkori ünnepnek folytatása? A polgármesternek kellene beszédet mondania, de nem mer kiállni az ünneplők elé, attól tart, netán kifütyülik „a háromnyelvű helységtábla-per miatt”. Mit mondana tehát a magyaroknak? A német anyanyelvű román államelnök pedig még a külsőségeknek sem akar megfelelni. Nincs üzenete a magyarok nemzeti ünnepén, s azt is szótlanul nézte, hogy „az Erdély-zászlóért… / borsos bírságot kaptak a felvonulók.”

És eljő az este, fények látogatják Mátyás király szülőházát. „Milyen lehetett Kolozsvár negyvennyolcban és / Budapest és Marosvásárhely és Pozsony és Bécs? / Milyen illatok, hangok / lakták be akkor ezeket a városokat…” Feltűnő, hogy a magyarokat leigázó Habsburg főváros is ott van a felsoroltak legvégén, mintegy ellentéte, tragikus mementója az emlékezésnek. A Bánffy-palota előtt, ahol huszonéves fiatalok tömege „lomtalanítja a forradalmat, / levetkőzteti a pátosztól, mezítelen valóját mutatja meg / olyan fogalmaknak, mint a magyar, a szabadság, / a cenzúra, a hatalom, a nemzet, / a testvériség, az egyenlőség magyar és román, /… nő és férfi között. / Ebben a tömegben kevesebb / a kokárda a kebel fölé tűzve, / az Erdély-zászló pedig valahol bent, / és nem egy rúdra tűzve lobog.” Elkezdődik a műsor. Egymást követve Morár Ervin, Vass Csaba, Burján Kinga, André Ferenc lép a színpadra. Produkciójuk egy belső hang láztól, szenvedélytől szított szóáradata, melynek végkövetkeztetése: „Előre kell néznünk mindig, / bárhonnan is fújjon a szél, / jobbról vagy balról, egyre megy. / A haza örökös átmenet, / a neve Transzmagyarország, / ahol együtt tanuljuk meg, mi a különbség / a szabadesés és a zuhanás között, / és ahol nincs idő gyűlöletre, nincs idő soha. / Nemcsak az a hős, aki a hazáért hal meg, / hanem aki eléri, hogy a hazáért / senkinek ne kelljen meghalnia.”

A tizenkilenc verstudósításból csak néhányat emeltem ki, de mindeniknek megvan a különleges hangulata, szellemi légköre, csábító metonímiája vagy fülbe mászó alliterációja. Szabadversek ezek, de van ritmusuk, lüktetésük, erejük, sodrásuk, és nem utolsósorban küldetésük, súlyos mondanivalójuk. Annak az olvasónak is a figyelmébe ajánlom, aki nem szereti a verseket, viszont érdeklik az irodalmi történések, majd örömmel tapasztalja, hogy Kolozsvár megőrizte régi glóriáját, Budapest után – irodalmi szempontból – a második legkeresettebb város. Megszámoltam, a verseskrónikák majdnem nyolcvan író nevét említik, vagy behatóbban foglalkoznak egyikkel-másikkal. Igazi irodalmi karnevál!

A mindenség ingujjban

A kötet második ciklusa hét verset tartalmaz. Játékos, reflexív, önelemző írások ezek, alkalomra születtek. Kányádi Sándor Atyafiság című körömversére születésnapi köszöntőt írt Varga Melinda. Célzatos címet is kapott: A versről. Mennyi bölcsességet fogalmaztak meg az évezredek során erről a témáról, mégis a szállóigévé lett gyerekszáj-mondat lett Kányádi ikonikus ismérve: „A vers az, amit mondani kell.”  A költő így reflektál erre: „A vers képzelt világok kapuja.” „A versben meg lehet pihenni.” „A vers a lehetetlen szerelmek / szövete, a bőrünkre égnek észrevétlen, / és olyanok leszünk tőle, / mint az Olimposzon lakó Istenek.” A vers valamilyen szükségszerűség, melyre nincs feloldozás. Ott van velünk. Mi vagyunk a vers.

