+ Irodalom

Szabó Lőrinc legjobb mondata

Csodálatos versek születtek Szabó Lőrinc tollából, annak ellenére hogy a történelem talán legkegyetlenebb időszakában élt, a huszadik század első felében. Vagy talán pont ezért kelt életre a sok szép mű. A körülötte lévő embertelenség dacára. Finom lelkű költőként csodás verseket írt, legjobb mondata viszont mégis egy interjúban hallható. Viszont hogy megértsük ennek a mondatnak a mélységét, ehhez ismernünk kell az egyik legszebb versét is. Erről fog szólni a cikk. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!

Séta közben

Mennyi minden történhet az emberrel séta közben. Attól függ, merre jár és mit csinál. Háborús mezőkön baktat halottak közt, vagy városban elegáns kirakatok mellett, esetleg hegyek csúcsain, vagy épp dombok lankáin. Az élmény attól is függ, kivel osztja meg sétáját az ember. Társaságban bandukol, magányosan, a szerelmével, a gyerekével, esetleg a fogvatartójával. Szóval a lehetőségeknek csupán a fantáziánk szab határt. Egy gyönyörű versben Szabó Lőrinc is megosztotta sétáját. Érdemes megismernünk!

Hétköznapi sétánál talán több is ez. Képzelgés és elvágyódás egy békésebb és boldogabb létállapotba. Talán történelmi okai vannak, talán személyes, pszichológiai, költői, spirituális, vagy egyéb. Szabó Lőrinc vágyódása a természet felé húzódik. Sőt, még az emberi létet is hátrahagyná, hogy fa legyen, vagy egy szép virág. Maga mögött szeretné hagyni a világból a bűnt. Békében szeretne lenni végre, csöndben, egymaga. Távol mindentől, ami emberi.

Fenyő Iván lenyűgöző előadásában közel kerülhetünk a költő vágyakozásához. Ha át tudjuk élni ezt valamelyest, megértjük majd Szabó Lőrinc legjobb mondatát is. De előbb hallgassuk meg a verset:

Gyermekinek tűnik a költő ábrándozása, pedig több is lehet emögött. Már-már vallás. De nem az intézményesített fajta, hanem a sokkal elevenebb, maga az élő spiritualitás. A lüktető valóság, egyfajta buddhaszerű feloldódás. Eggyé válni a felhőkkel, a növényekkel, az egész Isteni teremtéssel. És mindezt nem hatalmas templomtornyok aranyozott püspöki palástja alól hirdetve, hanem visszahúzódva a legtisztább és legártatlanabb törékeny kis rímek világába, onnan fohászként suttogva: “s virág lenni csak, pipacs”

A Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában van egy korabeli hanganyag, egy interjúrészlet a költővel. Megható Szabó Lőrinc hangját hallani. És megható az is, amit mond. Különösen a fenti vers után. Ebben a rövid kis beszélgetésben találtam meg az író legjobb mondatát. Csupán négy szó. Mégis annyira költői. Sőt, már-már képszerűen festői is egyben. Talán életfilozófiának is felfogható, esetleg meditációnak, vagy végső vágyakozásnak. A teljes fenti verset mintegy taoista esszenciává sűrítette, és a keleti világ haikuszerű tömörségével összegezte a költő egy természeti képben, négy szóban. Ez volt szerintem a legjobb mondata. Megható, amikor elhangzik a korabeli hangfelvételen. Ő maga mondja el arra a kérdésre, hogy ha nem Szabó Lőrinc lenne, akkor vajon mi szeretne lenni, és szerényen csak ennyit közöl: “Gyík egy napsütötte kövön.”

ÍrtaSéra András, A Kolostor Őre, blogger

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top