Fekete István ezt a regényt tekintette fő művének, és folytatni is akarta

Fekete István és az „erotika”

Fekete István: Zsellérek, Móra Könyvkiadó, oldalszám: 354, megjelenés: 2020

Ha azt mondom, Fekete István, már záporoznak is a különösnél különösebb, kedvesebbnél kedvesebb regénycímek: Vuk, Csí, Bogáncs, Kele, Lutra, Tüskevár, Téli berek…

Ha azonban azt mondanám, Zsellérek, tartok tőle, hogy sokan értetlenül néznének rám, azt kérdezvén: mit akarok én a legszegényebb magyar parasztság egykori megnevezésével, hisz annak semmi köze nincs a sokak által olyannyira kedvelt, ifjúsági és vadászregényeiről híres szerzőhöz.

Pedig van, méghozzá sokkal több, mint arról általában az olvasó emberek tudnak (a sosem olvasókat most [is] hagyjuk békében butulni).

A Zsellérek Fekete István második, a maga idejében óriási sikert arató, bár már akkor is igen megosztó regénye. Címe tökéletesen félrevezető, ugyanis a történetben egyetlen zsellér, azaz nincstelen szegényparaszt sem szerepel. Földműves persze szép számmal akad benne, hisz maga a főhős, Zsellér Péter is ilyen szülőkkel bír, ám ők mind viszonylag sok, vagy legalábbis a megélhetéshez, szerény gyarapodáshoz elegendő földdel, állattal rendelkező ún. „tehetős parasztok”, akikből aztán az 50-es években a kommunisták „kulákokat” csináltak, azért büntetve őket, mert jól merték tenni a dolgukat, vagyis ügyesen gazdálkodtak.

A könyv címe azért is félrevezető, mert ha kijavítanánk, helyette Zselléréket írva, akkor sem stimmol a dolog, hiszen a történet nem az egész Zsellér családról, inkább csak a fiukról, Péterről szól. Péterről, aki parasztnak született, de apja és többi őse szorgos munkájának köszönhetően mégis gimnáziumba mehet, hogy tanuljon, s végül „nadrágos ember”, ügyvéd, vagy hasonló kiművelt fő váljék belőle, örökre maga mögött hagyva a földtúrás kegyetlen, bár gyönyörű mesterségét.

Így tehát a „Zsellérék” címváltozat sem volna helyes. Fekete István, aki híressé vált pontos, rövid, lényegre törő címadásairól, vajon a Zselléreket miért címezte ennyire „félre”? Mintha őt magát is zavarta volna a dolog (vagy figyelmeztették rá?), a regény középtáján próbálja ezt kimagyarázni, mondván: Zsellér Péter és testi-lelki jó barátja, Ughy László folyvást együtt jártak mindenfelé, így végül csak úgy emlegették őket, „a Zsellérek”.

Hát… Elég gyengécske magyarázat.

Hagyjuk most azonban a faramuci címadást és nézzük a regényt. Mint említettem, ez Fekete István leginkább megosztó regénye. 1939-ben jelent meg, olvasói körökben azonnal óriási sikert aratva: rögvest eladtak belőle vagy 20 ezer példányt, ami ma szinte elképzelhetetlen (megjegyzem: akkor még Magyarországon sokkal kevesebben tudtak, viszont úgy tűnik, sokkal többen akartak olvasni, mint mainapság – hajaj) Az olvasók tehát azonnal megkedvelték Fekete második regényét (az első A koppányi aga testamentuma c. ifjúsági mű volt), ám a szakmai fogadtatás cseppet sem volt ilyen egyöntetű. Schöpflin Aladár a Nyugatban pl. azt írta róla: „megszületett a paraszt giccs” – és hát ebben a csípős megjegyzésben bizony van is valami.

A Zsellérek erősen idealizált, részrehajló mű. Természeti leírásai persze csodásak, de az emberek közül szinte kizárólag a középparasztságot tekinti mérvadónak, a munkásokat, alsóbb úri népeket (hivatalnokok, fiskálisok, stb.) mélységesen megveti, a mesterembereket becsüli, de könnyen becsapható, ostoba emberekként, vagy épp kifejezetten gonoszként ábrázolja őket, míg a hadsereget és 1919 után annak vezetőjét, Horthy Miklóst piedesztálra emeli.

Fekete István mindig is mélyen vallásos ember volt, aki – fia közlése szerint – szívből gyűlölte a bolsevikokat és kommunistákat, bár politikával sohasem foglalkozott és egyetlen pártnak sem volt tagja. A Zsellérekben viszont oly szélsőséges, véres képet fest az 1919-es Tanácsköztársasági időkről, mely miatt aztán 1945 után műve és ő maga is tiltólistára került, sőt, megkínozták, fél szemét kiverték, és ez a regénye csupán a rendszerváltást követően jelenhetett meg újra.

Hozzá kell tenni: Fekete engesztelhetetlen haragja a kommunizmus eszméje iránt abban mégsem gátolta meg, hogy a Tüskevár és a Téli berek című ifjúsági regényei első fejezeteiben sok szépet írjon a vörös nyakkendőről, és az úttörőlét nagyszerűségéről. Fájdalmasan szomorú, hogy ennek így kellett tennie, különben sosem ismerhettük volna meg Tutajos, Bütyök és Matula bácsi szívmelengető, bölcs és szép történetét.

A maga korában azzal is vádolták a regényt, hogy túl erotikus. Ezen ma már csak mosolygunk, számunkra a szerelmi jelenetek csupán távoli célzások arra, hogy „valószínűleg történt ott valami huncutság”. Az viszont picit zavarba ejtő, hogy bár Fekete egész biztosan nem annak szánta, sőt, még hasonló sem jutott eszébe, ám a két kamaszfiú összebújása a sötét szobában ma már kissé zavarba ejtő, és egyeseknél tán darálóért kiáltana, ha olvasnák.

A Zsellérek a Királyi Egyetemi Nyomda pályázatára készült, méghozzá igen szűk határidővel, miközben írója egy hatalmas birtok gazdatisztjeként dolgozott, és így csupán délben, ebéd közben, valamint éjjel tudott rajta bíbelődni. Ez sajnos magán a művön is rajta hagyta a bélyegét, mert bár a mondatok, gondolatfolyamok a Feketétől megszokott gyönyörűséggel gördülnek, maga a regény dramaturgiai szerkezete meglehetősen zaklatott, széteső. Csak egyetlen konkrét példa erre: a regény két könyvből áll, s miközben az első fele remekül szerkesztett, alaposan kigondolt, jól felépített, egyes szám első személyben íródott, addig a második könyv hirtelen első szám harmadik személyre vált, a mese pedig elnagyolttá, kapkodóvá válik. Ennek oka bizonyára a közelgő határidő lehetett.

Miért ajánlom mégis mindenkinek ezt a regényt? Mert maga Fekete István élete fő művének tekintette, a folytatásán is merengett, és mert (bicebócaságai ellenére) a magyar irodalom egyik legfontosabb mérföldköve, mely nélkül sosem születhetett volna meg a Vuk, a Csí, a Bogáncs, a Kele, a Lutra, a Tüskevár, a Téli berek, és remekműve, a Tíz szál gyertya elbeszélésgyűjtemény.