A gondolat folytatása jelen van A vers pontos kronométer című, Rakoszvky Zsuzsának dedikált írásban. Az időtér mérőeszköze, a csukott pillák hajszálnyi résén besurranó remény, egy kevésbé izgága magánymadár. „A város aritmiás szívverése” is vers, „a pillanat hosszú lábú nimfája”, és ebben a miliőben „Isten szeme / végtelen kert / örök nyári fénnyel” –   mintegy feloldozó hatalom jelképe. „Minden napra egy vers, / és minden napod egy verssé válik, / csupán ennyi a dolgod” – állapítja meg a költő a Dante gyermekei vagyunk című, Vörös Istvánnak dedikált soraiban. Mozaikszerűen fogalmaz, a rapszodikusan építkező költeményben új világok születnek, új metaforák. A vissza-visszatérő magány paradigma, az esendőség jelképe, még akkor is érezzük súlyát „ha lábára tompazöld mohát húz az este”.

Hiszen „Csönd térde roppan, / mázsás a magány, / múlt nyarak arca / néz vissza a tóból.” Az egzisztenciális egyedüllét nem vásári hangulat, hanem empirikus, kézzel fogható malaszt. Ezt a gondolati teremtőképességet keserű felismerés ellenpontozza: „lógsz, mint pótgomb / az ünneplőkabát / zsebére varrva.”  A Balla Zsófiának dedikált, Időtlen nyár című vers, melyből az előbb már kétszer is idéztem, mégis bizakodó hangfelütéssel zárul: „hársízű derű nyílhat a szóból, / nyár lesz, / örök és időtlen, / kárprázat a szívben, / és kering a vérben a lelkesedés.” 

Varga Melinda A fásult kebelnek nincs költészete című kötete kis magyar írószótár, több mint egyéves eseménynaptár, történelmi és politikai, érzelmi és értelmi helyzetjelentés. A verses tudósításkötet figyelmet érdemlő, rendhagyó kezdeményezés eredménye.

„Párduclépésben a boldogság” 

Csalóka cím, hiszen A Pacsirta és Sas utca sarkán című kötetében a költő nem a boldogságnak állít szobrot. Szenvedély, indulat, izzó hangulat, önmarcangoló magányérzet, lávaforró kétség fűti, működteti Varga Melinda verseinek gondolatrendszerét. A könyv két ciklus verseit tartalmazza. Az elsőnek a Madárnyelv, a másodiknak az Evilági színház címet adta.

Az első ciklus sok filmszerű jelenetet tartalmaz. Az olvasónak az az érzése, szeme előtt peregnek a táj képkockái, ő is ott van a helyszínen, amikor „a reggeli nap besüt a szobába, / megvilágítja az ablakra szerelt hálót, / majd ráül a könyvespolcokra” (kifordított ég), és a „tégla- és lila színben / úszó domboldalt figyeli, / az ágakra hulló porhavat” (tégla- és lila), vagy amikor „négy negyvennégy. / a rigók már felébredtek. / hűvös hajnal hasal a hóban.” (az álom megkávézik a verandán) Az utóbbi idézet nemcsak gyönyörű metafora, hanem izgalmas alliteráció is. A Pacsirta és a Sas utca szimbólum, nem helymeghatározó elem, az erős és a védelemre szoruló ellentétpárja, mely behálózza a kötet egész jelrendszerét. Két verset idéznék ennek alátámasztására:

 kiút  

szakadatlan zokogott,
nem talált vigasztalást,
napok alatt ősz hajszálai lettek,
akkor először gondolt a halálra
mint menekülési lehetőségre.
valahol madarak szállnak.
valahol a pacsirták boldogok.
valahol a sasok jóllakottan tollászkodnak.
valahol nyugalom van.
valahol az egész élet egy nagy simogató.

A halál gondolatának metamorfózisa, a nemlét hínárja, melyre érzelmi hálót sző a költő, majd megcsillantja a boldogság reményét. A boldogság eszményi érzelmi állapotot fejez ki, melyre mindannyian áhítozunk, a pacsirták ugyanúgy, mint a sasok. Érdekes, hogy a sasokat és a pacsirtákat is ideális állapotban figyeli meg a versíró, „a sasok jóllakottan tollászkodnak”, nekik nincsenek egzisztenciális gondjaik, ők már megszerezték az aznapi zsákmányt, míg „a vadpacsirták boldogok”. Szerintem ez a megállapításszerű mondat hangsúlyozza ki a vers derűlátó zárósorát – mintha egy szimfónia utolsó akkordjai lennének: „valahol az egész élet egy nagy simogató”. Bár a kijelentés csak a sejtelem határán lappang, egy meg nem határozott, bizonytalan helyet, a „valaholt” jelöli meg, mégis optimizmusra ad okot: ha itt nincs is, de valahol létezik a boldogság. Tehát van, és rá lehet találni.

Minél alaposabban boncolgatjuk a költő verseinek szemantikáját, annál több fogódzóra találunk, annál világosabbá válik a sorokba kódolt üzenet.  Következzék tehát a korábban beharangozott verspélda:

 a lelkesedés utazókofferébe

egész nap
a repülőket kémlelte,
megpróbálta kitalálni,
melyik merre tart,
a pilóta látott-e már
vadpacsirtát és vadsast,
és a lelkesedés elfér-e
a kézipoggyászban,
vagy utazókofferbe kell pakolni,
az egymásra kulcsolódó testeik emléke,
a mellkasából kiugró dobogás súlya
meghaladja-e a harminc kilót.

Ezúttal is a Vadpacsirta és a Vadsas a kódjel, az érzelmi kijelző rendszer, a lélek súlytalan állapota, az egymásba fonódó metaforák halmaza teremt versbéli feszültséget, kölcsönöz játékosságot, nagy erejű gondolathelyzetet.

„A vadgalambok fészket raktak / a Sas utcában, / szorgosan gyűjtik a kis gallyakat / az eresz alá, / esténként duruzsolnak a padláson. / ha erős a szél, / érezni a tél illatát / a dombok felől, / szinte hallani, / ahogy körbejárja / a Pacsirta utca / egyik udvarát.” (kifordított ég), helyezi versvilágát képzeletbeli térképre a szerző. A kötetben ez a nyitó költemény, a magából kitekintő költő hazája. Innen indul felfedezőútra, de előbb „állig gombolja / a magány hosszú ballonkabátját”, mert „egyre erősebben fúj a szél”. (pereg a film) A fintor esztétikája az előbb idézett utolsó verssor, barátságtalan környezetre utal, közeledő veszélyre, a sors valamilyen meggondolatlanságára. Ezért kell felvérteznie magát a költőnek többféle maszkkal, hogy védekezhessen, ne ismerhessék fel, identitása ne legyen felkutatható. De ha úgy dönt, mégis megmutatja magát, akkor „az összes maszkot / otthon felejti / csupasz arccal / sétál a télben” (maszkok). És ezzel igen fontos létkérdésekhez jutottunk el Varga Melinda költészetében, melyek egész eddigi életművére jellemzőek: az egyik a magányérzet tragikuma, mely lépten-nyomon megcsillan a sorok között: „izgatott a boldogságtól, / beszél a szélhez, / ez az év legmagányosabb napja” (tégla- és lila), a másik, a férfi és a nő viszonya, mely az igaz örömet, a lelki egyensúlyt, a beteljesülést jelent(het)i. A Sas és a Pacsirta nem más, mint a férfi és a nő jelképe.

Visszatérő motívum a kötet verseiben a vágyakozás a férfi után, a nosztalgikus álmodozás, a közös emlékek felelevenítése.

 madárnyelv

két apró madár
szorgos igyekezetét
figyeli egy ideje,
ahogyan építik,
csinosítják
az eresz alatt a fészket.
a derű madárfiókáit etetik benne.
s ha nagyra nőnek,
reggelente
csőrükbe kapják a lányt,
elrepülnek vele a férfihoz,
párnájára fektetik testét.

Álom, vágy, látnoki kívánság, sóvárgás – a nyelv, az érzések erőhullámai. A versbeszédnek transzcendentális, szervező ereje van. A valóság téridejét nem a keserű közöny lakja be, mint előző köteteiben, hanem az akarat légiessége, a látomás, mely minduntalan a szerelem partján köt ki. Ezt fejezik ki az estháló csenddel, a nő imája, a téli kép, az olasz tél, a reneszánsz szerelmesek, az esővers, a Van Gogh-lila, férfival, a csak a lélegzetet hallani, a kövek című versek, hiszen a tudat és a tudatalatti szűnni nem akaró párbeszéde, vetélkedése hullámvölgyből hullámvölgybe veti a bizonyosságra, a szerelem beteljesülésére vágyót.

válaszvers a férfinak

ott vagyok a fák hűvöse alatt,
a narancshéj-alkonyban,
szád szélén,
tenyered kosarában,
sör keserű habjában,
könyv lapjai között,
ujjbegyeidben,
ha táncolnak a klaviatúrán,
gondolatban
és a test kívánságában,
ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.

A kötet sok jelentős verse közül talán ez a legszebb, leghatásosabb. A válaszvers bizonyára egy korábbi szövegre reflektál, melyet nem ismerünk, de ettől függetlenül megdöbbentő, hűséget kifejező ereje van a két záró sornak.

A szerelem testi-lelki folyamat. Az anyag és a lélek szükségszerűen hatással vannak egymásra. Mindegyik uralkodni, győzedelmeskedni akar a másikon, hatalomra törekszik. Ebben a soha véget nem érő párviadalban hol egyik, hol másik kerekedik felül, de soha nem lesz igazi győztes. Miért is lenne? A szerelem nem győzelemről szól, hanem alázatról.

Arról is.

Víztükör című versciklussal zárul a kötet első része, melyekbe a már említetteken kívül számos életrajzi töredéket sző a költő, kedvenc témája a székely táj és identitás. Nagyvárosi tapasztalatairól keserűen számol be, nyűgnek érzi. Mintha Tamási Áron Ábeljét hallanánk megszólalni. A lelket torzító elidegenedésről pedig megrázó drámaisággal beszél. A felsorolt témák közül a székelységgel foglalkozót emelem ki:

székely nyarak

a két hónapos nyarak földjén
nincs idő az álmodozásra,
dologidőben, nagymosáskor,
rendtakaráskor legfeljebb
egy-egy bódult éjszaka rázza fel.
tanul szenvtelen lenni,
elrejtőzni a szív apró jelzései elől,
hagyja megkocsonyásodni a közönyt.

A modern vers narratívája

Az Evilági színház ciklus címe a kötet utolsó, François Brédának dedikált vers címe lett. A kolozsvári irodalmi legenda, az idestova három éve elhunyt költő, író, filozófus több generáció irodalmárát befolyásolta, szellemisége, hagyatéka nagy hatással volt Varga Melindára is. „Ebben a földi színházban már nem tudom, / melyik maszkot és mikor kell / arcom elé tennem, ne legyek sebezhető, / de önmagam templomában meztelennek, / csupasz vállú, horgas hátú elesettnek / kell lennem…”  A „földi színház” utalás Bréda tanári állására. A Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen nemzetközi színháztörténetet tanított. Filozófiai, irodalmi esszéinek nagy visszhangja volt a diákok és a tanárok körében, a kilencvenes években a Bretter György Irodalmi Körnek alapító tagja, sokáig elnöke. Ezért minden irodalommal próbálkozónak át kellett esnie a Bretter Kör, azaz Bréda tűzkeresztségén. Költőnk is ott indult, neki is, mint sokaknak, meg kellett élnie ezt a tapasztalatot. „A maszkot lassan megtanulom levetni, / s bár űrhajósnak még gyenge vagyok, / a tériszonyt sikerült már legyőznöm, / nem szaladok magam elől fékeveszetten” – írja a költő Brédának, mintegy visszajelezvén néhai mesterének, hogy ma már képes a saját lábán megállni, nem kell neki attól tartania, hogy netán elkallódik. „Próbálkozás a lét, / főpróba suta színészekkel, / égiek színházába be nem kerülhet…” az, aki a próbát nem állja ki, játéka nem felel meg a közöség elvárásainak. Ez egyben utalás a versíróra is, neki is ilyen próbát kell kiállnia.

De mi a költészet? Erre a kérdésre a következő vers ad választ:

A két Prométheusz

Szerelem és lelkesedés nélkül
a költészet kitömött madár,
csőre és tolla díszes,
a repülés képességétől megfosztva,
csupán a tárgyi valóság része,
üvegszeme nem képes az éleslátásra.
Szerelem és költészet
Valójában két Prométheusz,
Egymás tüzét szítják.     

De „…mi lesz a verssel, / ha elhallgatjuk örökre / a hároméves kislány / gurgulázó nevetését, és / ha a szerelmet a racionalitás / inkvizíciója elé citáljuk, / marad-e útja az örömnek a szív felé.” (Gyermek) – teszi fel a kérdést Varga Melinda, és meg is válaszolja helyettünk: a vers a mindenség gyönyöre, a gyönyör mindensége.

„A gondolat árnyékában ma szerelem hűsöl, / kivár, hogy magába ölelje a jóságot, / szelíd legyen, mint a folyó…” (A gondolat megfürdik a Trevi-kútban) A vers képzeletbeli játékot elevenít fel, egy római út emlékeit, a gondolat különböző szereplőket személyesít meg. Anita Ekberg bőrébe bújik, meglátogatja az olasz főváros nevezetességeit. Játékos, szellemes beszámoló egy kirándulásról.

A Szelfimagány című költemény iróniája mosolyra készteti az olvasót. Járvány előtti életünket a közöny (is) jellemezte. (Nem tudom, most mi lenne a megfelelő szó, talán a bezártan.) „Ha a pillanaténeket szabjuk naponta magunkra, / előbb-utóbb úrrá lesz rajtunk a lelkesedés, / és kipukkan a közöny légballonja. / A kézzel varrt jelen vászna túlságosan / szorít, nem elég divatos, / néhol látszik a vastag cérna nyoma. / Helyette rendelünk a világhálóról / műanyag macskaruhát trendi maszkkal, / porondra állunk, retusálunk kicsit, / majd elkészül a mai szelfi, / úgy tűnik, belakható ez az illúzió” – kacsint ránk a költő, mint aki arra kíváncsi, díjazzuk-e a mutatványát. Vajon a mi szelfink is belakható illúzió? Így, a modern vers narratívája, mert a „…lírai én, ha húszéves, föltétlen / skandáljon a szabadság nevében / rigmusokat a Kossuth-téren, / formáljon véleményt a diktatúráról, / ha nő, kérje ki magának a jogait, / követelje az irodalmi kvótát. / Tegyen magasról a kritikusokra, / ne olvasson csak trendi könyveket, / legyen extravagáns, / sodorjon füves cigit a semmiből.” (A modern vers)

Nos, akkor helyezkedjünk el a díványon Varga Melinda két verskötetével a kezünkben, és gyújtsunk rá egy versbéli illúzióra.

  • Varga Melinda könyvei itt érhetők el:
A Pacsirta és a Sas utca sarkán: 
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top